Ez az írás eredetileg Tévedésből betépve című minipályázatunkra érkezett, de már határidő után, így a díjazásnál nem vehettük figyelembe. A közlése viszont magától értetődő és megkérdőjelezhetetlen.
Amikor az utolsó részvétnyilvánító is odébb lépett, magára hagyva a fájdalmával, hullámfalként magasodott föléje, majd omlott rá a tehetetlenség és a veszteség érzése. A pap áhítatos szavai, a vallásos szertartás formulái, a gyászmenet által énekelt dalok komor pátosza – egyszeriben mind feleslegesnek, s céljukat tévesztettnek tűntek, hiszen nem voltak képesek elfeledtetni az apját, aki immár odalent feküdt, egy fadobozba zárva, a rothadás és a férgek pusztító munkájának kitéve…
Az már nem ő, csak az, amit hátramaradt belőle, emlékeztette magát. A lényege immár nem a társaságukban, de nem is a föld alatt található, hanem valahol távol – és persze a megjelentek (családtagok, rokonok, barátok, ismerősök, kollégák) memóriájában.
De nem, az nem lehet!, rezzent össze. Kizárt, hogy egy ember élete és működése egyik percről a másikra véget érjen, s ne maradjon más utána, mint egy közönyös sírgödör, gyorsan fonnyadó virágokkal fonott koszorúk, s zavart közhelyekké merevülő szavakkal megfestett szalagok!
Nem! Dacolok veled!, kiáltott magában a sír felé, majd – észlelve, hogy a közelben várakozó rokonai emlékeztető pillantásokkal méregetik – tudatosult benne, hogy van még dolga mára: nemsokára kezdődik a halotti tor, amelynek ő a háziasszonya. Elfordult hát, s a várakozók élére állva vezetni kezdte őket a megemlékezés helyszíne, a munkahelyéül is szolgáló cukrászda felé.
A vendéglátóhely mindössze egy megállónyira esett a temetőtől, így – bár busszal is mehettek volna – azt javasolta a meghívottaknak, hogy gyalog tegyék meg a távolságot. Úgy érezte, szüksége van a sétára, s így is volt: mire megérkeztek a cukrászdához, pontosan tudta, hogyan állhatja a fogadást, amelyet hirtelen felindulásból kötött az apja testét magába nyelő sírgödörrel.
Gondosan leültette a vendégeket, édes és sós süteményt, aperitifet és frissítőt szolgált fel nekik, majd amikor úgy érezte, itt az ideje, az egyik speciális, külön e célra fenntartott hűtőhöz lépett. Hagyományosnak nem mondható alkalmakra készített, hagyományosnak nem mondható süteményeket rejtett. A vendégek tányérjára csempészte az újabb harapnivalót, s örömmel látta, hogy az átlagoshoz majdnem mindenben hasonlító külsejük, s a mellékízt elfedő, harsány ízesítésük miatt nem keltenek gyanút, sőt, jó tempóban fogynak.
Kisvártatva csaknem minden vendég az apjáról beszélt. Hogy milyen volt, vagy milyen lehetett volna; mit akart még elvégezni; hogyan viselkedett ekkor, mit mondott akkor. S mindannyian, de mindannyian egyetértettek abban, hogy kimondottan jó ember volt, s hogy mekkora csapás, hogy meghalt. Az emlékezés intenzitásából mit sem vont le, hogy egyesek sírni kezdtek, mások épp ellenkezőleg, kacagtak, megint mások valamennyi jelenlévőt meg akarták ölelni, míg egy javakorabeli, erős szemüveget viselő, s masszív testszagot árasztó férfi folyamatosan azt darálta: ajókkurvaéletbe! a jókkurvaéletbe! a jókkurvaéletbe!
Aztán amikor az ölelkezés immár csókolódzássá fajult, és mind többen hányták el magukat, valakinek eszébe jutott kihívni a rendőrséget. A nyomozók egykettőre megtalálták a különleges alkalmakra tartogatott hűtőszekrényt, benne a maradék süteménnyel. Fagyos pillantás kíséretében, kimért hangon felszólították, hogy szíveskedjen velük fáradni.
Végignézett a vendégseregen, melynek egy része még az emelkedett hangulat egyértelmű jeleit mutatta, ám a másik része a mindinkább elharapódzó rosszulléttel küzdött, majd a fogadására gondolt.
Győztem!, állapította meg, s egy hirtelen felvillanó (ám ugyanolyan gyorsan el is halványuló), erőtlen mosoly kíséretében megindult az őt közrefogó nyomozók között.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.