Egy elfeledett újévi babona: a szerencsehozó férfi

Egy elfeledett újévi babona: a szerencsehozó férfi

2021-01-01
1.1K olvasó

Anyám rendületlenül hitt abban, hogy ha az új évben először egy nő lép be a kapunkon, a következő 12 hónapban üldözni fog bennünket a balszerencse. Normális, kiegyensúlyozott viszonyra Fortunával csak abban az esetben lehet számítani, ha elsőként férfi látogat meg bennünket, ezért január elsején nagy volt köreinkben az izgalom. Szilveszterkor megvárhattam az éjfélt, de másnap már a tyúkokkal felkeltem, mert a tét nagysága nem hagyott aludni. Ha az utcán beszédfoszlányt hallottam, a lélegzetemet is visszatartottam, hogy kiszűrhessem: nőies karattyolás vagy férfias dörmögés szűrődik be az ablakon. Könnyen megtörténhetett például az, hogy átjön hozzánk a szomszédból Maris néni, és mit sem sejtve romba dönti az életünket. Ugyanígy járhattunk volna a mellettünk lakó Bódvainéval is, akit félig-meddig boszorkánynak tartottam, így részéről még a szándékosság sem volt teljesen kizárt.

Nekem úgy tűnt, ezt a babonát csak a mi családunk tartja tiszteletben, legalábbis a környéken senkit sem kerített hatalmába ez a lidércnyomásos félelem. Hogy megszenvedjük ezt a napot, talán az örökségünk volt, vagy ami még ennél is rosszabb: a találmányunk. Babonát ugyanis bárki gyárthat magának. Ha azt mondom, bal kézzel nem nyúlok a reggeli kávémhoz, mert az lenullázza a szerencsémet, akkor ez be is következik. Nagyon erős sejtés motoszkál bennem arra vonatkozólag, hogy ezt a női vagy férfi látogatós ügyet anyám egyfajta hozományként hozta magával. Olyan hagyaték lehetett, mint amikor a gonosz varázsló elátkozza a családot. Az enyémek csak annyit tehettek ellene, hogy megpróbálták kisebbíteni a bajt: január elsején a nagyapám korán reggel puccba vágta magát, és még mielőtt a macskák megmosakodhattak volna, sorra vizitálta a rokonságát. Mindenütt nagy örömmel és pálinkával várták, így mire hozzánk megérkezett – anyám volt az öt gyereke közül a legkisebb, tehát a protokoll szerinti az utolsó –, már akadozott a nyelve. De nem hegyibeszédet vártunk tőle, csak azt, hogy a kapunk kinyitásával megmozgassa a félfára szerelt csengőt.

A sok pálinka viszont jelentős mértékben lelassította a nagyapámat, így megesett, hogy csak dél körül robogott be, ami azokban az intenzív időkben eleve magában hordozta a tragédia (Maris néni vagy Bódvainé, esetleg valamelyik környéken lakó özvegyasszony) spontán látogatását. Mondhatják most önök azt is, hogy ha ennyire féltünk, miért nem zártuk be a nagykaput? Csakis azért, mert ha a nagyapám mégis korábban érkezik, és zárt kaput talál, nemes egyszerűséggel visszafordul. Akkor pedig a Jóisten sem mentett volna meg bennünket Maris nénitől meg Bódvainétől.

Most teljesen más világ van. Karanténos időket élünk, esze ágában sincs senkinek szomszédolni. Nagyapám majd’ fél évszázada ott tartózkodik, ahol mannából főzik a pálinkát, és nagyon meglepődne, ha tudomására jutna, hogy közel sodródtunk ahhoz az állapothoz, amikor a nő és a férfi már csaknem szitokszó. Egy ilyen babona, hogy a nő szerencsétlenséget a férfi pedig szerencsét hordoz, megfelelő médiatámogatással világméretű botránnyá növekedhetne, még jó, hogy akik ezt megszervezhetnék, azoknak fogalmuk sincs erről. Talán nem is azt kifogásolnák, hogy a nők kapják meg benne a negatív szerepet, hanem hogy a pozitívumot egyértelműen magukévá teszik a férfiak. Abban a régi, normális világban mindenki tudta, hogy ez csak egy játék, így a nők a legkevésbé sem érezték sértőnek azt, hogy ők hordozzák a balszerencsét. Bizonyos értelemben ez a valódi halatom. Azt ugyanis, aki meghunyászkodásra, visszafogottsága és óvatosságra int bennünket, mindig nagyobb tisztelet övezi, mint a habókos, komolytalan és hazug szerencseosztogatót.

A következtetés innentől világos: az a régi babona a nők tiszteletét és megbecsülését hangsúlyozta. Ha egy férfi január elsején meghozza nekünk a szerencsét, kap egy fityók pálinkát és mehet istennek hírével, de aki a balszerencsénkkel toppan be hozzánk, azt nem vesszük ennyire félvállról. Azokban az egészséges időkben – és ezt a vírustalanságra meg az emberi viszonyok normalitására egyaránt érthetjük – ilyen apró, kedves és játékos hagyományok működtették a világot.

Mostanra mindez széthullott, semmivé foszlott és jellegtelenné globalizálódott. Egy véletlenül kiejtett szó elég ahhoz, hogy egy sportoló karrierjét lenullázzák azok, akik mindenütt mindenben az elnyomást és a szabadásjogok eltiprását vélik fölfedezni, holott szakadatlanul azon mesterkednek, hogy a gondolkodás és a cselekvés magától értetődő, természetes szabadságát megsemmisítsék.

Így, ebből a helyzetből akár lázadásnak is tűnhet, ha úgy veszem, mintha anyám, apám, a nagyapám és a többi eltávozott rokonom, barátom, ismerősöm itt állna mellettem és nőként vagy férfiként velem kortyolgatná az újév első, bár csak virtuális páinkáját. A többit majd kiforogja az idő.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

1 Comment Vélemény, hozzászólás?

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL