Halál a Paradicsomban

170 olvasó

Egy mogorva és egy mosolygós úr

Kessler egy kellemes, meleg, kora nyári délutánon érkezett Edenschwangba. A festői kis üdülőfalu Ausztria azon hegyi települései közé tartozik, amelyeket nem a téli sportok kedvelői keresnek fel, sokkal inkább a természet szépségei után áhítozó, elfáradt városiak. A pompás erdők, az ózondús levegő, a virágos rétek és a közeli apró tó megnyugvást ígér a modern életben kimerült idegrendszernek. Márpedig Kesslernek rossz napjai voltak, sőt, ha jobban belegondolt, meg kellett állapítania, hogy évek óta borzasztóan ment a sora.

A bulvár lapnál, amelyhez a jogi egyetem elvégzése után bejutott, másfél évig ő írta a lelkes olvasói leveleket, és csak úgy sikerült néhány pengő fizetésemelést kicsikarnia a fukar Bodansky úrból, hogy elvállalta az olvasókat minden jóval kecsegtető horoszkópok készítését is. Csaknem négy évet töltött el a szerkesztőségben, mire sikerült beverekednie magát az Érdekességek rovatba, ahol az állatkert legújabb csodáiról, különleges erejű falusi kocsmárosokról és hírügynökségi tájékoztatás alapján sziámi ikrekről írt rövid, szórakoztató cikkeket. A nagy, intellektuális kaland eddig elkerülte a mi Kesslerünket, nem csoda hát, ha végre a sarkára állva kivett néhány nap szabadságot, és – kerül, amibe kerül – ebben az eldugott kis paradicsomban keresett menedéket, ahol még a szállodát is Hotel Paradiesnek hívták.

A bejelentkezésnél úgy döntött, mielőtt felmenne a szobájába, és a korszerű vendéglátás örömeit élvezve forró fürdőt venne, csomagjait felküldeti, ő maga pedig beugrik a bárba, hogy egy pohárka kitűnő cognackal oldja fel a hosszú utazás fáradalmait. A helyiségnek a behúzott függönyök és a diszkrét fényű lámpák miatt ezen a kora délutáni órán is éppen olyan fojtogató és démoni volt a légköre, mint a világ bármely bárjának, ám csak két vendég múlatta az időt odabent: az egyik asztalnál egy mosolygós, kopaszkás öregember olvasott valami könyvet, a pult túlsó végének pedig egy komor harmincas férfi támaszkodott, aki a füstből ítélhetően a sokadik cigarettáját szívta, és szemlátomást az előtte álló, félig kihörpintett koktélból sem az elsőt itta. Kessler a közelében foglalt helyet. Az úton nemigen volt kihez szólnia, márpedig több éves szerkesztőségi munkája során azt szokta meg, hogy az embernek mindig beszélnie kell valamiről, így hát egyáltalán nem bánta volna, ha szóba elegyedhet valakivel, akár csak egy rövid, felületes csevegés erejéig is, már abban az esetben, ha a beszélgetés témája nem a cirkuszi szakállas nő, a canzone napolitanát éneklő pudli, a Temzébe  tévedt bálna és más efféle „érdekesség”. Észrevette a pulton a helyi napilap friss számát.

– Egy Henessyt! – intett a mixernek, majd az újság felé nyúlt. – Bocsánat, szabad?

– Csak tessék – legyintett a cigarettázó férfi, és hangjában, mozdulatában nyoma sem volt annak, hogy szívesen bocsátkozna társalgásba.

Kessler széthajtogatta a lapot, épp csak átfutotta a címeket, majd megegyezte:

– Most nézze meg: februárban égett le a Reichstag, és még mindig erről cikkeznek. Érthetetlen. – A mogorva férfi nem válaszolt, még csak fel sem emelte a tekintetét, Kessler ezért a közvetlen megszólítás módszerét választotta. – Önt nem érdekli a politika?

– Nem – felelte ellenségesen a Kesslerrel nagyjából egyidős férfi. – A legkevésbé sem.

– Kár, mert nagy dolgok történnek mostanában Európában – próbálta gombolyítani a beszélgetés fonalát a hírlapíró. – És akkor Oroszországot nem is említettem. Ha megengedi, bemutatkoznék: Kessler, Sebastian Kessler.

A férfi alaposan végigmérte az új vendéget, vonakodva nyújtotta oda a kezét:

– Lindhorst – mondta kurtán, azzal kihörpintette az italát, egy elegáns, puha tárcából pénzt rakott a pultra, és felállt. – Elnézést, nekem most mennem kell.

– Örülök, hogy találkoztunk. Remélem, még látjuk egymást. Isten önnel!

A férfi, aki már indult volna, most teljes testtel Kessler felé fordult, és jéghideg hangon kijelentette:

– Isten nincs. Nekem elhiheti.

Ez a közlés annyira meglepte az újságírót, hogy szólni sem tudott, csak tátogott, mint a karácsonyi ponty.

– Bocsásson meg, hogy beleszólok, de ez azért meglehetősen felelőtlen álltás – mosolygott az asztala mellől az öregember. – Nézze, egyes vélemények szerint Isten létét már az is bizonyítja, ha tagadjuk. Hiszen hogyan tagadhatnánk azt, ami nincs? Mellesleg jegyzem meg: Kant is elégtelennek találja az Isten-érveket, de azt még ő sem állítja, hogy Isten nem létezik.

– Én viszont állítom.

– Szabad megtudnom, mire alapozza az érvelését?

– Egyszerűen tudom. Ha volna, nem ilyen lenne a világ.

– Már megbocsásson, és a szabad akarat ?

– Ez mind csak üres fecsegés, csűrés-csavarás. Elnézést, nekem most mennem kell.

Lindhorst egy pillanat alatt eltűnt a bárból, csak cigarettái súlyos, keserű szagát hagyta maga után. Kessler odaszólt a mixernek:

– Ki ez az utálatos alak?

– Carl August Lindhorst – felelt a bárfiú helyett az öregember. – Tehetséges fiatal író, nem ismeri? – Kessler szégyenkezve vallotta be, hogy nem, mire a kedves kis öreg segítőkész magyarázatba fogott. – Két éve jelent meg Bécsben a második kötete, amit kedvező kritika fogadott. Volt szerencsém elolvasni, és mondhatom, ennek a mogorva embernek kitűnő a stílusa. A mondatai szinte lebegnek a levegőben. Úgy tűnik, ma kivételesen rossz napja van.

– Valóban, úgy tűnik – felelte epésen Kessler.

– Milyen neveletlen vagyok, még be sem mutatkoztam: Jan Wolf. – Kezet szorítottak, de mielőtt Kessler ismét elmondhatta volna a saját nevét, megkérdezte: – Ugye, jól hallom a kiejtésén, hogy ön nem osztrák, de nem is német?

