Élőholtak napja

2022-10-31
494 olvasó

Még kisgyermek voltam, amikor egyik november elsején Keri és Dédike elmagyarázták, hogy miről is szól ez az ünnep. A szavaikból úgy emlékszem, hogy elsején a már megboldogult elhunytakra emlékezünk és az, amit halottak napjának nevezünk, az csak november másodikán van. Ekkor azokért gyújtanak gyertyát, akik ugyan már nincsenek az élők sorában, de még nem is nyerték el az üdvösséget. De meglehet, hogy nem emlékszem pontosan. Régen volt már, és nem is ez a lényeg.

Egyszer-kétszer elvittek magukkal ezen a napon a vecsési temetőbe. Akkor még ott csak nagyapám nyugodott, és a két öregasszony az ő sírja körül sertepertélt. Szegény nagymamám nem tudott velünk jönni, mert féloldalas bénultsága egy fotelhez kötötte. Nagyapám sírja volt az egyik legszegényesebb az egész temetőben. Egy földkupacból álló sírhant, rajta egy egyszerű fakereszt, és azon pedig egy ovális, rozsdás, zománcozott fémtábla a nevével. A halál egyszerűsége. Körös-körül számtalan díszes, márvánnyal vagy kevésbé díszes mészkővel borított, körbekerített nyughely. Míves, aranyozott feliratokkal, néhol régi beüvegezett fényképekkel őrizték az elhunytak emlékét. A halál méltósága.

Miközben a sírhantot gereblyézték, gazolták, Keri és Dédike a nagyapámról meséltek nekem, aki már nem ismerhette őt. Egyszerű, okos, jó ember képe jelent meg előttem, aki férfiúi gyarlósága ellenére soha nem hagyta magára a családját. A leginkább azonban mindmáig az a jó értelemben vett egyszerűség maradt meg bennem, ha atyai nagyapámra gondolok. Kissé ahhoz a sírhanthoz hasonlatos, amely alatt nyugodott.

Miután rendbe rakták a nyughelyet, két ósdi vázával a kezemben elküldtek a temető közepén lévő kúthoz. Az egész út oda meg vissza nem volt több néhány száz méternél, de olyan volt, mintha csodaországban jártam volna. A sötét temetőben fénylő ezernyi gyertya, és az ősznek, ennek a gyönyörű, bölcs évszaknak az illata. A lehullott faleveleké, az égő gyertyáké és a sírokon lévő temérdek virág és koszorú jellegzetes illata. A sírhelyek körül álló és szorgoskodó emberek némán, szótlanul ácsorogva emlékeztek, vagy halkan, szinte suttogva tették a dolgukat. Árnyaknak tűntek csupán, mint azok, akikhez látogatóba jöttek.

A kúttól visszafele jövet általában mindkét vázába beleittam. Apró, hideg kortyokat, melyeket mielőtt lenyeltem, pár másodpercig a számban melengettem. Úgy gondoltam, vagy inkább csak úgy éreztem, hogy ha létezik az élet vízének forrása, akkor az a temető közepén lévő kút az. De ma már azt hiszem, hogy nem sokat tévedtem egy kiskölyök mesék világába visszanyúló képzettársítását illetően.

Kevés alkalommal éreztem annyira, hogy élek. Minden érzékszervemen és a bőröm pórusain keresztül is csak úgy áradt belém az élet. Hat-hét évesen nem tudtam ezt az érzést megfogalmazni, nem tudhattam, hogy a halál és az elmúlás ugyanúgy az élet része, mint az újjászületés. Hogy a két világ valahol összeér és összetartozik. Többek között ezért szerencsés az a felnőtt ember, aki lelkében képes gyermeknek maradni. Lehet, hogy ma már kissé jobban megfogalmazom, de sajnos sokkal kevésbé érzem.

Ha néha elképzelem az odaát lévő világot, a lelki szemeimmel egy némán figyelő sokaságot látok, akik csendben a mi világunkat pásztázzák. Nézik, ahogy mi nagy elánnal igyekszünk falat rakni a két világ közti átjáróba. Ahogy a már megépült fal feletti egyre szűkebb résen áthajigálunk az ő oldalukra mindent, ami egykor e világon is szentnek számított. Magasztos, elvont fogalmak valódi jelentését, a szakralitás és a hit maradékát, értékeket, emlékeket, melyek valaha az emberi létnek, a miáltalunk megtapasztalható legmagasabb kozmikus minőségnek az alapjait jelentették. A túloldalról együtt néz minket keresztény, muszlim, buddhista és az egykori ateista is. Egy gyertya mellett, kereszt előtt térdelve, napkelet felé fordulva egy imaszőnyegen, vagy egy barlang mélyén meditálva mind-mind érettünk könyörögnek. Hogy néha képesek legyünk elcsendesedni, mélyen magunkba nézni és a másik emberre figyelni. És hogy ne gúnyoljuk ki, ne vessük meg, és főleg ne öljük meg azokat, akik a két világ közti átjáróban épülő falból kiütnek egy-egy téglát.

Mert Istennek hála, mindig voltak és lesznek ilyenek. Még ha egyre kevesebben vannak, akkor is. Hiszem, hogy az utolsó tégla soha nem fog a helyére kerülni. Nem leszünk soha bezárva egy teljesen kiüresedett világba. Egy olyanba, ahol csupán élőholtakként éljük a mindennapokat, és már senki sem tudja, hogy létezik egy túlvilág is. Egy olyan túlvilág, ahol az elhunytak siratnak bennünket.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL