/

Félszemű macska

194 olvasó

Mikor elkezdtem az általános iskolát, az volt anyuék kérése, hogy csak négyeseket és ötösöket vigyek haza. A hármasnak nem örülnének, a kettes és az egyes pedig elfogadhatatlan. Nem mintha sokat találkoztam volna bármelyikükkel is kisiskolás koromban. Azok a kérdések, számonkérések, hogy mi történt az iskolában, miből hányast kaptál, kimaradtak az életemből. Ha volt valami bejegyzés az ellenőrzőmben, osztályzat, értesítés, akármi, akkor leraktam a kisszobában lévő sublót tetejére, hogy amikor valamelyikük majd hazaér, írja alá. Vagy megkértem Dédikét vagy a Nagymamát, hogy írassa alá velük, ha esetleg ébren találják őket.

Aztán második osztályban, nem sokkal a nyári szünet előtt megkaptam életem első egyesét. Talán egy el nem készített házi feladat, talán egy rosszul sikerült felelés volt az oka, ki tudja. Komor gondolatok és a közeljövő egén gomolygó sötét fellegek uralkodtak rajtam.

Amikor valami lelki bánat ért, általában kerülőutakon mentem haza. Nem azért, mert féltem a következményektől, hiszen senki nem volt otthon, akinek be kellett volna számolnom. Az igazság pillanata úgyis csak a hétvégén fog eljönni, amikor anyuék majd szembesítenek ezzel az elégtelennel és ítéletet hirdetnek felettem.

Meleg májusi nap volt, amit egy rövid, kiadós zápor frissített fel. Délután ötkor, amikor a napköziből hazaengedtek, első utam az iskolával szemközt lévő, sarki kis közértbe vezetett. Vettem magamnak egy kókuszrudat hat forintért, és ezzel nagyjából az egész heti zsebpénzemet elköltöttem. Nem baj, gondoltam. Valahol majd leülök és szép lassan, egészen apró falatonként megeszem. Ahogy szoktam. Imádtam ezt az édességet és próbáltam nyújtani az általa okozott gyönyört, hogy legyen valami jó is ebben a mai napban. Mivel egészen meleg volt, lekaptam az iskolaköpenyemet és begyűrtem a táskámba, majd elindultam hazafelé.

Hatalmas tócsák fénylettek a földutak közepén arra csábítva, hogy belegázoljak mindegyikbe. Cipőmet és zoknimat a kezembe fogva sétálgattam tócsáról tócsára, a talpam alatt éreztem a felázott földet. Mint a Balaton alján lévő iszapot. Erről rögtön eszembe jutott, hogy ez az egyes talán azt jelenti, hogy idén nyáron, mikor anyu megkapja a kéthetes beutalóját az éves balatoni üdülésre, engem nem visznek majd magukkal. Emlékképek idéződtek fel, amelyek egyre elérhetetlenebbnek tűntek. A vonat ablakából megpillantott Balaton, a nyüzsgő strand, anyu, amint reggel a hosszúkás, arrafelé kapható zsemlét, parizert és lucullus paradicsomot rak elém. Apu, aki mellett órákon át üldögélek esténként, amikor a parton pecázik, az esti északi part fényei, lángos és főtt kukorica. Nagyon elszomorodtam.

Tettem egy kitérőt a Kisfaludy utca irányába, ahol az egykori óvodám volt. Megálltam a kerítés előtt és elméláztam. De jó volt is még akkor! Semmi tanulás, semmi egyes. Micsoda gondtalan élet volt! De hát mit lehet tenni? Eljárt felettem az idő, már nyolcéves is elmúltam vagy három hónapja. Baktattam tovább tócsákat keresve, lógó orral. A Kisfaludy utca vége U-alakban összeér az Eötvös utcával, ahol a mozi volt. Megnéztem a moziműsort és az épület falán lévő üveg mögött kihelyezett képeket az éppen vetített filmekből. Ide sem fogok egy darabig jönni – gondolkodtam magamban. Kimentem hát a tanácsháza előtti térre, ami a piac mögött volt, és műbőr iskolatáskámat a fenekem alá téve leültem egy árokpartra. Előkotortam a kókuszrudat és szépen, komótosan eszegetni kezdtem. A mai nap egyetlen öröme.

Amint ott ücsörögve átszellemülten majszolgattam a kókuszrudat, egy nagy cirmos macskára lettem figyelmes. Kissé szokatlan volt egy macskától, de belesétált a közelben lévő tócsába és ivott pár kortyot. Mikor meglátta, hogy eszem valamit, lassú léptekkel, felemelt farokkal odajött hozzám. Tudtam, hogy ez a macskáknál a bizalom és a barátság jele.

Mikor közelebb ért, jobban szemügyre vettem. Egy öreg kandúr volt, régi karmolásnyomokkal a pofáján, az egyik füle kissé rojtos volt, de ami a legmegdöbbentőbb volt: a fél szeme hiányzott. Egy sebhely éktelenkedett a helyén. Letörtem egy egészen apró darabot az édességemből, és bár tudtam, hogy nem fog kelleni neki, megnyugtatásképpen az orra alá dugtam. Megszagolgatta, talán meg is nyalta kissé, aztán egy ez meg mi a franc arckifejezéssel tudomásul vette, hogy ebből ő bizony nem fog enni. Frissen szárba szökkent barátságunkat ez azonban nem törte meg. Simogatást kapott és ő ezt dörgölődzéssel és dorombolással honorálta. Majd korát meghazudtoló, önfeledt játszadozásba kezdett a tornazsákom madzagjával. Teljesen elbűvölve néztem, hangosan nevetgéltem rajta, még a bánatomról is megfeledkeztem egy időre. Talán egy órán át tartott az egész önfeledt játék, vagy talán addig sem. A macska a végén odajött egy utolsó simogatásért, majd ugyanúgy, ahogy érkezett, lassú léptekkel és felemelt farokkal elballagott.

Néha-néha, nagy ritkán eszembe jut az a nap. Kiélesednek a képei: egy bánatos kisfiú, aki az álmait, azaz a közelgő nyaralását félti, és egy bolond, öreg macska az élete nyomaival a testén. A karmolások, sebhelyek történetével. És a hiányzó fél szemével.

Ma már azt hiszem, hogy csupán csak rám kacsintott.

 

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft