Ha az Írországba érkező turista le szeretné öblíteni torkáról a repülőút porát, az esetek kilencven százalékában Guinnesst fog rendelni. Részben azért, mert ez a leghíresebb sör a világon, és mint ilyen, elengedhetetlen tartozéka az írekhez kötődő nemzetközi sznobkultúrának, és részben azért, mert a pubokban hurlingmeccset bámuló helyiek is ezt kortyolgatják.
A Guinnessfogyasztásnak külön rituáléja van. Nem úgy megy ez, ahogy a Dreherrel, amit ugyebár natúr beleengednek egy rézsút a csap alá helyezett korsóba! Ezt a nedűt első fázisban csupán háromnegyedig folyatják, majd kb. egy perc után, amikor a hab valamelyest megülepszik, hozzáadják a második összetevőt, amitől a Guinness úgymond életre kel. A köztes időt legcélszerűbb egy Paddy whiskey elszopogatásával kitölteni, bár azt azért nem árt tudni, hogy Írországban nem lehet elvinni a söntéstől a poharat azzal a végső, összegzéses számlarendezéssel, ami nálunk divatos. Ott, helyben kell pengetni minden egyes korsó után, de ezután az ember már oda mászkál az italával, ahová akar.
Az sem mellékes, hogy a falvakban, vagy a külvárosokban turistamentesen működő Public House-okban – ennek rövidüléséből keletkezett a közismert pub szó –, ereje teljében él és virul a törzshely szokásjoga. Az öreg O’Connor bá’ megrendeli az italát és a birtokbavétel természetességével rátelepszik arra a székre, amelynek használati jogát az apjától, az pedig a saját apjától örökölte, és így tovább, egészen a keltákig. Mindenki tudja, hogy az a szék O’Connor bácsié, pedig nincs is a karfájára vésve, hogy örökbe fogadta.
A pubok szinte maguk köré csavarják a piramisoknál is ősibb múltra visszatekintő ír kronoszférát. Bunratty-ban, ahol az utolsó kődarabig érintetlenül megmaradt várerőd kínálja a legizgalmasabb látnivalót, szinte a monumentális bástyához tapadva kelleti magát a Durty Nelly, a világ legrégebbi folyamatosan működő kocsmája. Ebben az 1620-óta szünet nélkül nyitva lévő italmérésben meginni egy Guinnesst életre szóló élmény, csakúgy, mint a dublini Temple Barban is, amely kocsmai viszonylatban olyasféle zarándokhely, mint Angliában a Stonehenge.
Esténként csak nagy nehézségek árán lehet itt öt percnél tovább megmaradni, mert a tömeg árapály jelenséget imitálva, folyamatosan hullámzik ki és be, úgyhogy a sörre szomjazóknak komoly könyék- és lábmunkára van szükségük, ha oda akarnak férkőzni az italpultok valamelyikéhez. Aztán, amikor a korsó végre a kezükben van, ugyanilyen küszködés árán törtetnek kifelé az utcára, hogy a dohányzók részére kihelyezett hordók valamelyikénél végre áldozhassanak egyet a sörivás láthatatlan oltárán.
Írországban a mi fogalmaink szerint drákói szigorral büntetik az utcai italozást – Kilkennyben 635 euró volt a bírság felső határa –, de ez talán csak arra a produkcióra vonatkozik, amelyet mifelénk a hajléktalanok végeznek nagy szakértelemmel. Úgy tűnt, Dublin ezen a téren jóval megengedőbb, és bár az ír időjárási viszonyok ritkán adnak rá alkalmat, hogy a bárok előtt kortyolgassunk – a már emlegetett Kilkennyben nyáridőben is fűtött tetőterasszal csábítgatják a vendéget –, a vendégsereg nagyobbik része hűvösebb időkben is inkább ide vonul a poharával, mert Írországban – ugyanúgy, mint nálunk – tilos zárt helyiségben rágyújtani.
