Egy rövid audiencia

A Szentatya kissé nyugtalanul foglalt helyet a karosszékben. Nem igazán kedvelte ezt a szobát, csak akkor tartott itt audienciát, ha bizalmas megbeszélésre került sor. Titkára, aki mindenben a segítségére volt, jól tudta, ezeken a megbeszéléseken neki sincs helye – ilyenkor türelmesen várt a szomszédos helyiségben, amíg Őszentsége magához nem szólította a finom hangú csengő segítségével.

Bizonyos Mr Sean Patrick Wilde, a NASA egyik kutatási részlegének munkatársa éppen egy hete kért először időpontot, amit a titkárságnak – tekintettel a sűrű, előre tervezett beosztásra – nem volt módjában megadni. Feltehetőleg ezt még vagy fél évig nem állt volna módjában megtenni, ha Őszentsége észre nem veszi egy munkamegbeszélés alkalmával titkárja asztalán a levelet. Az iratot nem fejléces papírra nyomtatták, egyszerű, teljesen hétköznapi A/4-es géppapír volt, de a szignóban már szerepelt, hogy Mr Wilde a NASA embere.

– Hol van ennek a borítékja? – kérdezte a pápa, mire titkárja keresgélni kezdet a félre rakott iratok között. Az történt, amire a Szentatya számított: a borítékot a papírkosárból kellett kiszedni, az értéktelen dolgoktól hamar megszabaduló titkár már ad acta helyezte.

XVI. Benedek szinte egyetlen pillantással fésülte át a boríték mindkét oldalát, olyan gyorsan fordította át.

– Látja? – mutatta a titkárnak. – Ezen sincs fejléc, egyszerű postai boríték.

– Nem értem – rázta a fejét a másik.

– Nézze, ha én volnék a NASA egyik szakembere, feltehetőleg e-mailt küldenék. De tegyük fel, hogy a hagyományos levelet protokolláris okokból küldte. Mégsem használt céges papírt és borítékot. Ez az egész olyan, mintha az illető azt akarná, hogy csak mi tudjuk: ő a NASÁ-tól keres bennünket. Nézzük csak a feladás helyszínét! – A Szentatya közelebb emelte szeméhez a papíros bélyegzővel lepecsételt sarját. – Róma.

– Mi következik ebből? – kérdezte a titkár.

– Nagyon egyszerű: Mr Wilde nem írt e-mailt mert az lenyomozható. Ideutazott Rómába, és egy egyszerű, normál postai borítékban adta fel a levelet, még csak nem is ajánlva. Nézze, a feladóhoz csak monogramot írt, megkockáztatva, hogy egyszerűen a szemétbe hajítjuk. Így aztán végleg nem tudni, ki adta fel a levelet.

– Hogy jöhetett át a biztonsági rendszeren ez a levél?

– A műszerek nyilván nem mutattak ki semmi gyanúsat. Találjon nekem egy időpontot minél hamarabb. Találkozni szeretnék Mr Wilde-dal! Úgy látom, egy mobil számot hagyott meg, de csak sms-ben jelezhetünk vissza. Tegyen úgy!

Őszentsége tehát most ott ült karosszékében, és Mr Wilde-ra várt, aki néhány perccel később be is toppant az ajtón. Energikus harmincas fiatalembernek tetszett, öltönyt viselt, mosolygott, mégis komolynak tűnt, és a legtermészetesebb hajlással csókolta meg a halászgyűrűt.

– Foglaljon helyet! – mutatott egy másik karosszékre a Szentatya.

Titkárja közben a kijárat elé lépett, onnan visszafordulva kérdezte, hozhat-e frissítőt, kávét vagy bármi egyebet? Mr Wilde megrázta a fejét, mire a pápa intett, hogy segédje elmehet.

– Úgy vélem, nem hivatalos ügyben keres, Mr Wilde – kezdte a beszélgetést a pápa.

– Bizonyos értelemben hivatalos ügyről van szó – felelte a fiatalember.

– Úgy sejtem, ön hívő ember.

– Az vagyok. Ír-amerikai családban születtem, valójában én pap szerettem volna lenni, amit a családom nagyon is támogatott volna. Öt évet töltöttem el a szemináriumban, hanem akkor… – Elgyengül a hangja. – Az az igazság, hogy szerelmes lettem. Hosszú ideig gyötrődtem, de ma már tudom, hogy jól döntöttem. Elvettem feleségül Emilyt, és, hogy a család anyagi körülményeit megteremtsem, másik érdeklődési körömnek, az informatikának kezdtem hódolni. De emellett világi úton tovább folytattam a teológiai tanulmányaimat is – kedvtelésből, ha úgy tetszik.

– Azért a NASÁ-hoz bekerülni ennél lényegesebben nehezebb.

– Emily családja segített. Az apja fizikus, ő is részt vesz az űrprogramban.

– Tehát ön az űrprogramban dolgozik? – bólintott a pápa.

– Egy részében. Én a Mars-programban vagyok benne. És ezért is kerestem meg önt, Szentatyám.

– Hallgatom – dőlt hátra XVI. Benedek két kezének ujjait összeérintve.

– A kutatás menetét nem szeretném hosszan taglalni, talán unalmas is lehet. De bizonyára ön is tudja, hogy a Mars felszínének vizsgálatával régóta foglalkozunk. A sajtóban számos felvétel látott már napvilágot, amit ami szondáink készítettek, sőt most már a világhálón is hozzá lehet férni ezekhez. Kérem, nézze meg ezt!

Mr Wilde egy kinagyított fotót húzott elő a táskájába csúsztatott nagyméretű borítékból. Egymás mellett láncszerűen sorakozó téglalapok látszottak rajta.

– Érdekes, mintha valaminek az alaprajza volna – jegyezte meg Őszentsége. – Például egy kezdetleges falué.

– Igen, ez tűnt a legkézenfekvőbbnek – felelte a fiatalember. – De most történt valami. Egy új programozásnak köszönhetően, amit nagyrészt én fejlesztettem ki, sikerült közelebb jutnunk, és jobb felvételeket készítenünk. Pontosabban nekem egyedül.

– Ezt hogy érti?

– Hosszú ideje dolgoztunk a programon. Úgy tűnik, jó munkát végeztünk. De a hivatalos teszt előtt én magam végeztem el néhány próbafuttatást. Nos, sikerült is közeli felvételeket készítenem ezekről a különös téglalapokról. Íme.

Mr Wilde újabb fényképet helyezett az asztalra, majd visszavonulva figyelte a Szentatya arckifejezésének hirtelen megváltozását. A felvételen most különös részletek tűntek elő: a szélső téglalap alakú mezők üresek voltak, de középen két egymás mellett lévőben mintha betűk sorakoztak volna. A pápa végigböngészte a sorokat, majd elképedve kérdezte:

– Ez az, amit gondolok?

Mr Wilde bólintott.

– Héber szöveg, de tükrözve. Mintha valaki egy könyv betűit nyomná bele a homokba.

Mr Wilde ismét bólintott. Őszentsége a biztonság kedvéért újra végigolvasta a

szöveget, végül már-már hitetlenkedve kijelentette:

– A Tízparancsolat. – Mr Wilde harmadik bólintása után megint a szövegre nézett, úgy tette hozzá: – Méghozzá két táblán. Igaz, nem abban a 3-7-es felosztásban, ahogy mi ábrázoljuk, hanem az 5-5-ös felosztásban, ahogy a zsidó teológusok beszélnek róla, de ez minden kétséget kizáróan a Tízparancsolat.

XVI. Benedek most elkomorodott, úgy nézett a fiatalember szemébe.

– Rendben, Mr Wilde, remek tréfa volt, de ebből elég ennyi.

– Nincs szó térfáról, Szentatyám – felelte gyorsan az informatikus. – Ha ön kéri, azonnal megadom az összes olyan hivatkozási adatot, amellyel a NASÁ-nál ellenőrizheti ezt a kísérletet. Persze, ennek két következménye is volna. Az egyik, hogy engem a titoktartási szerződésem megszegésért letartóztatnának. Ezt még ki lehet bírni az igazságért. A nagyobb baj az, hogy a felvételek eztán hamar nyilvánosságra kerülhetnek.

– Úgy érti, erről valóban ön tud egyedül?

– Csak mi, ketten, Szentatyám.

A pápa mélyen elgondolkodott, majd mosolyogva felállt.

– Nagy titkok vannak még a világban, igaz? – helyezte a kezét a fiú vállára. – És ön, mint tudós ember, és úgy is, mint világi teológus, jól tudja, hogy minden új adatot többször ellenőrizni kell, mielőtt publikáljuk.

– Tökéletesen egyetértek, Szentatyám.

– Mit szólna, ha azt mondanám, hogy amíg rá nem jöttünk, valami tréfával állunk-e szemben, addig valójában nem is látni betűket azokban a téglalapokban?

– Úgy érti, nem jó a program?

– Ilyet sosem állítanék. A NASÁ-nál kiváló szakemberek dolgoznak, és a cég rengeteg pénzt ölt ebbe a kutatásba. A program kiváló, de ezekben a téglalapokban nincs betű.

– Nincs – bólintott ismét az informatikus.

– A fotókat természetesen átveszi a vatikáni könyvtár. Köszönöm, fiatal barátom, hogy felkeresett. És mondja csak, Emily hogy van?

– Köszönöm, remekül. Nagy öröm ért bennünket: most várjuk az első gyerekünket.

– Isten megajándékozta önöket. Nos, mit szólna, ha a keresztelőt itt, a Vatikánban tartanánk? Én magam végzem a szertartást.

– Ezt nem is mertem remélni.

– Ugyan, hiszen ön egy tiszta szívű hívő. Ez a legkevesebb.