Nem vitás, hogy ezt az áldatlan állapotot mi, gyarló emberek okozzuk, mert könnyelmű és felelőtlen magatartásunkkal olyanoknak sem átallunk könyvet adni, akik annak tartására egyáltalán nem alkalmasak. Lehet, hogy régebben elcsíptük egy kósza félmondatukat, amelyben könyvre, vagy könyvekre hivatkoztak, de ránk jellemző felületességgel nem vettük észre, hogy ezt csak sznobizmusból cselekedték.
A könyvtartás ugyan világszerte divatos, de sajnos nem mindenütt fejlődött ki vele párhuzamosan az a kultúra, amely a könyv gondozásának minden nyűgét és nyavalyáját a hétköznapi, reflexszerű cselekedetek közé sorolja. Sokan nem tudják például azt, hogy a könyvnek nemcsak biztos szálláshelyre, hanem olvasásra is szüksége van. Ezek a gazdik a gondjukra bízott könyvet lelketlenül betuszkolják valamilyen polcszerű helyre, ahol az új könyv csupa nyomorúságos, feslett borítójú, agyonporosodott példány között sokkos állapotba kerül. Nem egyszer fordult már elő, hogy az egészséges, szobatiszta könyv ebben a vegyes társaságban a veszettség tüneteit mutatta meg önmagán, olyannyira, hogy a később jó szándékkal hozzá közelítő gazdáját meg is harapdálta.
De mindez a törvény látósugarán kívül eső, lakáson belüli ügy, amely, mint olyan, nagyban hasonlít a családon beüli erőszakhoz. Társadalmi szempontból sokkal látványosabb azoknak a könyveknek a sorsa, amelyek valahogy kiszabadulnak a börtönükből és portyázni kezdenek. A híradások néha erős visszafogottsággal ugyan, de beszámolnak egészen hajmeresztő esetekről is, amikor az olvasóra vadászó könyvek csapata egy közkönyvtárba, vagy metrószerelvényre behatolva valóságos dúlást visz véghez. Létezik ugyan egy szolgálat, a Sikerkönyveket Ivartalanító Népnevelők Titkos Érdekszövetségének Rohamosztaga – röviden: SINTÉR –, amely lepkehálóval vadássza a sötét kapualjakban, szűk repedésekben kuckót találó kiadványokat, de ilyenkor, karácsony után annyi a dolguk, hogy inkább ki sem merészkednek az utcára.
Ezért, meg hogy a jámbor járókelő ne legyen kiszolgáltatva az Aranyhorda legszebb hagyományait követő módon dorbézoló, fenyőfa alól kiebrudalt könyveknek, a SINTÉR kiáltványt tett közzé, amelyben felhívja a lakosságot, hogy ha már mindenképpen terhére vannak ezek a könyvek, inkább vigyék el őket valamelyik könyvkertbe, ahol megfelelő szakmai háttérrel, biztonságos módon őrizhetik és mutogathatják őket a borzogni vágyóknak. Szintén a kezdeményezés része az ún. „fogadjon örökbe tévedésből kapott karácsonyi könyvet” kampány, amely a gyámság alá vett mókusok és a cincérek mintájára lehetővé teszi a könyvek látens örökbefogadását.
Ennek keretében a jó szándékú, könyvbarát hajlamú emberek egy jelképes összeggel támogathatják a kiadókat, hogy a jövőben ne is jusson eszükbe kinyomtatni karácsonyra tervezett kiadványaikat, mert így az olvasókeresés nyűgétől egyszer s mindenkorra megszabadított kiadványok virtuális módon állnak majd az őket cirógatni óhajtók rendelkezésére.
Az elképzelés humanitárius, azaz bibliográf voltához nem férhet kétség, nagy kár, hogy lapzártánkig egyetlen felajánlás sem érkezett a szövetséghez. De őket ez nem keseríti el, továbbra is kitartanak célkitűzéseik mellett, és azt üzenik az utcán járkálóknak, hogy ha sétájuk során ázott tekintetű, didergős karácsonyi ajándékkönyvbe botolnak, ne hajoljanak le hozzá, és ne simogassák meg. Veszélyes lehet.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
BÚÉK Regénytár! 🙂
Bemos egyet a könyvsznoboknak az biztos.
Na ettől dobtam egy hátast! Grat regénytár, több ilyet. BÚÉK!
Tisztára mint Karinthy! Vajon ki rejtőzködik az egzotikus hangzású név mögött? Vagy ez titok, kedves Regénytár? 🙂
🙂
A SINTÉR! Régen röhögtem ekkorát!