Egy tipikus karácsonyi történet

2022-12-20
475 olvasó

Szegény kis árva gyerek ballagott a zord erdei úton. Körülvette a félelmetes titkokat rejtegető, veszedelmes sötétség, meg a kopár ágakba kapaszkodó, súlyos ködpára, csak az út keskeny csíkja világított egyértelmű, ám sejtelmes fénnyel.

A szegény kis árva gyerek bizonytalanul és szomorúan lépkedett. Vajon meddig kell még ezen a kísérteties tájon bolyongania? Egyedül volt, nem számíthatott senkire, és csak egy apró husángocskát tartott a kezében, azzal kellett hókon csapnia az elébe ugró szörnyeket, mert komolyabb fegyverre nem volt pénze.

Lelkében mérhetetlen szomorúsággal caplatott, és mert nagyon ügyelt, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatot, vagy ne csapjon fölösleges zajt, a zombik egyelőre nem háborgatták. Félelem és magány, ez a gyilkos párosítás volt a két társa, mert Lompost, a robotként megbízható nyomkereső kutyát erre a küldetésre nem hozhatta magával. Ott hagyta a fogadóban, ahol rossz arcú alkoholisták támasztották a pultot, és ahol nem sikerült kialkudnia sem egy meleg kabátot, sem egy tarisznya élelmet az útra.

Amikor rálépett az ösvényre, az erdő, mint a cipzár becsukódott mögötte. Visszafordulni nem tudott, hogy egy újabb kísérletet tegyen abban a prosztó alakokkal zsúfolt vendéglátóipari helyiségben, bár ennek nem látta semmi értelmét. Ez az út olyan volt számára, mint vallási fanatikusnak az El Camino: végig kellett rajta mennie, ha belepusztul is.

Ahol a fák labirintusa véget ért, ott helyezkedett el az a város, amelybe vágyott. Kandeláberekkel kivilágított, szép, tiszta utcák csábították, meg az ünnepi módon feldíszített, pompás kirakatok, amelyeket öröm nézegetni. A lakások ablakából meleg, sárga fények szűrődnek ki a szabadba, egyértelmű bizonyítékát nyújtva annak a sejtésnek, hogy itt semmi keresnivalójuk a halvajáróknak, meg a vérfarkasoknak, mert mindenki az év legszebb, legnagyobb ünnepére készülődik, aminek egy szegény kis árva gyermek is részese lehet.

De most még az erdő közepén botorkált, kezében azzal a nevetségesen apró husánggal, és a szívét görcs szorította össze. Éber figyelemmel leste az útszéli bokrokat, meg a közeli fák árnyképeit, és gondolatban már fel is készült arra, hogy a sötét árnyékból egy vörösen izzó szempár fog rá visszatekinteni. Jó lett volna megállni, és erőt gyűjteni, de nem tehette, mert a veszteglés ezen a helyen maga a biztos pusztulás. Meg kellett találnia a tökéletes harmóniát a folyamatos haladás, és a kevés feltűnés között, mert ez volt a siker záloga.

Olykor, ha csak egy szikrányira is, az út végén már mintha látta volna az ünnepi díszbe öltözött város fényeit, ám amikor közelebb ért, kiderült, hogy azok csak vízcseppek a bokrok ágain. Így űzött vele tréfát a remény, meg tán az erdő ártalmatlan, de rengeteg bosszúságra képes szellemei, akik bár mindenütt ott voltak, ennél komolyabban nem árthattak neki.

Ment, csak ment a szegény kis árva gyerek, és a lépések ütemére riszálta apró, nyeszlett fenekét, mert ez a komikus mozgásforma adatott meg számára. Aztán, amikor már végképp beletörődött, hogy ennek a bolyongásnak nem lesz jó a végkifejlete, valahonnét a fákon túlról, de az is lehet, hogy felülről egy súlyos anyai kiáltás harsant: Kapcsold már ki azt az ostoba videójátékot Móricka! Megterítettünk a karácsonyi vacsorához és csak rád várunk!

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Kipcsák Jakab

(1976., Budapest) Színi kritikusként debütáló, de több műfajban is magabiztosan mozgolódó újságíró, aki az utóbbi időben novellákkal veteti észre magát. Írásai társhonlapunkon, az Irodalmi Élet virtuális hasábjain is fellelhetők. Pitu Guli ösztöndíjjal a Szkopljei Egyetem vendéghallgatójaként a perzsa-ószláv nyelvemlékek irodalmi vetületeit kutatja, és első novelláskötetének anyagán dolgozik, amelynek címe: Dojráni lakodalom.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL