Majoros SándorA telefonfüggőség új dimenzióját mutatta meg az a hír, mely szerint egy amerikai férfi úgy hajtott bele a vízbe egy összeomlott hídról, hogy a saját szeme helyett inkább a Google Mapsnek hitt. Az applikáció ugyanis épnek ábrázolta a hidat, ami a valóságban nem létezett.
Nem tudni, hogy az eset pontosan miként zajlott le, mert az erről szóló tudósítás eléggé szűkszavú. Tán éjszaka volt, és a sofőr nem látott a sűrű ködben, de erre találták ki a ködfénylámpát, ami, ha nem működik, vétkes könnyelműség akkora sebességgel vezetni, hogy ne tudjunk megállni egy szakadék peremén. Lehet, hogy ilyen tényezők is közrejátszottak ebben a tragédiában, de számomra sokkal hihetőbb az, hogy a sofőr teljes egészben rábízta magát a Google Mapsre. Mostanában a világon mindenütt ez a szokás. Nálunk, Budapesten, ha beülünk egy taxiba, a sofőr azzal indít, hogy bepötyögi a koordinátákat a GPS-be. Aztán rendszerint eltéved. A vége nem egy esetben az, hogy mi, utasok igazítjuk el, hogy hol, melyik utca sarkán kell befordulnia.
Amióta ez a műholdas helymeghatározás elterjedt, a sofőrnek nem kell tájékozódnia, elég ha nyomja a gázt, meg néha a féket, ha büntetni akarja a mögötte haladókat (ezt nevezi a szakirodalom büntetőfékezésnek, ami nemsokra a KRESZ-be is bekerül majd, mint kötelező tantárgy). A térképhasználatot azért nem sorolom ide, mert az már olyan ósdi, hogy az emlegetése is kínos. Aki ebben a szép, új világban használ Google Mapsen alapuló, vagy ezzel kombinált GPS-t, a barlanglakó ősemberek közé degradálja magát.
Természetesen nem ez az első eset, hogy a műhold tévútra vezetett egy sofőrt, és talán olyan gikszer is előfordult, hogy valaki emiatt életét vesztette, de most a kárvallott hozzátartozói perrel fenyegetik a Google-t. Valahol meg is van erre az okuk, mert ez, ugye, egy szolgáltatás, ami egyebek mellett olyasmit ígér, hogy ha ráhagyatkozunk, nem fogunk eltévedni, és főként nem vízbe fulladni. Fizessen hát a Google, ha már megszerezte a tájékozódás feletti világuralmat, bár ez mit sem változtat azon, hogy az okostelefonok, és főleg a GPS elterjedésével még az a kevés térlátásunk, józan helyzetfelismerésünk is elveszett, ami a papírtérképes időkben megvolt.
Mert aki emlékszik még erre a korszakra, azokkal a rojtos, rongyos autótérképekkel is mindig célba értünk, vagy ha nem, arról a legkevésbé sem a térkép gyártója tehetett. Ha úgy éreztünk, végképp elvesztettük a fonalat, az út szélén megállíthattuk a kocsit, és kiszállva belőle, vagy csak az ablakot letekerve még mindig megkérdezhettünk egy járókelőt, hogy merre van az arra. Nem egy ismeretség, barátság, vagy egyéb formátumú kapcsolat vette kezdetét ezzel az epizóddal, mert olyan törtnetekről is tudok, hogy a megkérdezett személy az iránymutatást követően meghívta a sofőrt egy kávéra. Főleg, ha csinos, fiatal nő volt a segítségkérő.
Ezzel szemben a GPS rideg, személytelen és mint kiderült, kegyetlen is, mert minden további nélkül képes bennünket egy nemlétező hídra terelni, hogy aztán az ultrahangok tartományából búgja a fülünkbe: biztonságban vagy, nyomhatod bátran a gázpedált. Mi pedig nyomjuk, és belezuhanunk a semmibe. Már ha elég ostobák vagyunk ahhoz, hogy fenntartások nélkül rábízzuk az életünket.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.