/

Egy Tesla Mariupolban

133 olvasó

Az autós világdivat legújabb sikolya az elektromos hajtású járgány. Mindenki meg van róla győződve, hogy ez hozza el a megváltást a klímaváltozásra, mert az áram nem pufog ki és nem is büdös, legalábbis az a fajta, amelyik ezeket az autókat működteti. Az elektromos járművek ugyanis lítium-ion akkumulátorokból táplálkoznak, amelyek parányi változatával a kütyüinkben is találkozhatunk. Ezek közös nevezője az, hogy drágák. Már egy gomb-méretű lítium-ion is kenterbe veri az alkálit, és hol van ez attól a monstrumtól, ami egy villanyautót száguldásra késztet!

Az óvatosabb duhajok, vagyis azok, akiknek hangját a bölcs európai vezetők nemes egyszerűséggel elnyomják, meg-megpendítik azt, hogy az akkumulátorgyártás alapanyagainak bányászása jobban károsítja a Föld élővilágát, mint a hagyományos, füstcsíkot húzó járművek, ráadásul ezek az aksik nem is örök életűek. Az életciklusuk csak egy bizonyos számú töltés-kisülés, aztán mehetnek a veszélyes hulladékba.

Úgy tűnik, mindez nem zavarja az európai politikusokat, mert nemrég kitűzték a célt, hogy az évszázad harmadik évtizedének közepén már csak elektromos meghajtású autók közlekedhetnek a kontinensen. Az érv, ami ezt a jövőbe mutató ötletet megszülte, a nulla szén-dioxid kibocsátás volt. A tűzveszély kockázata – ezek a járművek gyakorlatilag kerekeken guruló gyújtóbombák –, és az, hogy az áramot valahol meg is kell termelni, nem foglalkoztatott senkit.

Az itt felsoroltak persze nem új észrevételek, én is a netről szedtem le valamennyit, és tettem közzé eléggé sarkítva, leegyszerűsítve. De van egy saját villanyautós fölfedezésem is, amit az ukrán-orosz háborúnak köszönhetek. Néhány hete, még a szomorú sorsú Mariupol ostromának kezdetén, amikor a lakosság jövőbe látóbb része a lehető leggyorsabban próbálta elhagyni a várost, valaki lefilmezett egy út szélén hagyott, vadonatúj Teslát. Mint tudjuk, ez a márka a villanyautók szent Grálja, a non plus ultra, a megfizethetetlenség csúcsa. És valaki mégis ott hagyott az árokparton egy ilyen csodát, pedig látszott rajta, hogy alig gördült ki a szalonból.

A magyarázat minderre az, hogy mivel a lehető leggyorsabban, a lehető legmesszebbre kellett pattanni erről a helyről, a lassú és bonyolult töltésű elektromos jármű használhatatlanná vált. Amíg egy benzinest gyakorlatilag más járművekből, gumicsővel lopott benzinnel is működésbe lehet hozni, addig az elektromost órákig ott kell hagyni a töltőállomáson. De ha erre nincs idő, ha bármelyik pillanatban elszabadulhat a pokol, akkor ez a gép használhatatlan. Éppen az a tulajdonság hiányzik a villanyautókból, ami a gépjárművek legnagyobb varázsa: egy kulcsmozdultra azonnal elröpítenek bennünket a tetszőleges távolságban lévő biztonságba.

Szerintem minden egyéb kétes tulajdonsága mellett ez a villanyautók legnagyobb hátránya: kínkeservesen lassan töltődnek fel, és ez sokszor megengedhetetlen. Ha tehát olyan járműre vágyunk, amellyel nemcsak flancolni lehet, hanem élni és menekülni is, az elektromos meghajtást felejtsük el. Egy ló, egy bicaj, de még egy pár bakancs is többet ér. Az a Tesla pedig talán még mindig ott rozsdásodik a mariupoli romok között.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft