A faluban már régen rározsdásodott a lakat az iskola kapujára, a hátsó udvart felverte a gyom, a futballpályán az egyik kapu fél oldalra dőlt, a másik valami csuda módon még dacolt az idővel. Persze sajnálkoztak, főleg akik itt végezték el az elemit, hogy milyen kár, de nem lehetett mit tenni.
A településen mutatóban is alig akadt fiatal, gyerek meg még annyi se, azok a szomszéd kisvárosban végezték az általánost, aztán mentek tovább, ki-ki a tehetsége meg a tehetősége szerint.
János ivójából oda lehetett látni a régi épületre, hát elég gyakran szóba került, hogy ki, mikor, milyen végzettséget szerzett, meg hogy van-e köze a papírnak, oklevélnek, diplomának az életben való boldoguláshoz. Különösen ilyentájt volt ez kedvelt beszédtéma, amikor többen eljutottak a faluból ballagásra a megyeszékhely patinás gimnáziumába, vagy még messzebbre. Erről aztán beszéltek hetekig, hogy ki milyen virágot visz, az ajándék beszerzését meg hosszas tanácskozás előzte meg. Ilyen előzmény után nem is lepődött meg annyira a kocsma törzsközönsége, hogy Fuvaros fehér ingben és kicsit már a pocaknál feszülős fekete öltönynadrágban jelent meg szombat reggel, és kért egy méregerős kávét. Erzsi néni komoran összehúzta a szemöldökét, és valami olyasmit morgott, hogy nála minden kávé olyan, hogy a városi presszóé elbújhat mellette. Odacsapta a poharat a pultra, és tüntetően lement a pincébe, kezében két üvegkancsóval. Fuvaros előbb három kiskanál cukrot tett a fekete lébe, majd kis tűnődés után még egyet. Ekkor lépett be Pali bácsi, frissen nyírt fehér haja, megtruccolt bajusza meg az ünnepi kabát jelezte, hogy bizony itt történik valami. Harangozó Balázs fanyarul elmosolyodott, és vörhenyes, gyérülő haját óvatosan megtapogatta.
– Az öreg elmúlt 88 éves, és még mindig szálfaegyenes, meg temérdek haja van. Nincs igazság ezen a földön, de tán még odaát se – gondolta keserűen.
Erzsi mama is hamar visszatért, hallva, hogy újabb vendég érkeztét jelezte a kis harangszó, ami megkondult, ha valaki benyitott az ivóba. Összecsapta a kezét, ahogy meglátta az ünnepi gúnyát, a frissen borotvált arcot, és már törölte is le nemcsak az asztalt, de a széket is.
– Hova mennek, Pali bátyám? – kérdezte lányos kíváncsisággal, pedig hát hol volt már az a lányság! Az öreg megigazította az élére vasalt nadrágot, úgy ült le óvatosan, és kért egy hosszú kávét, már csak az illendőség kedvéért. Alig lézengett valaki a pult mellett, az asztalok is üresen álltak. Fuvaros végzett a kávéval, aztán az órájára nézve szólt, hogy lassan indulni kéne. Pali bácsi biccentett, de azért válaszolt a kérdésre is, amit ha asszonyszemély tesz fel, nem szabad megválaszolatlanul hagyni, így tanította néki még az öregapja.
– Szóval, visszamék a régi iskolámba. Itt van ez a szép meghívó – vette elő zsebéből a sokszor elolvasott, cifra papírra nyomtatott, idézetekkel megspékelt invitálást. 70 éve már, hogy érettségit tettem a nagyhírű egyházi gimnáziumban. 42 fiatal fiú járt egy osztályba. Egyensapka, nyakkendő, ünnepi ruha – mindezt kedvesanyámék igen keservesen tudták kifizetni, meg még ugye a könyvek, irkák, penna, a kollégium se volt ingyér. Tanultam is, ahogy tellett tőlem, mert bizony elég sok hiányossággal kerültem be oda, de egy-két év alatt pótoltam, mert akarat, az volt bennem. Sok volt az úrifiú, zsúrokba, táncmulatságokba jártak, én meg bújtam a könyveket, néha rábukott a fejem a latin könyvre, alig tudott a szobaúr reggel felrázni. Abban az időben még jelezték a gyerek neve mellett, hogy hova tartozik, vallás szerint is, meg apja rangja, befolyása, vagyoni helyzete is számított. Persze tudtuk mi anélkül is, hogy láttuk volna a naplót, mert azt hét lakat alatt őrizték. Hát egyszer Cinóber, a rajztanár, kis ványadt, szemüveges emberke volt, de jól magyarázott, lelkesen, meg szépen is rajzolt, bent felejtette a tanári asztalon. Néztük egy darabig, aztán Ágoston Miska, akinek az apja szikvízgyáros volt, odapattant, és pont az én nevemnél nyitotta ki. Hát kezdi olvasni a nevem meg az adatokat, és mikor odaért, hogy származása, hát bele volt írva, hogy „egyéb”.
Csend lett a teremben, aztán nagy röhögés, ő meg flegmán tovább lapozott, oszt fennhangon mondta, hogy egyikük grófi származású, a másik apja tekintetes úr, meg városi tanácsos, földbirtokos vagy gyártulajdonos, és így tovább. Én voltam egyedül „egyéb”. Az öreg elhallgatott, megitta a kávé maradékát, és legyintett.
– Aztán a történelem nem törődött véle, hogy mi volt akkor a naplóba írva. Nékem bizony fájt, de nagyon. Nem is mentem én onnan tovább tanulni, jöttem haza, segíteni a földön. Aztán katonaság, házasság, gyerekek. Eltelt az élet. Nem mentem én el bizony egyetlen érettségi találkozóra se, pedig az elején még kapacitáltak, jöttek a meghívók, de mivel nem reagáltam egyre se, hát elmaradtak. Most meg itt van ez a meghívó, mert jubilál az iskola, és felkutatták a régi tanítványokat, akik még élnek, oszt meghívták őket az alma mater falai közé. Nem jártam én ott 70 éve. Ahogy nézegettem, olvasgattam a neveket, hát látom ám, hogy a mi osztályunkból mán csak ketten élünk. Ágoston Miska, meg én. Úgy döntöttem, elmegyek, megbeszéljük az életet, és rákérdezek, eszébe jut-e néha, hogy milyen gúnyosan nevetett, és vele az egész osztály, amikor kiderült, hogy én vagyok egyedül szegény, én vagyok egyedül „egyéb” ott, abban a híres gimnáziumban.
Az öreg felállt, megigazította a felöltőt, a pénztárcáért nyúlt, de Harangozó Balázs intett, hogy majd rendezi a számlát, és kicsit félre fordulva óvatosan megtörölte a szemét. A ventillátor mindig könnyet sajtol a szeméből – magyarázta csak úgy félhangosan, bár senki se nézett rá.
Az öreget nézték, meg Fuvarost, ahogy kiléptek az ivó ajtaján, és alakjukat körbe fonta a júniusi napsugár.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.