Majoros SándorA tudomány még nem érte el azt a fejlettségi szintet, hogy meg tudja mérni, mennyit nyom a mérleg serpenyőjén a bocsánatkérés. E nélkül csak tippelhetünk, vagy alkalmazzuk a relativitás-elméletet: van, amikor ez a gesztus rengeteget jelent, és van, amikor semmit. Az is nyilvánvaló, hogy ha bocsánatkérésről van szó, a kisebb az erősebb. Amikor egy gyerek rosszul viselkedik, de utána van mersze odaállni az anyja elé, és megkövetni őt, az sokkal mélyebb nyomot hagy, mint amikor egy politikus ilyen indíttatásból lép be a reflektorok fényébe. Megkockáztatom, hogy utóbbi esetben a bocsánatkérés szinte nem is ér semmit. Hiába ismeri el, mondjuk, az amerikai elnök, hogy annak idején csúnyán bántak az őslakosokkal – nem tudom, a valóságban volt-e precedens erre? –, az indiánok leszármazottjai ettől még nem lesznek boldogok. De az anya, akitől a kisgyerek bocsánatot kért, egészen biztosan meghatódik, és magához öleli a csemetéjét.
A politikai bocsánatkérésről köztudott, hogy az csak egy gesztus, kifejezi a jó szándékot meg az ezzel együtt mutatkozó pozitív gondolkodást, bármi legyen is az. Csakhogy a politika sosem őszinte, mert ha az volna, elveszítené a kezdeményező képességét. Ha tehát egy politikus valamiért bocsánatot kér, azt azért teszi, mert ezt diktálja az érdek. Most például a hollandok jutottak erre a következtetésre: királyuk a gyarmati időkben elkövetett bűnökért meaculpázott egyet a médiában, csatlakozván ahhoz a sorhoz, amelyben hasonló történelmi múltat hordozó koronás fők, és választott politikusok ácsorognak.
Mivel Hollandia alig másfélszáz éve, 1863-ban törölte el a rabszolgaságot, a bocsánatkérésnek talán még visszhangja is lehetne, ha átlépné az őszinteség határvonalát. Visszatérve a kisgyerek esetére, aki a labdájával betörte az ablakot, és emiatt kért bocsánatot, a nemes cselekedetéhez a kártalantás is hozzátartozik, jelesül az, hogy a gyerek összesepri az üvegtörmeléket, utána pedig az ablakkerettel elballag az üvegeshez, és megvárja, amíg a mester elvégzi a javítást. Talán még a költségeket is a saját zsebpénzéből fedezi, de ne menjünk ilyen messzire: tartsunk arányokat és maradjunk a valóság talajánál: az anya nem egy bosszúálló istenség, nem várja el a totális megalázkodást, csak azt, hogy a gyereke érezze a tettének súlyát.
Hollandia esetében ez akkor működhetne, ha a királyi bocsánatkérés után megkezdődne a kizsigerelt országok kártalanítása: a bankok trezorjai kinyílnának, és súlyos rakomány indulna belőlük az egykori gyarmatbirodalom ma már független, ám ennek ellenére nem valami fényesen prosperáló országaiba. Hollandia napjainkban jóléti ország, élvezi a gyarmati időkben felhalmozott brutális vagyon előnyeit, ami meg a vezetőit illeti, azok könnyen beszélnek. A valóságban nem kerül semmibe egy ilyen bocsánatkérés sem, mert szemernyit sem farag le az életszínvonalból. És az a tanulság sem társul hozzá, hogy a múltban elkövetett bűnöket soha, semmilyen körülmények között nem szabad megismételni. De ha már a betört ablak példáját említettük: esetükben valószínűleg az anyuka cipelné el az ablakkeretet az üvegeshez, miközben a bocsánatkérő gyerek tovább focizna az udvaron.
Nem tudom, önök miként vélekednek erről, de szerintem tisztességesebb lenne, ha a hollandok, meg a többi egykorvolt gyarmattartó nem is kérne bocsánatot, mert azt ennyi év után nem is lehet. Volt, ami volt, felejtsük el, de amit összelopkodtak, azt szépen adják vissza. Így lenne ez az ócska színjáték egy komoly, és hatásos realista dráma, aminek gondolom, sokan örülnének.