Dublin második számú kocsmája kétségtelenül a Madigan, amely arról nevezetes, hogy James Joyce kedvenc tartózkodási helye volt. A Temple Barhoz hasonlóan igényes, szecessziós pompával berendezett pubról van szó, amelyben a süppedős pamlagok akár irodalmi témájú eszmecserére is alkalmasak lehetnek, bár ez a hely számomra azért volt vonzó, mert a férfi mellékhelyisége még mindig úgy nézett ki, ahogy Joyce idejében. Piszoárok akkoriban még nem léteztek, az ember csak odaállt a falhoz, és enyhe terpeszben rácsorgatott a műmárvány lapokra, amelyek alján kis betonvályú vezette el a folyadékot. A hely bukéját szinte a spiritualitás szintjére emeli az a gondolat, hogy az Ulysses szerzője minden kétséget kizáróan ugyanitt állt, miközben a sliccgombjaival bíbelődött.
A sörök minőségéről éppen úgy nem érdemes vitatkozni, ahogy az öltözködési szokásokról – ír viszonylatban azért ez utóbbiról is lehetne legalább egy énekes nagymisét tartani –, ám léteznek olyan tartós igazságok, amelyeket a fizikai törvények figyelmen kívül hagyása nélkül képtelenség megcáfolni. Tapasztalati tény például az, hogy a Guinness nem az a sör, amelyet az ember az év bármely szakában szívesen fogyasztana. Néhanapján jólesik belőle egy-két korsó, de ha komolyabb. pl. meccsnézős nekibuzdulásról van szó, jobb érzéssel látunk a kezünk ügyében valami világosabbat. Írországban természetesen léteznek egyéb sörök is, de mintha mindegyik a Guinnessből nőtte volna ki magát.
Nekem az a szokásom, hogy ha egy idegen városba érkezem, és ott létezik helyi sör, azt okvetlenül megkóstolom. Így tettem Belfastban is, a szintén híres Crown Saloonban, amikor megpillantottam a bárpultom a Belfast sört jelölő csapot. Nem volt valami bölcs döntés. Ha minősítenem kéne, azt mondanám: abban a feltételezett, hipotetikus esetben, hogy a Titanic legénysége csakis és kizárólag ezt a nedűt fogyaszthatta, még azt sem tartanám kizártnak, hogy szánt szándékkal vezették neki a hajót annak a jéghegynek.
Biztosra veszem, hogy a Magyar Sörivók Testülete (MASÖRTE) a Guinnesst nem tartja többnek közönséges pacsmagnál, ám ez cseppet sem csorbítja az írek érdemeit, mert hallatlan leleményes módon világmárkát faragtak belőle. A dublini Guinness sörgyár akkora területen fekszik, hogy légvonalban átgyalogolni rajta – ami persze lehetetlen – fölérne egy kifullasztó gyalogtúrával. A külvilág mindebből csak a várfalszerűen komor és legalább olyan magas falakat és a mögülük kikandikáló alumínium tartályokat látja. Talán ez ihlette a Pogues együttest, a Dirty Old Town című nótájuk megírására: „I met my love by the gas works wall / Dreamed a dream by the old canal”.
Ez a börtönszerű külső még akkor is lehangoló, ha szervezett módon, busszal közelítjük meg a helyszínt. Az ír üzleti szellem ékes bizonyítékaként a gyár egyik csücskében ott magasodik a termelés folyamatát bemutató hat emelet magas, interaktív, multimédiás központ. A létesítmény tetején körpanorámás kilátó várja a szomjas utazót, természetesen a Guinnessre szakosodott bárral, ami már sejteti, hogy nem csupán a termelés folyamatát bemutató és azon végigkalauzoló hi-tech központról, hanem egy jól megkomponált kalandtúráról van szó, amelynek nem is lehet más a végkifejlete, mint egy meggondolatlan, haszontalanságok megvételére csábító shoppingolás. Ez a szupermodern Guinness központ éves szinten gyaníthatóan több hasznot hoz a gyárnak, mint az egész magyar söripar derűs kishazánknak.
Már csupán emiatt is volna mit tanulnunk tőlük.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.