Kessler zavarba jött.

– Magyar vagyok, csak úgy gondoltam, itt egyszerűbb, ha a keresztnevemet németesen mondom. Hiába, a kiejtésem leleplezett. Nagyapám, aki még valódi szász, korholt érte leget.

– A világért sem szeretném az ön nagyapját megbántani, de úgy vélem, kissé eltúlozta, az ön német tudásával nincs semmi gond. Egyébként úgy tűnik, van némi közös bennünk. Jómagam prágai volnék, és szegről-végről ugyancsak német.

– Pihenni érkezett ide, Wolf úr?

– Én olyat soha nem teszek – nevetett az öreg. – A prágai egyetemen tanítok filozófiát. Jelenleg éppen egy Kant-reflexión dolgozom, azt reméltem, hogy itt majd haladok a munkával, de két nap óta csak olvasgatok, vagyis élvezem az édes semmittevést. Megtisztelne, ha a kissé kimért Wolf úr helyett úgy szólítana, mint a diákjaim: tanár úrnak. Nézze el nekem: én már öreg ember vagyok, hízeleg nekem az ilyesmi.

– Nos, tanár úr – nevetett együtt Kessler az öreggel –, megengedi, hogy meghívjam egy italra?

– A kávémon már túl vagyok, alkoholt pedig sosem iszom napközben. De ha az ajánlata később is érvényes, este szívesen meginnék egy pohárkával.

– Úgy legyen! Este nyolckor itt várom.

 

Egy rendkívüli nő és egy másik mogorva férfi
Alkonyatkor már egészen más képet mutatott a bár. Kessler a délutáni kitérő után végre forró fürdőt vett, ami közben nem mulasztott el meginni még egy pohár cognacot , majd könnyebb öltözetett húzott, és elindult egy kis túrára a környéken. A tó körüli sétányon többnyire idős párok bandukoltak egymásba kapaszkodva, de a víz felé bámulva várta a jó szerencsét néhány horgász is. A pihenni vágyók között azonnal szemet szúrt egy fiatalos külsejű, kiváló öltönyt viselő férfi, aki az egyik padon ülve ingerülten tépkedett egy falevelet. Amikor Kessler a közelébe ért, és rápillantott, nem állta a tekintetét: azonnal felpattant, és elindult az ellenkező irányba. Így hát Kessler megkerülte a tavat, kávét és tiroli rétest ozsonnázott a szállodához tartozó kis cukrászdában, aztán vacsoráig a friss lapokat olvasgatta a hallban. És most végre itt volt a nyüzsgő, füstös bárban, száraz Manhattan koktélt rendelt, és Wolf tanár úrra várt.

Azok az öregek és sportos horgászok, akiket délután a tónál látott, bizonyára lefeküdtek már aludni, a helyiségben többnyire elegáns harmincas és negyvenes hölgyek, urak italoztak, miközben az apró pódiumon egy szmokingos jazz kvartett halk swing melódiákat játszott. Kessler alig kortyolt bele az italába, amikor egy széles karimájú florentin-kalapot és elegáns koktélruhát viselő, szemlátomást a húszas évei második felében járó, finom szépségű nő ült a szomszéd bárszékre.

– Az mi? – lesett mosolyogva Kessler poharára, majd elkacagta magát. – Végül is teljesen mindegy. Mixer, egy olyat kérek. – Rúzsozott ajkai közé illesztette a hosszú szipkát, amelyet már akkor a kezében tartott, amikor megjelent, elfogadta Kesslertől a tüzet, lehunyt szemmel, hátravetett fejjel, szenvedéllyel szívta be az első füstöt, nagyon lassan fújta ki, majd érzéki hangon kijelentette: – Imádom a jazzt. Forr a vérem tőle. Maga is szereti?

– Hogy én? – lepődött meg Kessler. – Igen, azt hiszem.

– Azt hiszi? Ugyan! Ez nem válasz. Ha jóban akar lenni velem, imádnia kell a jazzt, rajongania kell érte. Azok a vad ritmusok, az a szenvedély… Ez a modern élet zenéje. Vagy ön konzervatív? Mondja, hogy nem konzervatív!

– Biztosíthatom, hogy nem vagyok konzervatív. – Kessler felállt. – Ha megengedi, bemutatkozom.

– Dorothea Braun – nyújtott a kezét a hölgy, miután a férfi elárulta a saját nevét. – És mondja csak, kedves Kessler úr, ön mivel foglalkozik?

Kessler összerándult, nehezen mondta ki a választ:

– Zsurnaliszta vagyok.

– Á, firkász – kacagott Braun kisasszony. – Akkor maga nem egy módos ember. – Abbahagyta a nevetést, és közel hajolt Kesslerhez. – De biztosan nagyon kalandos a munkája. És én imádom a kalandokat.

– Nos igen – felelte Kessler, közben a szibériai tigriskölyök  jutott eszébe, amelyről a legutóbbi cikkét írta külföldi lapból ollózott tudósítás alapján, ezért megpróbálta más témára terelni a szót. – Ha megbocsát a kérdésért: ön egyedül pihen itt?

Braun kisasszony rákacsintott.

– Ravasz. Igen, szabad vagyok, mint a madár.

– Az nagyon jó – mondta Kessler kínjában. A sors, vagy maga a Gondviselés a segítségére sietett, ugyanis ebben a pillanatban belépett az ajtón Lindhorst újabb témát adva a beszélgetésnek. – Ez az úr egy kiváló tehetségű író, tudta róla?

– Igen – felelte elfintorodva Braun kisasszony. – Undok egy ember. Tegnap volt szerencsém megismerkedni vele. Morog, mint egy bolhás kutya. Azt mondja, alkotói válságban van. Tudja, hogy van a művészeknél…

– Nem, nem tudom – szégyellte el magát Kessler. Még soha nem találkozott művésszel, eddig az alkotó ember nem is érdekelte különösképpen.

– Azt mondja, túl jól sikerült a legutóbbi könyve – magyarázta Dorothea Braun. – Most keresi a továbblépést, de semmi nem megy neki. Alig ír valamit egész nap, másnap reggel azt is kidobja, és kezdi elölről. Képtelen jobb lenni saját magánál.

Kessler bambán nézett, őszintén szólva ez az egész óriási szamárságnak tűnt előtte. Ő úgy tudta, az ember muszájból ír, flekkdíjért, és sietve, mert a nyomda nem vár. Soha nem gondolta volna, hogy ezzel az egyszerű tevékenységgel ennyi gond lehet.

Ekkor váratlan fordulat szakította meg a beszélgetést. A kifogástalan öltönyű, fiatalos férfi állt meg mellettük, akit Kessler a tónál látott.

– Uram – mondta köszönés helyett metszően Kesslerre tekintve, majd a hölgyhöz fordult. – Kisasszony…

Dorothea Braun elkomorult, felállt, és köszönés nélkül elindult a férfi előtt, hogy helyet foglaljanak az egyik eldugott sarokban, majd ott a gesztusokból ítélve felettébb ingerült beszélgetésbe fogjanak. Kessler nem sokáig maradt egyedül, alig egy perc múlva megérkezett Wolf tanár úr.

– Megtudtam, mi a gondja a mi Lindhorstunknak – mondta Kessler az üdvözlő szavakat követően. – Írói válság. Ne tud tovább lépni.

A tanár úr a fajét ingatta.

– Ez roppant kellemetlen. Most már mindent értek.

– Őszintén szólva én semmit nem értek – felelte Kessler.

– Tudja, drága barátom, azt mondják, a művészet éltető ereje a szenvedés. Én a magam részéről nem osztom ezt a nézetet. Jót írni csak örömből lehet. Ez a fiatalember nyilván elhatározta, hogy valami jelentőset fog írni, valami nagyszerűt, ami még az előző sikerén is túltesz. Csakhogy a jelentős dolgok nem elhatározásból születnek. Egy írásművet akkor szeret az olvasóközönség, ha minden során érezni, hogy azt szeretettel írták. Márpedig aki jelentőset akar alkotni, nem egyszerűen csak jól elmondani egy történetet, annak minden szava görcsös lesz. Abból pedig semmi jelentős nem jön létre. Ördögi kör ez.

– És mi a kivezető út?

– Azt sajnos az ember már csak akkor tudja, amikor kijutott a sötétségből.

Kessler a tanár úr válla fölött a sarokba pillantva észrevette, hogy néhány heves kézmozdulatot követően Braun kisasszony felpattan, és az ingerült férfivel a nyomában egyenesen feléjük siet.

– Kessler úr, kérem, tekintse lovagi kötelességének, hogy megvédjen engem ennek az úrnak a zaklatásától – lihegte, amikor odaért.

– Uram, lekötelezne, ha most elhagyná a helyiséget – állt fel a székről Kessler, aki közben reszketett, mint az újévi kocsonya.

– Uram, ez csak a kettőnk dolga, Braun kisasszonyé és az enyém. Megkérhetem, hogy ne avatkozzék bele? – vágott vissza az illető.

– Fiatalember, jobb, ha most elmegy – vetette közben szelíd hangon Wolf tanár úr, aki nem tisztelte meg a hívatlan vendéget azzal, hogy rövid felszólalása erejéig felálljon. A férfi végigmérte a másik két urat, majd gyűlölködő pillantást vetve Braun kisasszonyra elviharzott.

– Ki ez? – kérdezte Kessler kurtán.

– Alfred Steiner – válaszolta Braun kisasszony. – A gazdag semmirekellő mintaképe. Üldöz a szerelmével. Köszönöm, hogy kiállt mellettem, lovagom. Sőt, maga nem is lovag, hanem egy őrangyal. Várjon, ezért kap tőlem egy kis ajándékot.

A hölgy minden magyarázat nélkül elvett egyet a pultról az apró, vékony, fehér papíralátétek közül, amelyeket itt a koktélos, boros és pezsgős poharak alá volt szokás becsusszantani, intett a mixernek, aki azonnal elértette, mit szeretne, és átnyújtotta neki a töltőtollát. A kisasszony néhány vonalat firkantott az alátétre, majd a tollat a pultra helyezve a művet odanyújtotta Kesslernek.

– Remélem, látom még – mondta. –Tanár úr, a viszont látásra!

A papíron ez a szó állt bájos női betűkkel: ANGYAL, aminek a pikantériáját az adta, hogy az A betűk duzzadó, lefele fordított szívecskéket formáztak.

Braun kisasszony kacér léptekkel vonult ki a helyiségből, egyszer vissza is kacsintott, Kessler pedig zavartan menekült vissza a Wolf tanár úrral folytatott beszélgetésbe, mert az előbbi affért a mixeren kívül a közeli asztaloknál ülők is látták, akik most furcsállva méregették őt. Köztük volt Lindhorst is, aki kiitta aktuális poharát, és egy megvető pillantást követően távozott a bárból.

Wolf tanár úr a fejét ingatta.

– Dorothea Braun kisasszony – mondta helytelenítőleg. – Minden évben ezt csinálja.

 

Halál a Paradicsomban
Kessler az első pillanatban hálás volt azért a zajért, amely felriasztotta őt az éjszaka közepén, de amint az események kezdtek egyre lidércesebbé válni, hálája is fogyatkozni látszott. Kessler azt álmodta, hogy egy édes jazz melódiára összebújva táncol Dorothea Braun kisasszonnyal, majd a zene buja lüktetésének hatása alatt egyszer csak megcsókolja telt ajkait. Már álmában érezte, hogy ez nagyon rossz ötlet volt, a Dorothea Braun-féle hölgyek bár roppant bájosak és vonzóak, csak a bajt hozzák az ember fejére, jobb tőlük távol maradni. Ezért aztán amikor a folyosóról érkező kiabálásra felriadva Kessler felült, és megállapította, hogy szállodai ágyában fekszik, ráadásul – ami a legfontosabb – egyedül, olyan megkönnyebbülést érzett, mint aki a zakó legutolsó zsebében mégis megtalálja a vonatjegyét, miközben a szigorú arcú kalauz már készül ledobatni őt.

A folyosóról egy férfi kiáltozása hallatszott, amelyet dörömbölés kísért. Kessler okosabbnak tekintette gyorsan felöltözni, és kilesni az ajtón. Mélyen megdöbbentette, amit látott: a folyosó túlsó végén a vélhetően nem egészen józan Steiner ütötte az egyik ajtót, és torkaszakadtából kiabált:

– Dorothea, nem hallja, nyissa ki! Értse meg, szeretem magát! Szeretem, érti?

Steiner részegségén Kessler nem lepődött meg túlságosan, hiszen nem sokkal azután, hogy Braun kisasszony nyomában ő is elhagyta a bárt, visszakullogott, és eltökélt italozásba fogott. Most egyre hangosabban kiabált, mire kinyíltak a Dorotheáéval szomszédos szobák ajtai, a lakók megpróbálták szép szóval lecsitítani a szerelmi őrületbe esett fiatalembert, de mindhiába. Kessler nem igazán tudta eldönteni, lovagi kötelességei közé tartozik-e, hogy kimentse a szobájába szorult Braun kisasszonyt, ám a sors vagy a Gondviselés ismét a segítségére sietett, mert megjelent a szállodai rendész, aki egy percig sem alkudozott, egyszerűen megpróbálta elrángatni Steinert az ajtó elől. Dulakodni kezdtek, a részeg vendég megpróbált ököllel a rendész arcába verni, az egy párszor elhajolt a suhintások elől, aztán megunta a végenincs táncot, és egy taglócsapással leütötte Steinert. Addigra már a helyszínre ért az igazgató is, aki két boyt utasított, hogy segítsen a rendésznek lecipelni Steiner urat a saját szobájába. Ezután bekopogtatott a hölgy ajtaján.

– Braun kisasszony, az igazgató vagyok, elmúlt a veszély, megnyugodhat. – Mivel semmi választ nem kapott, ismét zörgetett. – Braun kisasszony, jól érzi magát? – Megint csak csend, az igazgató zavartan nézett körül. – Biztosan halálra van rémülve szegény. Akkor én nem is zavarok. Hölgyeim és uraim, elnézésüket kérem a zaklatásért, természetesen reggel magam fogom megkérni Steiner urat, hogy haladéktalanul hagyja el a hotelt. Jó éjszakát kívánok.

Reggel Kessler alig várta már, hogy az étteremben szót válthasson Wolf tanár úrral. Amikor az öreg végre megérkezett, és jóízűen kenni kezdte a narancsdzsemet   a pirítósára, a hírlapíró azonnal az éjszaki eseményekre terelte a szót.

– Hallotta, hogy Steiner az éjjel részegen dörömbölt Dorothea ajtaján?

A tanár úr felvont a szemöldökét.

– Őszintén szólva nem. Én egy emelettel lejjebb lakom, és hála a Teremtőnek, jól alszom. Nagy kincs ez, drága barátom, egy magamfajta öregember általában az éjszaka nagy részét átvirrasztja.

– A rendésznek le kellett ütnie Steinert, hogy le tudják vinni a szobájába.

– Ez roppant sajnálatos. Biztosra veszem, hogy lett volna békés megoldás is.

– Nem lett volna – kötötte az ebet a karóhoz Kessler –, a mi Steinerünk ököllel esett a rendésznek.

– Ő, ez felettébb kellemetlen – felelte az öreg –, mindazonáltal fenntartom a véleményemet. Nem tehetek róla, buzgó katolikus családban nőttem fel, hiszek az evangélium tanításában.

– Igaza volt tegnap, tanár úr: Dorothea Braun valóban bajkeverő.

– Ezzel egyetértek – bólintott a filozófiaprofesszor. Kessler abban gyönyörködött, ahogy a reggeli fények megcsillantak az öreg kopasz fejbúbján. – Braun kisasszony okos hölgy, jó családból való, és rendkívül csinos, a férfiak oda vannak érte. Olyan partyt csinálhatna, amilyenre minden lány vágyik. Ő azonban csak játszik a férfiszívekkel. Tavaly ugyanide vonultam vissza egy kis elmélkedésre, egy ízben elbeszélgettünk. Az a benyomásom támadt, hogy a kisasszony a bizarr lelkek iránt vonzódik.

– Amikor megtudta, hogy újságíró vagyok, azt mondta, imádja a kalandot.

– Na, látja. Úgy vettem észre, Braun kisasszony már magát is kiszemelte.

Kessler elpirult, de szerencsére az ajtón most Steiner lépett be, láthatólag már az útra öltözve. Szégyenkezve hajtotta le a fejét, leült egy félreeső asztalhoz, csak kávét rendelt, amelyet láthatólag igyekezett hamar meginni.

– Egy megtört szív – jegyezte meg Kessler.

– Ne gúnyolódjék! – pirított rá az öreg. – Maga épp úgy tudja, mint én, hogy a szerelem még az ópiumnál  is veszélyesebb narkotikum. Ráadásul sohasem tudhatja előre az ember, hogy mikor szédül meg tőle.

Steiner végzett a kávéval, indult volna, amikor a szállodaigazgató belépett az étterembe, és rendkívül zavartan, a torkát köszörülve beszélni kezdett:

– Hölgyeim és uraim, elnézésüket kérem, hogy megzavarom a reggelijüket. Roppant kellemetlen dolgot kell bejelentenem. Rövidesen itt lesz a rendőrség, addig senki nem hagyhatja el a hotelt. Dorothea Braun kisasszonyt meggyilkolták.

 

Egy elfogott szökevény
A rendőrségi nyomozást Udo Schultz felügyelő vezette, aki az orvoson és a helyszínelőkön kívül öt emberét hozta magával, és aki megérkezésekor azonnal utasítást adott, hogy valamennyi vendég gyűljön össze az étteremben. Ezután egyenként szólította át őket a bárba, miközben az emberei figyelték, nehogy valaki engedély nélkül távozzék. Schultz elsőként az igazgatót hallgatta ki, aki részletesen beszámolt az éjszakai botrányról, majd maga Steiner következett, végül a Dorothea Braun szomszédságában lakók, illetve akik látták, hallották a kellemetlen jelenetet. Habár a szemtanúk arra vártak, a felügyelő nem tartóztatta le Steinert, várt, amíg a helyszínelők összegyűjtik a lehetséges adatokat.

– Nos, doktor? – kérdezte a kihallgatások után fáradtan hátradőlve a széken.

– Semmi kétség, az áldozatot megfojtották A halál még éjfél előtt állt be.

– Éjfél előtt? – vonta fel a szemöldökét Schultz. – Tehát amikor Steiner úr megjelent az ajtó előtt, Braun kisasszony már halott volt.

– Így igaz.

– Már csak az a kérdés, Steiner komédiából rendezett jelenetet a folyosón, vagy valaki más járt a hölgy szobájában az este?

A beszélgetést indulatos közjáték szakította félbe. Az ajtóban őrködő rendőr tiltakozása ellenére Lindhorst jelent meg a teremben, és egyenesen Schultznak rontott.

– Felügyelő úr, tiltakozom. Megérkezett a menyasszonyom, de az ön emberei nem akarják beengedni. Ez mégiscsak hallatlan!

Schultz nyugalomra intette a feldúlt írót, majd utasítást adott, hogy a hölgyet engedjék be azzal a kikötéssel, hogy mostantól a nyomozás végéig ő sem hagyhatja el a szállodát. Így jelent meg a színen Marianne Bachmeier kisasszony, aki olyan finom szépséget árasztott magából, mint az előző este a bárban flörtölő Braun kisasszony, ám az ő esetében a test és a lélek tökéletes harmóniában állt egymással, mert Dorothea kacérsága helyett inkább szelíd derű jellemezte. Sudár termete, eleganciája magára vonta a férfiak figyelmét, ami benne inkább zavart keltett, mint büszkeséget.

– Elragadó nő – jegyezte meg Kessler, aki természetesen Wolf tanár úr mellett ült az étteremben.

– Valóban – bólintott az öreg mosolyogva –, éppen ezért
furcsa, hogy Lindhorst meg sem öleli.

A felügyelő néhány szót készült szólni az egybegyűltekhez, ám mielőtt hozzákezdhetett volna, az egyik embere értesítette, hogy valamelyik ablaknál elfogtak valakit, aki szökni próbált a szállodából. Az egyik boy volt azok közül, akik segítettek lecipelni a letaglózott Steinert a szobájába. Most olyan rémülten nézett fel a székről  ahová ültették, ahogyan a disznó les ki az ólból, amikor megérti, miért jön felé a gazda mellett az a másik ember késsel a kezében.

– Hová ilyen sietve? – kérdezte a felügyelő, de a fiú összeszorította a száját. Schultz felvette az asztalról azt a teli parfümös üveget, amelyet a motozás során a boynál találtak. – Hát ez?

Az elfogott fiatalember dacosan hallgatott, mire a felügyelő az egyik helyszínelő felé mutatta az üveget.

– Ellenőrizték?

– Igen, felügyelő úr. Nem kell hozzá különleges orr, ez Dorothea Braun kisasszony parfümje. A fürdőszobájában találtunk egy másik üveget, amely már majdnem üres. Nyilván azért volt nála kettő.

– Nocsak – nézett Schultz megint a boyra, aki szemlátomást egyre kétségbeesettebb volt. – Mikor jártál Braun kisasszony szobájában? Halljam!

– Tegnap délután – szólalt meg végre a fiú.

– Délután? Nem inkább este?

– Nem! – kiáltott fel a gyanúsított iszonyú félelemmel a szemében. – Akkor történt? Miért engem faggatnak, többen is látták, mit rendezett a folyosón Steiner úr.

– Minek kellett neked az a parfüm?

– Ajándéknak.

– Ajándék? Kinek?

– A falumban van egy lány… – pirult el a tetten ért tolvaj.

– Miért pont Braun kisasszony parfümjét szenelted ki?

– Ő olyan szép volt, mindig elegáns és jó illatú. Szerettem volna, ha Anna is… – Elharapta a mondatot, amikor kimondta titkos kedvese nevét.

– Szóval Anna. A ti falutokban a lányok szívét a tolvajok nyerik el? – Schultz megkeményítette az arcvonásait, úgy fordult most a fiú felé. A hangja könyörtelen volt. – Tehát este belopóztál Braun kisasszony szobájába, hogy ellopd a parfümöt. Ő azonban felébredt álmából, mire te megijedtél, hogy segítségért kiált, és megfojtottad.

– Nem! – tiltakozott a fiú hevesen. – Alkonyatkor voltam a szobában, amikor Braun kisasszony a bárban tartózkodott. Semmi közöm a gyilkossághoz.

– Akkor miért akartál megszökni?

– Éppen azért. Tudtam, hogy a nyakamba akarja varrni.

– Nagyon rosszul áll a szénád, barátom. Mivel lopni mentél, nincs szemtanú, aki igazolná, hogy valóban alkonyatkor jártál ott. – Schultz egészen közel hajolt hozzá. – Este tíz és éjfél között hol tartózkodtál?

– Szolgálatban voltam. Éjfél után végeztem, de amikor lefeküdtem volna, az igazgató úr hivatott, hogy vigyük le Steiner urat a szobájába.

– Ki tudja igazolni, hogy te valóban szolgálatban voltál?

– Krüger úr, a recepciós. Minden lépésünket figyeli, ha csak egy pillanatra is eltűnünk, már kiabál.

– Érdekes – mosolygott gúnyosan a felügyelő. – A parfümöt mégis sikerült ellopnod.

A fiú leszegte a fejét.

– Krüger urat ki fogjuk hallgatni, te most elmehetsz, de figyelünk – mondta keményen Schultz. – Előtte még egy kérdés: az eszedbe sem jutott, hogy azt a parfümöt egyszerűen kidobd az ablakon?

A boy nem tudott felelni.

A felügyelő nem ment vissza az étterembe, az egyik embere hirdette ki, hogy újabb utasításig a vendégek elhagyhatják a helyiséget, ám a Hotel Paradiest nem. A legtöbben a bárt választották, egy-egy tea vagy kávé mellett ültek a vesztegzár alá helyezett emberek. Kessler és Wolf tanár úr egy nyugodtabb asztalt szemelt ki magának.

– Ezek az események nem tesznek jót az én Kant-reflexiómnak – mondta Wolf tanár úr. – Azon töröm a fejem, a felügyelő hogyan kezd majd hozzá a nyomozáshoz? De talán nem is olyan nagy baj. A jó öreg Immanuel munkái száz évet kibírtak az én észrevételeim nélkül, az a néhány nap már nem számít.

– Mit gondol, Steiner tette? – kérdezte Kessler.

– Kézenfekvő volna. De ha ön szeretne egy hölgyet, meggyilkolná?

– A féltékenység őrült egy démon.

– És ha ön féltékenységből megölné a szerelmét, utána mit tenne? Azt a lehetőséget zárjuk ki, hogy feladná magát!

– Nem is tudom. Talán menekülni próbálnék.

– Nem rendezne inkább részegen jelenetet a már halott hölgy szobája előtt?

– Nem tenném. Ez ugyanis nem elterelné a figyelmet rólam, inkább magamra vonná. De nem lehetséges, hogy Steiner később lopózott vissza, és fojtotta meg Braun kisasszonyt?

– Ezt két tény is cáfolja. Az egyik, hogy Steiner úr az ön elbeszélése alapján mérhetetlen nagy ütést kapott a rendésztől, szerintem örült, hogy egyáltalán életben maradt. A másik: a kihallgatás során önnek melyik időpontra kellett alibit igazolnia?

– Az este tíz és éjfél közötti időpontra.

– Vagyis? Mire következtet ebből?

– Hát persze – csapott a homlokára Kessler. – Világos, hogy a gyilkosság akkor történt. De ki lehet, aki Steineren kívül még gyanús?

– Nyilván aki valamilyen módon kapcsolatba került Braun kisasszonnyal, nem gondolja?

– Valóban. De van ilyen még itt a hotelben?

– Persze, van, és ezt akár az egész bár tanúsíthatja, kedves barátom.

– Ki az?

– Az illető Dorothea Braun kisasszonnyal flörtölt. Illetve a kisasszony vele, de ez mellékes.

– Valóban?

– És emiatt még Steinerrel is konfliktusba keveredett.

Kessler szeme elkerekedett.

