Az öregek azt mondják, aminek világnapja van, annak ütött a végórája. Mert ugyan miért kéne mondjuk a békének világnapot rendezni, ha minden rendben lenne körülötte? A világnap tehát egyfajta figyelmeztetés, hogy védjük meg azt, amiről szó van, akár valamilyen hagyományt, akár egy új kezdeményezést, akár legfontosabb éltető elemünket értjük ezalatt.
A víznek 1992 óta van világnapja, ami történelmi távlatból nézve olyan, mintha csak tegnaptól lenne. Ekkor jelölte ki az ENSZ március 22-ét, hogy legalább ezen az egy napon szálljunk magunkba és tűnődjünk el, milyen ostobán sáfárkodunk ezzel a természeti kincsünkkel. Mert az, hogy csak negyedszázada próbálunk vele törődni, nem azt jelenti, hogy 1993 előtt a Föld vízkészlete ne forgott volna veszélyben. A feljegyzések szerint a Dunából nagyjából az 1800-as évek közepe óta nem lehet forralás nélkül inni, és a savas esők már a múlt század derekán is javában hullottak. Logikus tehát a következtetés, hogy a környezetvédelem inkább az események után kullog, mint hogy megelőzné azokat.
Az ivóvízzel kapcsolatban sokáig azt hittük, korlátlan mennyiségben áll rendelkezésünkre, ráadásul nevetségesen olcsó. Ez éppen akkora butaság volt, mint a hatvanas években hangoztatott doktrína, hogy az ember le fogja győzni a természetet. Azóta megtanultuk: a természetet nem legyőzni kell, hanem harmóniában élni vele, de kérdés, hogy mit ér ez a felismerés, ha időközben lerombolunk benne csaknem mindent, amit lehetséges. Ha pedig a folyóvízzel fölszerelt lakásunkban sajnálkozunk emiatt, az valahogy nem tűnik őszintének. Miközben a világ számos országában a tiszta víz csak álom, mi ezzel öblítjük le a vécénket. A víz világnapja tehát ragyogó alkalom, hogy rádöbbenjünk: irigylésre méltó helyzetben vagyunk azokhoz képest, akiknek naponta szó szerint élethalálharcot kell vívniuk azért a vízért, ami a mi fogalmaink szerint csak egy pocsolya.
Ma már a világ szinte minden állóvize és folyója szennyezett, ami eléggé kétes dicsőség, ha az emberi tevékenységet vesszük alapul. Végső ideje lenne tehát a gondolkodást egy szinttel meghaladva valamit tenni is azért, hogy a Föld vízkészletét ne szennycsatorna formájában hagyjuk az utánunk következő generációkra. Ahogy a világ egyéb gondjainak megoldásán keresztül látjuk, valószínűleg ez a legnehezebb feladat, holott beláthatatlan következményekkel járhat, ha rövidesen nem változtatunk ezen a pazarló és önpusztító magatartáson. Jelenünk és az eljövendő generációk sorsa többek között azon is múlik, hogy miképp gazdálkodunk a Földön meglévő vízkészleteinkkel, hogyan óvjuk és hasznosítjuk vizeinket. Életünk minősége közvetlen és szoros összefüggésben van vizeink minőségével, hiszen könnyű belátni: az egészséges ökológiai rendszerek alapja a jó minőségű víz, és csakis ez vezethet az emberiség jóllétének fejlődéséhez.
Március 22-e jó alkalmat teremt arra, hogy végiggondoljuk: mit jelent számunkra a víz, mint az élet jelképe, egy olyan szimbólum, melyet joggal tekinthetünk a földi élet alapjának. Könnyen azonosulhatunk Saint-Exupéry gondolatával: „Víz! Se ízed nincs, se zamatod, nem lehet meghatározni téged, megízlelnek, anélkül, hogy megismernének. Nem szükséges vagy az életben: maga az élet vagy.”
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
