Enteriőr

„Ha valaki tökéletesen beteljesíti a szépséget, igen közel áll a Romláshoz. A kifinomultság taszítja a vad tömeg emberét, ezért végez vele. Zsigereitől, ösztöneitől idegen, s így veszélyesebbnek érzi, mint azt, aki kifosztja. Hiszen ez utóbbi csak javaitól szabadítja meg, a szépség embere viszont önbecsülésétől. S mégis vannak emberek, akik vakmerően kutatják a titkot, amely az emberi lélek mélyén rejtőzik.”

Kinyitom a szemem, lassan feljövök az álom mélyéből, még kábult tudatom küzd az idegen derengéssel, mely – ahogy végleg kikászálódom az űrből – éles fénypászmává válik. Érzékelem: a fény betódul az ablakon, az ablaktáblák által korlátolt területen kihasít a szobából egy világos csíkot. A sugarak útja ágyam fejtámlájáig vezet. Be sem ágyaztam, vörös selyemtakaróm borítja az ágyneműt, kissé összegyűrtem magam alatt. Felemelem a fejem, az arcom helyén nyirkos folt, kicsordult a nyálam, amíg aludtam: akkor alszom így, ha nagyon kimerültem.
Összehúzott szemöldökkel felülök, még mindig zavar a fényár. No persze, bekapcsolva hagytam a gépet. A távkapcsolóért nyúlok.

Minden abban a formában kövült valósággá, ahogy megteremtettem. Már két éve élek e díszletek között. Széles franciaágyamon nyugszom, ahol akár négy embernek is jutna hely. Nem baldachinos, a baldachint túlzásnak, méghozzá közönséges benyomást keltő túlzásnak tartom, értelmetlen pompa, mely csak a régi arisztokratákat majmoló felkapaszkodottakat babonázza meg. Úgy festene egy baldachinos ágy a szoba közepén, mint egy hatalmas, lefüggönyözött gyaloghintó: a puhaságnak és a túlfinomult kényelemszeretetnek a hirdetője. Így olyan mint egy megfeneklett bárka a tenger egyik kiszáradt öblében: méltóságteljes dísz, amely arra emlékeztet, hogy valaha a célszerűség kedvéért alkották mesterkezek.

E csónak fölé magasodik muzeális értékű lámpám: fényképét egy angol nyelvű színes magazin aukciós tudósításai között láttam meg, s rögtön beleszerelmesedtem. Halványpiros burájára fekete festékkel görög idilleket festettek, csigás hajú görög szépségek kergetőznek ágyékkötő nélkül futó, izmos fiatalemberekkel, a jelenetekben finom erotika és az antik világ életörömének bája. Amikor nem vagyok fáradt, ami ritkán esik meg velem, úgy alszom el, hogy elmerülök az illusztráció középpontjában lévő hellén lány csigafürtjeinek indáiban, megpróbálom követni a művész ecsetvonásainak kanyargásait, s ily módon kibogozni titkait, honnan e részletek pontossága. De még sosem sikerült megfejtenem.

Hanyattfordulok, kikászálódom a paplan alól, egy lendülettel a szobát beborító nehéz perzsaszőnyegre ugrom, amely vastagsága miatt teljesen elnyeli az ugrás zaját. Most pontosan szembenézek cseresznyeszínű faragott szekrényemmel: méltóságteljesen uralkodik a szoba mértani középpontjában, testes és súlyos, biedermeier ívei, hajlatai mégis kecsessé teszik. Virágszirmot, legyezőt mintázó lágy kanyarulatait csak a ruhásfiókok négyszögletessége töri meg, egyenes vonalaival párhuzamosan fut a fekete-sárga téglalapdísz, közepén az ezüstözött fogantyúval. A szekrény nagyajtajai hullámtaréjt formáznak, ha kinyitom őket, úgy lógnak egymás mellett, mint egy óriás angyal szárnyai.

Átellenben, a szoba másik oldalán, Napóleon-korabeli ülőgarnitúra, nehéz bársonytakarókkal védem a kopástól, a bordó és aranyszínű, Bourbon-liliomos drapériák melegséget árasztanak maguk körül. (Napóleon és a Bourbonok lám, milyen jól megférnek egymással!) A falon régi divatlap-illusztrációk, egyedül a komód fölött virít egy aranyozott florentin keretbe foglalt tükör, a képkeretezés hazájában, a reneszánsz Itáliában művészien kivitelezett kézmívesmunka: merész dinamika, áttört felületek, levéldíszek és groteszk elemek jellemzik.

