A szárazbabódi illetőségű Csulák Lajosról nem mondható el, hogy eseménytelen élete lett volna. Krónika-rovatunk hűséges olvasói még bizonyára emlékeznek rá, hogy a fiatalember húsz esztendővel ezelőtt egy csapásra országos hírnévre tett szert. A televízióban látott Vészhelyzet című műsorból ellesett módszerrel, defibrillátoros újraélesztéssel szerette volna meggyógyítani hatvanöt éves, gutaütött édesapját, néhai Csulák Andrást. Az újraélesztésből, mint tudjuk, halálos áramütés lett, Csulák Lajosból pedig vádlott. Az alapos, mindenre kiterjedő és meglehetősen hosszadalmas elmeorvosi vizsgálatok, amelyekbe külföldi szakértőket is bevontak, azt az eredményt hozták, hogy Csulák Lajos pszichopata, szexuálisan aberrált személyiség, a cselekmény elkövetésekor azonban tökéletesen tisztában volt tettének súlyával. A bírósági tárgyalás során állatiasan bufogó hangon mindvégig azt bizonygatta, így az utolsó szó jogán is, hogy ő csak meg akarta „gyógyítni a fatert”, azt szerette volna, hogy újra egészséges legyen, hogy aztán együtt „eepöföghessenek a járgánnyaa a Fagolyóba mögünnepőni a nagy napot. És ha egy kicsit berúgnak, legföjjebb kirúgják a kocsma ódalát. Ilyenkó szabad” – zárta le a magasröptű fejtegetést Csulák Lajos a tárgyalóteremben, majd váratlan módon elbőgte-zokogta magát. A bíróságot nem hatották meg a könnyek és a Csulák által széles ecsetvonásokkal felvázolt falusi idill (nota bene: az ivónak a söntés mögötti, utcára „néző” vakablaka hamisítatlan falusi idillt ábrázolt egy igen-igen naiv festő jóvoltából), úgyhogy a vádlott végül – az enyhítő körülményeket, nevezetesen a hatóságokkal való aktív közreműködést, az önkéntes feltáró vallomást, valamint a debilitás határát súroló elmeállapotot figyelembe véve – hét év fegyházban letöltendő szabadságvesztést kapott.
Emberi jogi szervezetek azonban nem hagyták ennyiben a dolgot, ők egy tudatlan, tanulatlan, a szociális körülményei miatt halmozottan hátrányos helyzetű ember jó szándékú cselekedetének minősítették a bűncselekményt, és megindították ádáz küzdelmüket Csulák Lajos szabadon bocsátásáért. Közben Csulák kirendelt ügyvédje is kérelmet nyújtott be a köztársasági elnökhöz, hogy részesítse kegyelemben a jobb sorsra érdemes fiatalembert, s „ne engedje, hogy a fegyházban további káros hatások érjék érzelmi labilitásra amúgy is hajlamos elméjét.” Bulvárzsurnaliszták vitriolba mártott tollai alól ekkortájt olyan cikkek jelentek meg, hogy – idézem az egyiket – „ugyan mit számít ennek az állat Csuláknak, hogy valami keményet érez ott hátul, ha a dutyiban fürdés közben óvatlanul lehajol a szappanért…? Miután vérfertőző viszonyt folytatott a húgával, s miután – mint hírlik – a tehénszemek és -tomporok is bestiális gerjedelmet ébresztenek benne, mit számít az neki, ha esetleg homoszexuálissá válik a börtön iskolájában?”
Egy év múlva megérkezett az elnöki kegyelem.
Szabadulása után Csulák először lapunknak „nyilatkozott.” Meglepő dolgot mondott: azt állította, hogy nagyon jól érezte magát a fegyházban, dicsérte a kosztot, és dicsérte a jó társaságot. Mindez persze úgy értendő, hogy munkatársunk ezt az értelmet hüvelyezte ki Lajos tőmondataiból, amelyeket gyakran tarkítottak a szarvasmarhák bőgésére emlékeztető hangok. Valahogy így: „Múa…múúú… jóó….múa… múú… vót… a… múú… banda… mög…a … múa… koszt… is…múú!” Munkatársunknak, aki ezt a riportnak aligha nevezhető tudósítást készítette a frissen szabadult Csulákkal, föltűnt, hogy interjúalanya ábrázata meglehetősen megnyúlt, s furcsán széles orra vége egyfolytában csillog a nedvességtől. Az interjú közben végig azon morfondírozott, mi nem stimmel ezzel az arccal, s rossz érzésekkel engedte útjára a kérdezettet.
