Majoros SándorÁlmokról beszélni éppen olyan, mint tanúbizonyságát adni a bennünk fészkelő, megalkuvás nélküli önzésnek. A vásári törökméz ízéről sem lehet mesélni, mert az nem lehet másé, csak a miénk. Az álom is ilyen, egyszeri fogyasztásra szánt törökméz: ha belekapaszkodunk, ráragad a kezünkre, kabátunkra, és mint valami finoman zizegő pókháló, rabul ejt bennünket. De ez a mi, saját rabságunk, őrök és börtönrácsok nélkül, vagyis eléggé furcsa őrizet, már ha egyáltalán lehet így róla beszélni.
Sokan próbálkoztak azzal, hogy lefejtik magukról ezt a cukorhámot és visszaalakítják vásári törökmézzé, de egészen idáig ez senkinek sem sikerült. Az írók önnön dilettantizmusukról árulkodtak, ha ebbe a csomagolásba rejtették az írásukat. És akkor felébredtem – zárja a fogalmazását az iskolás gyerek, mert nem tudja, honnan hová szeretne eljutni. Az álom a bizalmaskodás kulcsa, ezért aki idegenek vagy felületes ismerősök tudomására hozza, könnyen a megvetés és a gúny céltáblájává válhat.
Nem olvastam az álomirodalom klasszikusait, mégis határozott, erős taszító erőt érzek, amikor amiatt vívódom, hogy beszéljek arról az álmomról, ami egyszerre volta kezdet és a vég, a lehető legsötétebb misztikum és a teljes fényében felragyogó, megkérdőjelezhetetlen tudomány. Talán üdvösebb lenne elhallgatni ezt a történetet, de ez a múlt része, és éppen az álmok tehetnek arról, hogy a múlt szétválaszthatatlanul egybeolvadjon a jövővel, úgyhogy sem módom, se esélyem nincs a hallgatásra.
Azon az estén valami furcsa, influenzára emlékeztető láz vett erőt rajtam, mégpedig úgy, hogy délután még nem volt semmi bajom, aztán, ahogy közeledett az este, egyre fáradtabb, gyengébb és bizonytalanabb lettem. Csak az alvás segíthetett, bár biztos, ami biztos alapon, mielőtt ágyba bújtam, azért egy pohár vízzel bevettem egy aszpirint. A poharat ott hagytam az éjjeliszekrényemen, aztán lekapcsoltam a kis olvasólámpát és hosszú ideig forgolódtam, hánykódtam a párnák között. Hol a forróság, hol a hideg gyötört, közben pedig szakaszonként törtek rám azok a furcsa képzetek, amelyek nem a pihenés hullámaiba merülő elme, hanem a láz melléktermékei.
Talán órák vagy csak percek múltak el így, amikor hirtelen minden megváltozott. Határozottan, tisztán és józanul éreztem, hogy álmodom. Az átizzadt párnák nyirkos érintése megszűnt, a homlokomat jólesőn simogatta a sötét tüllfátyolként kavargó éjszakai szellő. A hidegrázásom is megszűnt, pedig tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nem sokkal előbb még az ágyamban forgolódtam. Egy sötét, elhagyatott épülettömb kerítése előtt álltam. A szurokfekete ablakokon inkább csak sejtés volt a megtépett felhők közt bukdácsoló hold fénye, bár lehet, hogy a hátam mögött sorjázódó higanygőz lámpák világa hatolt el odáig.
A kerítés előtt széles, enyhén lejtő aszfaltút vezetett valahová a sárgán pislogó közlekedési lámpák alagútjába, és mert csak ez keltette a mozgás illúzióját, úgy sejtettem, két és három óra között lehet az idő, amikor a belvárosban is alig mutatkozik valami forgalom, itt, a peremkerületben pedig szinte semmi. És ekkor, ismét a borzongatón hívogató, ki tudja, milyen lényeknek otthont adó épülettömb felé fordulva megértettem, hogy a régóta bezárt és elhagyatott Lipótmezei Elmegyógyintézet előtt állok. Azonnal el kellett volna futnom onnét, mert nemcsak a kriptaszerű falak, hanem az elburjánzott kert is attól a láthatatlan, érzékelhetetlen méreganyagtól bűzlött, amelyet az évtizedeken keresztül beléjük oltott tébolyult álmok és kényszerképzetek tápláltak. Olyan volt ez a hely, mint az alvilág sátáni pofákkal kidíszített bejárata, ahová nem is kellett belépni, csak rápillantani, hogy megőrüljön az ember a félelemtől.
Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt, amikor ebben az intézetben még az elme különféle betegségeit próbálták meggyógyítani, mint fiatal, bármilyen témára kapható újságírót ide küldött a főszerkesztőm, hogy készítsek riportot az alváskutató labor vezetőjével. Magabiztosságot színlelve, ám szorongva haladtam végig a murvával feltöltött kerti úton, és bár napfényes délelőtt volt, viszolyogtató érzéssel léptem be a valószerűtlenül tágas, egy templom belsejének méretét idéző előcsarnokba, mert nem tudtam, mi vár rám odabent. Az ügyeletes ápolónő egyik teremből a másikba kalauzolt, majd magamra hagyott egy ütött-kopott, ridegségében is tekintélyt parancsoló váróteremben, ahol vagy negyedóráig vártam a professzorra. Fiatal, ám meglepően fáradtnak és zavartnak tűnő fiatalember volt a vendéglátóm, és bár készséggel válaszolt minden kérdésemre, úgy tűnt, csupa sztereotípiát hangoztat. Mintha ő ült volna a helyemben, hogy feltegye önmagának azokat a kérdéseket, amelyek a lap olvasóit érdeklik. Amikor megkértem, mutasson valamit a laborból is, homályos, kitérő választ adott, majd azzal mentegetőzve, hogy rengeteg dolga van, utamra bocsátott.
Visszamentem a váróterembe és leültem arra a vasvázas székre, amely még úgy-ahogy őrizte a testem melegét. A nővér nélkül nem mertem nekivágni a ki tudja, hová vezető labirintusnak, de egy idő után, elunva a hiábavaló várakozást, összeszedtem minden bátorságom, és kinyitottam azt az ajtót, amely mögött a szabad levegő felé vezető folyosót sejtettem. Nem az volt, bár ebben egyáltalán nem voltam biztos. Az egyszer már megtett út visszafelé teljesen idegennek tűnik, pedig csak a rápillantás szöge változik. Ez bátorított, amikor határozott, visszhangzó léptekkel megindultam lefelé, a sötétségbe.
És most itt álmodom ez előtt az üres, széljárta katakomba előtt, iszonyodva a félelemtől, hogy mi vár majd rám odabent. Bizony muszáj lesz átküszködnöm magam a kerítésen, a derékig érő tövises bokrokon, hogy a bejárati ajtó üvegét egy kődarabbal betörve bemásszak ebbe lidércnyomásos démonfészekbe, hogy elhozzak valamit, amit azon a bizonyos napon meggondolatlanul itt felejtettem.
(folytatása következik)
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.