Egy napon Gacsiba Gergely úgy döntött, hogy nem a szokásos úton megy haza az irodából, hanem levegőzés céljából kerül egyet. Így ahelyett, hogy a kapun kilépve jobbra indult volna, merész ívben balra fordult, és bement az első mellékutcába. Ám azt a saroknál oldalirányban lezárták, ezért választhatott: visszafordul, vagy halad tovább, dél felé. Úgy vélte, nem adhatja fel ilyen könnyen, hiszen egész nap ücsörög, kell egy kis mozgás a keringésének.
Rövidesen megérkezett hát Afrikába, annak is a közepére, mert rézsút, a kertek alatt sétált, elkerülve a sivatagos meg a dzsungeles részeket. De ha már ott volt, ragyogó lehetőség kínálkozott az Elveszett Aranyváros megtekintésére, ami egy régi filmes emléke szerint ezen a környéken lehetett. Rögtön meg is nézte a mobilján, és valóban, a város alig hatvan kilométerre volt attól a helytől, ahol a GPS szerint tartózkodott. Így Gacsiba egy használaton kívüli kutatóállomásról elkötött egy ütött-kopott Land Rovert, és megindult vele az afrikai földtől vörös úton.
Kicsit restellte magát, hogy gyaloglást ilyen könnyen feladta, de túl sáros volt az út. A terepjáró is csak nehezen küszködte át magát a pocsolyákon, végül pedig el is akadt egy kiadós tócsában. Hősünk úgy vélte, ez az a pont, amikor vissza kell térni a normális kerékvágásba, de akkor már alig néhány kilométerre választotta el az Elveszett Aranyvárostól. Otthagyta hát a kocsit az út szélén, és gyalog ment tovább.
Hamarosan meg is érkezett az ódon településre, ám az hatalmas csalódást okozott, mert sokkal kisebb, kopottabb és jelentéktelenebb volt, mint amilyennek hitte. Most már végképp hazafelé kellett volna vennie az irányt, de nem volt kedve még egyszer végigbotladozni azon a sáros úton, ráadásul vékony talpú nyári cipőben. Egy helyi lakostól tanácsot kért, hogy merre induljon, mire az a választ kapta, hogy ha nem akarja átszelni a Szaharát, menjen északnyugatnak, mert a másik irányban ugye, ott van Szudán és Eritrea, ahol gondolkodás nélkül lelövik az idegeneket.
Hősünk szót fogadott, és csakhamar megérkezett Casablancába, ahol meg azzal a helyzettel szembesült, hogy hiába kerülte ki a sivatagot és a politikailag instabil régiót, a Nyugat-Szahara sem egy életbiztosítás. Fölkéredzkedett hát egy hajóra, ami Latin-Amerikába vitt ipari madzagot. A hajó Panamában kötött ki, és mert Gacsiba addig több tonna madzagot gombolyagba rendezve letudta a viteldíj árát, ott rekedt a kikötőben egy árva garas nélkül. De ha már séta, akkor üsse kavics, nézzük meg Dél-Amerikát! – gondolta. Azt már a hajón megtudta, hogy Bolíviát érdemes elkerülni, és ha nincs kedve átverekedni magát a dzsungelen, akkor nem marad más lehetőség számára, mint Chile.
Csakhogy ez az ország amilyen keskeny, olyan reménytelenül hosszú, ráadásul bal kéz felől ott az Andok, ami profi hegymászóknak is komoly kihívás, nemhogy egy irodai dolgozónak, könnyű, nyári cipőben. Gacsiba tehát elindult dél felé, de ekkor már csalt egy kicsit, mert vonatra ült, és addig utazott, amíg a kalauz le nem szállította. Ezzel a módszerrel érkezett meg Santiagóba, ahol munkát vállalt egy étterem konyhájában, mert rájött, hogy pénz nélkül sohasem jut el az Atacama-sivatagig, és még nehezebben vergődik keresztül rajta. A mosogatással, szemétkihordással megszerezett jövedelméből vegy egy jó minőségű kecsua vándorsarut, majd immár legálisan ismét felült a vonatra, és elment vele a végállomásig.
Az Andok ezen a ponton már nem tör fel az égig, viszont ott fekszik a világ legszárazabb vidékeként ismert, félelmetes Atacama sivatag. Nem csoda, hogy Gacsiba kissé tanácstalanul állt meg a terméketlen rész és a termőföld határvonalán, aztán észrevett egy geológus brigádot, akik éppen a semmi közepére igyekeztek, hogy ott végezzenek próbafúrásokat. Fölkönyörögte magát az expedíció teherautójára, és azok voltak olyan kedvesek, hogy ha már így alakult, elvitték egészen az argentin határig.
Hősünk ott találta magát Patagónia szívében, ahová a madár se jár. Itt aztán kedvére gyalogolhatott, de hála istennek, a kecsua útisaru remekül bevált, és az a többszáz kilométer Bahía Blancáig meg sem kottyant neki. Mélyeket lélegzett, élvezte a friss levegőt, és áldotta az eszét, hogy a mozgás mellett döntött, mert mi tagadás, ez a kis kikapcsolódás már igazán ráfért.
Határtalan szerencséjére a város kikötőjében éppen indulásra készülődött egy teherhajó, ami patagóniai szénát vitt egy sevillai lovardába. Gacsiba pénze addigra már elfogyott, de felvették bálázónak. Amíg a hajó az Atlanti-óceán hullámait szelte, több tonna szénát bálázott be, hogy az megfeleljen az EU előírásainak. Nem csoda, hogy a kapitány dicsérettel bocsátotta útjára, amikor megérkeztek a spanyol kikötővárosba. Ez már gyakorlatilag hazai terep volt Gacsibának, ezért vidáman, megkönnyebbülve nézte meg Kolumbusz síremlékét a város katedrálisában, és bár odabent nem volt szabad fényképezni, stikában lőtt egy szelfit is a híres aranyoltár előtt, ami ebben a műfajban a legnagyobb és legdíszesebb a világon.
Aztán hazament, de mert a vacsorát lekéste, hamarjában nem tudta, mint mondjon a feleségének: az igazat, vagy találjon ki valami ártatlan hazugságot. Ha azt mondta volna, hogy kedve támadt egy kicsit mozogni, az asszony úgysem hitte volna el, ezért rövid tépelődés után megmaradt a kevesebb figyelmet érdemlő, csupasz valóságnál.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
