Majoros SándorA francia polgári forradalom híres jelmondata, a szabadság, egyenlőség, testvériség egyfajta jogi mentességet adott ahhoz, hogy a hatalomra törők likvidálják az egész francia nemességet, a papságot, a tanult értelmiséget és mindenki mást, akinek nem tetszett az ábrázata. Az istenadta nép kifosztotta a kolostorokat, felégette a könyvtárakat, és mindent elhordott az úri rezidenciákból, amihez hozzájutott. A világhírű Szent Michel katedrális is ennek esett áldozatául, mert ma – azt követően, hogy a forradalom után sokáig börtönként használták – szó szerint kong az ürességtől. Mindezt az iskolai tankönyvek szemérmesen elhallgatják. Mi csak a távolságtartó idealizmus teleszkópján keresztül nézhettük azt, ami a brutális pusztítás után megmaradt.
A magyarok március 15-ei forradalma nem ezt a mintát követte. Nem azért, mert kis népnek kis forradalom dukál – akkor még nem voltunk kis nép –, hanem mert mi a szabadságot más ideáknál jobban kerestük. Úgy emlékszem: egyenlőségről és testvériségről is másképp volt szó. Legalábbis a gyakorlatban, mert a mieink – Petőfivel az élen –, érezték és értették, hogy testvériség a világnak ezen a részén soha nem létezett, és nem is lehetett reménykedni benne, nem beszélve a feltétel nélküli egyenlőségről (jellemző módon bizonyítja ezt a pozsonyi országgyűlésen Kossuth állásfoglalása, amikor visszautasította a szerbek egyébként jogos követeléseit, hogy a szerb is legyen államalkotó nyelv, aminek következtében a Délvidéken azonnal kitört a szerb felkelés). Nekünk a szabadság volt az első lépcső, ezt kellett meglépni, ennél magasabbra nem láttunk. Meg kellett szabadulni az idegen, elnyomó hatalomtól, hogy saját országunk legyen, önrendelkezéssel, meg minden egyébbel, ami ehhez a státuszhoz nélkülözhetetlen. És mindezt lehetőség szerint kulturáltan, pusztítás és emberéletek kioltása nélkül. Maradhat az arisztokrácia, a papság, az értelmiség, nem úgy, mint a franciáknál. Mi nem fosztjuk ki a kastélyokat, nem égetjük porig a kolostorok, templomok könyvtárait, mert ezzel magunkat tesszük tönkre.
Az csak később derült ki, hogy a szabadság a legnagyobb illúzió. Leginkább olyan értelemben, hogy hiú ábránd abban reménykedni, ezt egy nép a saját erejéből, akaratából kivívhatja magának. Nemcsak jelen valóságunkban, hanem a 18-19. században is a nagyhatalmak döntötték el, kinek mennyi szabadság jut és mikortól, meddig porciózzák. Mi, magyarok keserű tapasztalatokat szereztünk ezen a téren, de újból és újból nekiveselkedtünk. 1848-at követően többször is azzal áltattuk magunkat, hogy ha ez irányban teszünk erőfeszítéseket, a döntésképes nagyhatalmak nem avatkoznak közbe, vagy – mint 1956-ban vártuk – a mi oldalunkra állnak. Soha nem lehettünk biztosak abban, hogy a szabadságunk érdekében, ki és mikor tesz ellenünk vagy értünk lépéseket, így aztán ez a fogalom szétfolyt, relativizálódott. Most például a világhelyzet számunkra kedvező alakulása következtében szabad országban élhetünk, de már sokasodnak a jelek, hogy ez nagyon szúrja a szemét a mindenek fölött álló hatalomnak.
De térjünk vissza Petőfihez, aki azon az emlékezetes, 174 évvel ezelőtti március 15-én világszabadságért kiáltott. Ha a Nemzeti dal írása közben megjelent volna mellette egy angyal, és a fülébe súgja, hogy egy és háromnegyed évszázad múlva ez már csak egy homályos, kiüresedett vágyálom marad, mert mindent befed az anyagi érdekek mentén terebélyesedő, teljes kiszolgáltatottságot hozó globalizáció, vajon kiegészíti-e egy olyan strófával is ezt a csodálatos verset, hogy szép dolog a szabadság, és még szebb a testvériség, nem is beszélve az egyenlőségről, de ha nem maradunk meg magyarnak, akkor az egész nem ér semmit. Soha nem fogjuk megtudni, mihez kezdett volna ezzel a tudással a lánglelkű költő, de jobb is így. A tőle kapott örökség ezért is tökéletes.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.