Természetesen nézem az EB mérkőzéseit, kihagyhatatlanul persze a magyarok összecsapásait. Anélkül, hogy én is túlzott lelkesedés hibájába esnék, végtelen örömmel tölt el a magyar válogatott szereplése. Ennek kapcsán számtalan emlék tör fel belőlem. Ha már az osztrákokkal játszottuk az első meccset, kezdeném velük.
Az ötvenes-hatvanas években – okát ma sem tudnám megmagyarázni – mindig az osztrákoknak szurkoltam, ha velünk játszottak. (Ha más volt az ellenfél, egyike voltam a leglelkesebb magyar drukkereknek). Emiatt aztán szídtak a barátaim, családtagjaim, s mindenki, akinek ez tudmására jutott. Válaszom minden esetben az volt: ha egyszer majd a Práterben nézhetem végig az osztrák-magyart, a tüdőmet is kiordítom: hajrá magyarok! De addig…
A sors úgy hozta, hogy 1972 októberében koronás címeres magyar zászlót lobogtatva ott lehettem a Práterben. Egy pillanatra még a tévékamera is elkapott, ami aztán azonnal elfordult még a mellettem ülőktől is. A magyar televízióban szentségtörésnek számított, akárcsak egy villanásra is képbe hozni a koronás címeres lobogót. A végeredmény 2:2 lett, de életemben nem szurkoltam akkorát. Legfeljebb most, a tévékészülék előtt.
Aztám Marseille, amit hosszú-hosszú éveken keresztül a magyar labdarúgás Mohácsaként emlegettek. Most, ha nem is győzelemmel, de egy sokat érő döntetlennel helyrehoztuk a 47 évvel ezelőtti botlást. Még úgy is, hogy az orosz játékvezető nem igazán szívlelt minket. Ahogy Latisev nevű honfitársának is a begyében lehettünk Chilében az 1962-es világbajnokságon. Pedig…
Ha az orosz bíró kevésbé részrehajló, akkor megverjük a csehszlovákokat és mi játsszuk a döntőt Brazíliával. Esélyünk lett volna ellenük, mert a brazíl futball valahogy fekszik nekünk. Elég 1954-re vagy 1966-ra gondolni. (Rég volt, de azért feltételezem, ezekre még sokan emlékeznek.) S ha már az 1966-os világbajnokságot szóba hoztam, most lenne miért visszavágni a portugáloknak. Nagyon-nagyon remélem, hogy sikerül. Az esélytelenek nyugalmával léphetünk ellenük pályára, hiszen a kevesek által remélt továbbjutást már így is elértük. De csak jöjjön meg evés közben az étvágy!
A magyar válogatott eddigi szereplése mindenkiből eufóriát váltott ki idehaza. A tévé híradójában láttam, hogy sok-sok ezer boldogságban úszó ember lepte el a Nagykörútat az Izlanddal szemben elért döntetlen után, elsősorban a magyar csapat jó játékának köszönhetően. Ha nem tévedek, futballmeccs okán ilyesmi hatvankét évvel ezelőtt fordult elő, miután a berni döntőben alulmaradtunk a nyugatnémetekkel szemben. Azt a tüntetést – mert az volt – nem is annyira Puskásék csalódást okozó szereplése, sokkal inkább a rendszerrel szemben megnyilvánuló elégedetlenség váltotta ki. Sokak szerint az ötvenhatos forradalom előszele volt.
Most azonban nem az elégedetlenség, hanem annak ellenkezője, az örömmámor csalta ki az emberek ezreit a Nagykörútra. Úgy hogy lelkesen szurkoljunk tovább.
Ria-ria, nem pária, nagy csapat ma Hungária!
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Jó hogy a Regénytárban még ma olvashatom ezt a remek írást, mert nyugodtan nézhetem hatkor a meccset. Ugyanis nem tudtam, hogy továbbjutottunk. Dacárára, hogy ősz a hajam, de még jobban belefehéredtem volna a játék alatt az izgalomtól,hogy nem jutunk tovább..