Az ám, a komód. Még le sem írtam, pedig igazi különlegesség. Egy német nyelvű képeslapban fedeztem fel, a néhai Ferencz József kancelláriáján őrizték benne a telekkönyvi iratokat, s mivel a császár igen alapos ember volt, szeretett mindent személyesen ellenőrizni, könnyen lehet, fenséges kezenyomát rajt hagyta a tölgyfarekeszeken. A derék teutonok bonyolult eljárásokkal próbálták konzerválni a bútordarabot, hiszen időközben egy császári titoknok ükunokájának padlásán hányódott. A titoknok leszármazottja az „új kibernetikusok” nemzedékéhez tartozott, semmit sem tudott a komód származásáról, sőt alighanem a sajátjáról sem. Természetesen a saját restaurációs programomnak is alávetettem, így eredeti, patinás szépségében áll most a szoba sarkában. Méhviasztól fénylő barnasága a letűnt kor hivatalnokainak komolyságára és a munkámra figyelmeztet. A minisztérium régi iratok kutatásával bízott meg, igyekeznem kell, hogy megfeleljek a követelményeknek, mert ha a szerződésemet nem újítják meg, nem sokáig álmodozhatok tovább e kellékek közt. Az utca világa pedig minden kényelmet nélkülöz.

De nem akarok ezzel a kérdéssel foglalkozni. Könnyű fenyőfából készült íróasztalomba is azért tetettem míves intarziát, hogy a díszítés feledtesse a munka fegyelmét. Mégis ez a legkevésbé kedvelt darabom, hiszen hiába enyhíti a gályapad zordságát a rokokó stílus bája, az asztal ettől még gályapadom marad.

Ma reggel semmi kedvem a gót betűk silabizálásához. Érzem, hogy valami visszatart feladataim teljesítésétől. Főzzek talán egy kávét? Nem, nem, az csak még jobban felidegesít, miként a reggeli televíziós vetélkedő bugyutasága is. Ha valami kell nekem ez utóbbiból, akkor az a kölykökkel együtt viháncoló hamvas húsú műsorvezetőnő.

A szőkeség felpatakzó nevetésére gondolok és adrenalinszintem felszökik. Döntöttem: kerül, amibe kerül, megrendelek egy nőt a hálózattól. Feloldom a kódot, betáplálom a kívánságaimat. A hálózat hamarosan megadja az engedélyt.

A nő tíz perc múlva itt van. Minden idegszálammal felkészültem a rövid tusára. A lány – húsz év körüli, fiatal bestia – tudja mi kell nekem és csak az én kielégítésemre vár. Az íróasztalomra támaszkodik, testét egy picit megdönti és kihívóan felkínálja labdaként gömbölyödő fenekét. Ahogy hátrafordul, beletúr kócos hajába, szemébe nézek, szemének kéksége szinte világít, ajkai finoman szétnyílnak, erotikusan súgja felém: „Gyere, hatolj belém! Akarlak téged!” Klasszikus szépség, szabályos vonásait nem torzítja el semmi. A szakma őrzői remekül dolgoznak a hálózatnál, teljesen szimmetrikus az arca, orra egyenes, érzéki szája arra csábít, hogy megcsókoljam. Tudom, nem szeretik, inkább nem kockáztatok.

Hátranyúl, kezével a szemérmét izgatja. A kanapéról figyelem őt. Hagyom, hogy egy perc erejéig a csiklóját masszírozza. Nyögdécselni kezd, érzem, puha mellei megkeményednek, mellbimbója egy kissé megduzzad. Még mindig kivárok. Megkérdezem tőle, hogy hívják. „Betty” – válaszolja. „Hallod-e, Betty – mondom –, te nagyon ki vagy találva.” Elmosolyodik, ajkait csókra csücsöríti, de nem esik ki a szerepéből, két ujjával szétfeszíti kagylócskáit és szemrehányóan villan a tekintete: „Most társalogni akarsz velem vagy jól megkefélni?”