Két hetet kellett csak várnunk, hogy Csulák Lajos ismét a lapok címoldalára kerüljön. Postarablás történt a börtönviselt fiatalember falujában, Szárazbabódon. A tettes délelőtt fél tízkor lépett a helyiségbe, s bizonytalan léptekkel odament a pulthoz, és Icukától, a postáskisasszonytól az aznapi bevételt követelte. Mikor Icuka épp nyitotta volna szóra a száját, hogy ma még nem volt bevétel, hiszen még csak fél tíz van, amúgy is kicsi a forgalom, állítólag meg is akarják szüntetni a postát, szóval, amikor épp magyarázni kezdte volna, hogy miért nem tud pénzt adni, a kommandós maszkot viselő támadó lenézett a földre, és ezt mondta: „Mönj má mua innen, Bundi, a zanyád istenit…múú!” És abban a szempillantásban Icuka két dologra jött rá: a rabló által nyitva felejtett ajtón besompolygott a falu kutyája, ez az egyik, és hogy a rablójelölt nem más, mint a nemrégiben hazatért Lajos, hiszen a hangja, valamint jellegzetesen tohonya mozgása meg az alapján, hogy névről ismeri a kutyát, nem lehetett más. Egy óra múlva Csulák Lajos ismét rács mögött volt. Ezt már nem úszta meg elnöki kegyelemmel, a média figyelme is elterelődött róla jó időre, úgyhogy keményen lehúzta a büntetésül kiszabott öt évet.
A legtöbb időt azonban nem a börtöncellában töltötte, „jó bandában”, hanem megfigyelés alatt. A vizsgálati fogság idején gyorsult föl az a folyamat, amely a Csulák Lajos nevű homo sapiens, vagy inkább homo nesciens (magyarosabban: homo tudatlanusz) teljes elállatiasodásához vezetett. Azok a jelenségek, amiket fürkész tekintetek már korábban észrevettek rajta, jelesül arcának megnyúlása, orrának négeres kiszélesedése és nedvessé válása, agresszívan bikaszerűvé váló tekintete, fülének kihegyesedése és homlokán két dudor megjelenése, amiket már nem lehetett hideg késpengével elmulasztani, satöbbi, satöbbi, nos, mindezek a tudósok figyelmét is fölkeltették. Nem részletezzük az átváltozást, amin Csulák teste keresztülment, és nem részletezzük a történetnek azt a szomorú fejezetét sem, amely arról szól, hogy Csulák Lajos mindezek tetejébe még kergemarhakóros is lett, amiről nem tudni, hogy vajon még emberként vagy már marhaként szerezte, mint ahogy azt sem tudni, beszédkészségének drámai romlásában elmarhulása vagy kergekórja játszott-e nagyobb szerepet. Volt egy dolog azonban, amiben Lajos mit sem változott e súlyos metamorfózisok idején sem: szexuális éhségének erejében és egyetemességében. A börtönben éppoly szívesen fogadta ánuszába társai hímtagját, mint ezek híján a söprűnyelet vagy más, hasonló alkalmatosságot, mint például a felmosófa nyelét, vagyis katonai szakkifejezéssel a „motoros fókát”. Mindenre lőtt, vagy legalábbis lőtt volna, ami élt és mozgott, egyszer még a húga, Rózsi is meglátogatta valamelyik elmegyógyintézetben, ahova kísérleti céllal néhány hétre elvitték s ahol laza volt az őrizet, és Rózsit szemlátomást nem zavarta bátyja állapota, hiszen öt percre hagyták csak magukra őket, s utána máris félreérthetetlen pozitúrában leledztek. S e félreérthetetlen pozitúrát jócskán meghosszabbította ama baleset, hogy – mit szépítsük? – Lajos vesszeje beszorult. Sebtiben kreált terminus technicusszal élve: a tudósok megfigyelhették a bicacsöcus captivus incestuosus első feljegyzendő esetét.
Nos, a média figyelme ekkor fordult újra feléje. Még egyszer, utoljára. A média csak a szenzációkra éhes, a botrányos esetekre, ellenben a lassú változásokra, valamint e változások gyászos végeredményére már nem. Ugyan kit érdekel egy málló vakolatú elfekvőben, rácsok közt tengődő, teljesen elhülyült homo brutalis, akinek napról napra szőrösebb keze-lába, lábfeje pedig úgy összetöpörödik, mint az elkötött lábú kínai nőké, majd egyre jobban elszarusodik, aztán végül kettéhasad? Kit érdekel, hogy e kórházi homályban mennyire fáj a mind inasabb és csontosabb láb, hogy úgy sajog, mint a hirtelen megnyúlt kamaszvégtagok?
És kit érdekel, hány ilyen hülye készülődik közöttünk, hogy testileg is megnyilvánuljon: hogy a metaforán túl szó szerint marhává, disznóvá, kutyává aljasuljon, visszafordítva az evolúció eddigi irányát?
Hogy tömeges méretekben megkezdődjön a devolúció?!
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Így van.
Szar. Wannabe író, kamu református.