Olyan ártatlan romlottsággal, magától értetődő természetességgel mondja, mintha nem engedné meg magának a mégoly parányi harag luxusát sem. Én sem tudok rá haragudni, igaza van, okosan ki kell használnom az időt, ami nekem adatott. Mögé lépek tehát és óvatosan bevezetem magam a nyílásába, ő csak erre vár, karcsú teste ívben megfeszül, lehunyja a szemét, fejét féloldalt fordítja, hogy lássam az arcán a kéjt, alsó ajkát beharapja, ütemesen mozgatja a testét, heves lökéseimet megfékezve diktálja a tempót, hüvelye kellőképpen nedves és amikor rakoncátlanabbra fogom, kezével hátranyúlva időnként még segít is, de nekem túl ismerős már ez a profizmus és kicsúszom belőle. „Mi van – zihálja. – Vadabbul akarod? Nem érted meg, hogy akkor hamarabb elmész? Csak azt szeretném, hogy neked legyen jó!” „Nem! – tiltakozom. – Azt szeretném, ha jobban hasonlítana!” Megkérem, váltsunk pózt, engedelmesen a kanapéra fekszik, a durvaságnak és a szenvedélynek most nem lenne semmi értelme, ez még számomra is világos. Szétteszi a lábát, bizonytalankodva néz fel rám: „Hát nem az előzőt kérted?” „De igen – lihegem, és már benne mozgok, húsom a húsához ér, combom a combjához, hasam a hasához, majd egészen befedem a testemmel, hogy a mellét is érezzem magamon, egy pillanatra elrugaszkodom tőle néhány erőteljesebb ütközés kedvéért, Betty érteni véli a szándékot, térdét felhúzza egészen a melléig, lábfejét a vállamra teszi, közben belső combját kéjesen simogatja és hálásan mosolyog. Nekem már nincs erőm, hogy felkiáltsak: „Ne mesterkedj annyit! Egészen akarlak!”, mert tudom, úgysem értené, és úgysem sikerülne a tervem, hogy a csúcsponton egy csókban forrjunk össze és egész valónkban érezzük egymást, ez úgyis lehetetlen, gondolom, már csak egy villanás jelez az agyamban: nem bírom tovább, Betty elomló melleit látom, ahogy rugózik, aztán egy fénykisülést észlelek, mint amikor kicsapódik a biztosíték, és a foszlott kanapén elégülök ki.

Káromkodva csapom a földre a fejemre erősített vezetékeket, amelyek a gépemmel kapcsoltak össze. Hálózatom teljesen lefagyott, ebben a hónapban már nem érkeznek tőle pozitív hullámok, nyilvánvalóan csak a minimális szolgáltatásra vagyok jogosult. Az ablaktáblák között már nem áramlik be a fény, a szobában zavaros, ködszürke félhomály terül szét. November van, a nap csupán egy halvány, piszkosfehér folt a felhők mögött, gyenge sugarai épp csak rávetülnek íróasztalom szélére, a többi bútort sötétlő derengésben hagyják. Egyébiránt jobb is: igencsak rozoga garnitúra ez. Az íróasztal, megfosztva illuzórikus díszeitől, kopottan komorlik az egyik sarokban. A komód helyén egy világoskékre festett fadoboz rondálkodik, amelybe cipőpasztáimat és keféimet szoktam használat után bedobálni. Fölötte tükör barna műanyagkeretben, körös-körül a falon cellulózszalagocskákon függő képeslap-illusztrációk, amelyek a virágmintás huzattal letakart, végkiárusításon vett ülőgarnitúra „fényét” hivatottak emelni.

Szekrényem funérlemezekből összetákolt tucatholmi, de legalább masszív, ruháimon kívül minden limlomot itt tárolok: elhasznált cipőket, fényképalbumokat, nájlonszatyrokat, egy teli bőröndöt és egy pornófilmeket tartalmazó diplomatatáskát. Lerogyok a kanapéra, Betty izgalmasan vibráló teste helyett az állólámpát díszítő kövérkés nőt bámulom, aki egy strandlabdát szorongat. A múlt század hatvanas éveiben készült giccses ábrázolás: abban a korszakban született, amelyben a tömegek kultúrája végleg visszaszorította a piacon a finomabb ízlést. Ahogy pőre valóságában igénytelensége nekemszegül, utálatra késztet, akárcsak a sötétkék vászonba burkolt összecsukható ágy egybefüggő foltja, amely Bettyvel vívott csatám emlékét őrzi.

Visszamerülnék álmomba, de nem lehet, dolgoznom kell, akkor is, ha kudarcot vallottam a megrendelt prostituáltnál. A hálózat könyörtelen: ontja az információkat, de egy bélpoklos szenvedélyességével nyeli is. Ha nem leszek készen határidőre az iratok lajstromozásával, kikapcsolják az összes szolgáltatást. Pénzem nincs, szegénységem tárgyai közt képtelen vagyok élni, az igazi nőktől elvadultam, teljesítenem kell a kiadott tervet.

A kényszer a legjobb főnök: máris a gép előtt ülök, próbálom rendszerezni az egymáson heverő papírokat, hogy kronologikus és tematikus sorrend szerint tápláljam be a tartalmukat. Holnapig talán sikerül elfoglalnom magam, akkor egy órán keresztül rendelkezésemre áll az enteriőr és az összes szolgáltatás, mert amíg a hálózat atyja szokásos heti beszámolóját tartja, mindenkit rákapcsolnak a központra.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.