– Te jó ég! Az én vagyok.

 

A tegnapi újság
A vesztegzár alaposan felforgatta a Hotel Paradies vendégeinek életét. A délelőttöt mindenki a közösségi helyiségekben töltötte, érdekesebb volt az időt a Braun-üggyel kapcsolatos informálódással vagy éppen pletykálkodással tölteni, mint a szobában tétlenül várakozni. Az összezártság volt az oka annak is, hogy déltájt mindenki egyszerre akart ebédelni, így az étterem dugig megtelt. Kessler hiába próbált másképp helyezkedni, ő és Wolf tanár úr végül Lindhorsttal és Bachmeier kisasszonnyal került egy asztalhoz. Az udvariaskodó bemutatkozás után néhány másodperc kínos csend következett, majd a tanár úr kezdte el a társalgást.

– És, ha szabad megkérdeznem, mikorra tervezik az esküvőt?

– Amint apám üzleti érdekeltségei megengedik, megtartjuk – felelte a hölgy. Wolf tanár úr figyelmét nem kerülte el, hogy Lindhorst lesütötte a tekintetét. – Svájcban fogunk letelepedni, a birtokot nászajándékba kapjuk. Az ideális hely lesz Carl August számára az íráshoz. És ha később bővül a család…

Bachmeier kisasszony az asztal alatt kezét vőlegénye combján nyugvó kézfejére helyezte, mire Lindhorst zavartan összerándult.

– Nem lehet könnyű bizonytalan ideig várakoznia egy fiatal jegyespárnak – vetette közbe kissé otrombán Kessler.

– Na, de kérem – utasította vissza az író.

– Várunk, ameddig kell – mosolygott a hölgy. – Az egymás iránt érzett szeretet és az Istenbe vetett hit átsegít minden bajon.

– Az egyetemen ismertem egy derék fiatalembert – mesélte a tanár úr –, jól nevelt, udvarias, szigorúan vallásos ember volt. Csak éppen a család anyagi körülményei voltak szűkösek. Ez a fiú öt évig járt jegyben egy bájos lánnyal a kisvárosból, ahonnan érkezett, mire végre állásba került, és összeházasodhattak. A kitartás végül elnyerte a jutalmát de bizonyára ezek a fiatalok is rengeteg megpróbáltatáson mentek keresztül.

– Ó, nekünk biztosan nem kell annyit várni – felelte Bachmeier kisasszony –, mi mindössze másfél éve járunk jegyben, és talán már csak egy fél évet kell várni.

– Akárhogy is, én mindenképpen azt kívánom, hogy legyenek nagyon boldogok – mondta mosolyogva Wolf tanár úr.

– Köszönjük – pirult el a hölgy.

– Ez a hal ehetetlen – vetette közbe Lindhorst.

A desszert után Kessler és a tanár úr megegyezett, hogy a kávét jobb híján a bárban isszák meg, addig is telik az idő. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozott, hogy Kessler szerette volna a délelőtti beszélgetést folytatni anélkül, hogy a jegyespár hallotta volna.

– Gondolkodjunk logikusan! – javasolta a pulthoz telepedve. – Én nem lehetettem a gyilkos.

– Miért? – kérdezett vissza a tanár úr.

– Mert én nem voltam ott. Én csak tudom.

Az öreg professzor komiszul hunyorgott rá:

– Nem azt mondta, hogy gondolkozzunk logikusan? A kihallgatáson mivel tudott alibit igazolni?

– Gyakorlatilag semmivel – ismerte le Kessler. – Úgy fél tíz tájban elbúcsúztam öntől, felmentem a szobámba, ezt még látta a portás, amikor átmentem a hallon, aztán semmi. Egészen addig, amíg Steiner jelenetet nem rendezett a folyosón, nem látott senki.

A tanár úr elkomorult, úgy kérdezte meg:

– Vallja be őszintén: maga volt?

Kessert úgy meglepte a kérdés, hogy legalább egy percig meg sem tudott szólalni, egészen addig tartott, hogy a filozófiaprofesszor szemében felfedezze azt a kis huncut csillogást. Akkor végre összenevettek.

– Halálra rémített – mondta a zsurnaliszta.

– A világért sem szeretném tovább rémítgetni, kedves barátom, de végül is a nyomozóknak minden oka megvan, hogy önt is gyanúsnak tekintsék, még ha ez eddig nem is volt így. Végül is Braun kisasszony úgy búcsúzott el magától, mintha randevút ígért volna, és ezt sokan látták. Ki tudja, nem találkoztak-e titokban?

– De mi lett volna az indíték?

– Talán a kisasszony mégis mást szeretett. Talán éppen Steiner urat. Elég bolondos természet volt ahhoz, hogy ez igaz legyen.

– Végül is igaza van – bólintott lassan, többször is Kessler. – Talán minden további nélkül beengedte volna Steinert, ha nem lett volna már halott. Az is lehet, hogy megbeszélték a találkozót, és a hoppon maradt férfi azért volt olyan bőszült.

– Lehetett volna így is, de nem valószínű – ellenkezett a tanár úr. – Ha ön menne titkos éjszakai randevúra egy csinos hölgyhöz, aki után hosszú ideje, epekedik, ön fogyasztana előtte annyi alkoholt, mint Steiner?

– Drága tanár úr, én olyan régen találkoztam már ifjú és csinos hölgyekkel, hogy egyáltalán nem emlékszem, hogy is megy ez. – Ezen röviden nevettek, aztán Kessler nyújtózkodott egyet. – Ez halott ügynek tűnik. Kíváncsi vagyok, a rendőrség többet tud-e kisütni, mint mi. Ami engem illet: igaz, nem tudom, bizonyítani, hogy nem találkoztam Braun kisasszonnyal, mindazonáltal nem hiszem, hogy akadna valaki bizonyítani tudná, hogy találkoztam, mert nem találkoztam. Tehát egyelőre nyugodt vagyok.

– Derék – bólintott Wolf tanár úr, közben felemelte a pultról az újságot. A címlapra pillantott, majd odaszólt a mixernek, aki ugyanaz volt, mint az előző nap kora délután. – Mondja, kedves barátom, megkaphatnám a mai újságot? Ez még a tegnapi.

– Nagyon sajnálom, uram – felelte a bárfiú. – Hozzánk ide csak reggeli körül ér fel az újság a postával együtt. Ma reggel a rendőrségi karantén miatt minden szállítmány kint rekedt.

– Azért én megnézhetem? – kérte el a lapot Kessler a tanár úrtól, aki megköszönte a pultosnak a tájékoztatást. – Tegnap épp csak belepillantottam.

A hírlapíró mit sem törődve a mellette ülő Wolf tanár úrral és a társalgás szabályaival, böngészni kezdte a címlapot, majd lassan átlapozott a harmadik oldalra. A professzor a széthajtogatott lapok túloldaláról mosolyogva figyelte, ahogy ide-oda ingatja olvasás közben a fejét. Egy fél perc után azonban az ingás abbamaradt, Kessler leeresztette és a tanár úr felé fordította a harmadik oldalt.

– Nézze csak, tanár úr!

Az oldal alján, a hasábok alatti üres sávon töltőtollal írva ez állt: 7-KOR A PARTON. Az A betűk duzzadó, lefelé fordított szívecskéket ábrázoltak. Kessler és a tanár úr jelentőségteljesen egymásra nézett, ám hogy felismerésükben bizonyosak legyenek a zsurnaliszta elővette az alátétet, amelyet az előző este szégyellősen begyűrt zakója belső zsebébe. Az írás minden kétséget kizáróan Dorothea Braun kisasszonyé volt.

– A világért sem szeretném az önérzetét lerombolni, kedves barátom, de a jelek szerint Braun kisasszony egy órával azelőtt, hogy önnel flörtölni kezdett, valakivel randevúzott a parkban.

– Már csak az a kérdés – felelte a sértődés legkisebb jele nélkül Kessler –, hogy Steinerrel vagy valaki mással?

– Gondoljuk végig, amit tudunk! – javasolta Wolf tanár úr. – Mit gondol, miért üzen valaki egy újság oldalán?

– Nincs más papír a közelben.

– Akkor miért nem írt a címlapra? Sokkal egyszerűbb lett volna.

– Talán nem akarta, hogy az üzenet azonnal lássék.

– Magam is így gondolom. De honnan tudja az üzenet küldője, vagyis Braun kisasszony, hogy ez a pár sor eljut a címzetthez?

– Esetleg onnan, hogy a címzett közelében van.

– Vagyis? Ön hogy csinálná, kedves barátom?

– Vegyük azt az esetet, hogy önnek akarok üzenni anélkül, hogy ezt más észrevenné – lendült bele Kessler. – Azt hiszem, ideülnék a pulthoz, az ön közelébe, és elkérném az újságot. Lapozgatnám egy ideig, majd egy óvatlan pillanatban a harmadik oldalra odaírnám az üzenetet.

– Miért a harmadikra?

– Mert az belső oldal, nem látszik azonnal, de csak egyet kell lapozni, hogy a címzett elolvashassa az üzenetet.

– Bravó, kedves barátom! Kérem, folytassa!

– Ezek után csak vissza kéne tennem az összehatott lapot a pultra, és valami egyértelmű jelet adni, hogy ön azt elvegye.

– Milyen jelre gondol?

– Nem is tudom. Elég egy biccentés, sőt egy olyan diszkrét jel is, mint egy pillantás, vagy ha az újságot eleve ön felé tolom.

– Ön szerint előfordulhat olyan eset is, amikor jelre sincs szükség?

– Abban az esetben, ha én már eleve ismerem önt, sőt esetleg váltottunk már üzenetet.

– Egészen kiváló, Kessler úr, fogadja elismerésem. Azt árulja még el nekem, hogy ez az esemény csak a pultnál történhet, vagy valamelyik asztalnál is?

– Csak a pultnál – vigyorodott el Kessler, mint aki tudja, hogy beugratós kérdést tettek fel neki. – Hiszen ha ön egy asztalnál ülne, oda kéne vinnem vagy küldetnem az újságot, ami roppant feltűnő.

– Nagyszerű, kedves barátom. Most már csak azt mondja meg, hogyan puhatolhatnánk ki, kinek üzent a kisasszony?

A hírlapíró még mindig vigyorogva a mixerre mutatott, mire Wolf tanár úr cinkosan kacsintott.

– Mondja, kedves barátom – szólt át a pult fölött az idős professzor derűs hangon –, önt mikor váltotta fel az éjszakai pultos?

– Délurán négykor, mint mindig.

– Vissza tud emlékezni arra, hogy Braun kisasszony itt járt-e azután, hogy mi elmentünk innen?

– Nem volt itt, ez egész biztos – felelte a mixer, közben gyanakvóan végigmérte a két vendéget. – Ezt én elmondtam a rendőröknek a kihallgatáson. Miért kérdik?

Wolf tanár úr olyan sugárzó örömmel felelt, mint aki karácsonykor bejelenti a fára rácsodálkozó gyerekeknek, hogy a Kisjézus megszületett:

– Rajongunk a detektív történetekért. Azon töprengünk, vajon előbb rájövünk-e a megoldásra, mint a rendőrség?

A mixer megenyhült a bogarasnak tűnő, de mindenképpen szeretetre méltó kisöreg bolondériájától.

– Akkor maguknak csak Friedrich, a váltótársam tudna segíteni – árulta el. – Feltéve, ha a vesztegzár miatt beengedik.

– Nem csak hogy beengedik, hanem szerintem már el is küldettek érte – mosolygott a tanár úr. – Nyilván a felügyelőnek is rég eszébe jutott, hogy a bárban történtekről a mixer mindig többet tud, mint maguk a vendégek.

Azzal az újságot egészen egyszerűen összehatogatta, és könyvei közé rejtette. Kessler megütközve tekintett rá.

– Ez a nyomozati hatóságok munkájának akadályozása.

– Ha megtudunk valamit, úgyis a felügyelőnek mondjuk el először, nem igaz? – mosolygott a tanár úr. – Vagy azt gondolta, kedves barátom, hogy vén fejjel magam veszek üldözőbe egy gyilkost?

Egy horgász megfigyelései

Krüger, az éjszakai recepciós és a Friedrich, a mixer egyszerre érkezett meg a hotelbe, Schultz felügyelő a nyomozás gyorsítása érdekében okosabbnak látta egyszerre kihallgatni őket.

– Mikor hagyta el Braun kisasszony a bárt? – kérdezte a felügyelő.

– Valamikor nyolc után – mondta a bárfiú. – Előtte volt egy kis afférja Steinerrel, ezt sokan látták.

– Ezt már tudom – vágott közbe Schultz. – Kesslertől kért védelmet. Azonnal felment a szobájába?

– Elkérte a kulcsot, és felment a liften – válaszolta Krüger.

– Steiner úr is felment?

– Nem – rázta meg a fejét a portás. – Steiner úr néhány perccel korábban jött ki a bárból, és leült a hallban újságot olvasni. Meglehetősen feszültnek tűnt. Amikor Braun kisasszony beszállt a liftbe, ő még egy ideig olvasott, végül visszament a bárba.

– Sokat ivott? – kérdezte a felügyelő.

– Egyik whiskyt a másik után – bólintott a mixer.

– Mikor jött el onnan?

– Tíz óra tájban.

– Ez biztos?

– Egészen biztos.

– Ön mikor látta utoljára? – kérdezte Schultz a portást.

– Akkor, amikor kijött a bárból. Úgy van, ahogy Friedrich monda, tíz óra elmúlt. Elkérte a kulcsot, és felment a lifttel.

– Vissza tud emlékezni, hogy nyolc és tíz között kik mentek még fel a szobájukba?

– Nem tudom. Sokan, ennyi embert nem jegyezhetek meg. Felment az angol házaspár, Mr és Mrs Conway, rájuk emlékszem, Lindhorst úr, őt azért jegyeztem meg mert a lépcsőn indult el, nem kérte a liftet, és Fischer úr, aki estére kint maradt a tónál horgászni. Ha jól emlékszem, fél tíz körül egyszerre kérte el a kulcsot Kessler úr és Wolf tanár úr is. A többiekre nem emlékszem.

– Mondja csak, fiam – fordult Friedrichhez a felügyelő –, a bárban a Kessler és Steiner közötti affért megelőzően mely férfiak közelében látta Braun kisasszonyt?

– Braun kisasszony mindig szeretett férfiak közelében tartózkodni – felelte enyhén gúnyos mosollyal a mixer –, de ha arra gondol, nem tudok visszaemlékezni, hogy valamelyiküket komolyabban kitüntette volna a figyelmével.

– Köszönöm, most elmehetnek – intett Schultz felügyelő, és hátradőlt a székén.

A helyettese, aki a kihallgatás alatt végig csendben állt a háttérben, megkérdezte:

– Steiner vagy Kessler?

– Minden Steiner ellen szól – ismerte el a felügyelő –, de valami azt súgja, hogy az egész teljes tévedés.

Ezalatt a bárban Wolf tanár úr és Kessler közelébe egy nagy darab, fekete hajú, ötven körüli férfi telepedett, sört rendelt, amitől nagyokat csuklott, majd úgy fordult a professzorékhoz, mintha régi barátok lennének.

– Most mondák, meg, micsoda egy randa ügy ez a gyilkosság. Jaj, elnézést, még be sem mutatkoztam: Fischer vagyok.

– Valóban borzasztó – felelte a tanár úr a bemutatkozás után.

– Amióta ez a szerencsétlen kisasszony meghalt, azon töröm a fejem, mit keresett ott a parton? A rendőröktől is ezt kérdeztem a kihallgatáson, de azok csak vakargatták a fejüket.

– A parton? – vonta fel a szemöldökét a tanár úr. – Mikor?

– Hát, tudják, én szeretek este horgászni. Napszálltakor a legjobb. Meg, persze, hajnalban, de hát kezdek egyre öregebb lenni ahhoz, hogy korán keljek. A fene megette az egész kort úgy ahogy van, nem? Ezt hallgassa meg: a múltkor tudja, mit találtam a fésűmben? Egy ősz hajszálat. Ez már a vég. Finito mio.

– A magam részéről már nem is tartom olyan szörnyűnek az öregedést – mosolyodott el a tanár úr, Fischer úr pedig dörgedelmes hahotával díjazta a megjegyzését. – Kedves Fischer úr, mikor is látta Braun kisasszonyt a parton?

– Talán úgy hét lehetett, ezt nem tudom pontosan, mert nem láttam, amikor megérkezett, de néhány perccel hét után már ott ült egy padon a fák alatt.

– Várt valakire?

– Arra mérget vehet – bólintott a böhöm nagy ember. – De hogy kire, azt sose tudjuk meg, mert az illető nem jött el. Szegény kisasszony csak ült ott egy órán keresztül, aztán visszaindult a hotel felé. Szegény kicsikém! Amióta megtudtam, mi történt vele, azt látom magam előtt, ahogy ül ott a hűvösödő alkonyban mellén összeszorított karokkal.

– Szomorú látvány, annyi biztos – bólintott Wolf tanár úr.

– Az – csuklott egyet a sör utolsó kortyaitól, majd kissé melankolikusan szedelőzködni kezdett. – A fene ebbe az egész ügybe. Horgászni jöttem ide, nem azért, hogy egy bárban üldögéljek.

– Mit tehetnénk ezen kívül? – vetette közbe Kessler.

– Én például most megyek, és megkötök két műlegyet – felelte magtól értetődő hangon a horgász. – Ha felbőszítenek, mindig műlegyeket szoktam kötni. Márpedig most ezzel az egésszel jól felbőszítettek.

Azzal elindult az ajtó irányába, de egyáltalán nem úgy, mint egy bősz ember, sokkal inkább mint egy iskolás, akit megbüntettek.

– Nos – kezdte a professzor –, megint okosabbak lettünk valamivel. Éspedig mivel, kedves barátom?

– Braun kisasszony nem találkozott hét órakor azzal, akinek az újságon üzent.

– Bizony. Nyilván roppant szomorú volt.

– Bár ez egyáltalán nem látszott rajta, amikor nyolc óra előtt pár perccel ide megérkezett.

– Drága barátom – mosolyodott el Wolf tanár úr –, úgy látom, ön valóban nem sokat ért a nőkhöz. De ne aggódjék emiatt, higgye el, a nőkön még az olyan lángelméknek sem sikerült kiigazodniuk, mint Szókratész.

– Úgy érti, ez a kacérság csak afféle álca volt?

– Helyesen véli.

– De hát mire volt ez jó? Ha az ember szomorú, akkor behúzódik a szobájába, és megpróbálja átvészelni a rossz időket, nem?

– Ön mit gondol?

– Csak nem úgy véli, tanár úr, hogy aki cserben hagyta, nyolckor itt volt a bárban?

– De igen, úgy gondolom.

Friedrich nem sokkal Fischer úr távozása után érkezett. Négy óráig még volt idő, nem azért jött, hogy felváltsa a nappalos mixert: a pult végébe húzódva sugdolóztak valamit, nyilván a kihallgatás eseményeit vitatták meg. Közben néhányszor Kessler és a tanár úr felé pillantottak. Friedrich végül elsétált a bárszékek sora mellett, és megállt a professzorék előtt.

– Nem hiszem, hogy többet tudnék mondani, mint a rendőrségnek – mondta köszönés helyett. – És abban sem vagyok biztos, hogy ez törvényes volna.

– Én semmire nem kényszeríthetem önt, törvénytelen dologra pedig főleg nem – felelte mosolyogva Wolf tanár úr. – Nem csak azért, mert erre semmiféle felhatalmazásom nincs, de úgy tűnik, a kategorikus imperativusszal végképp nem szállhatnék szembe.

– Nos – köszörülte meg a torkát zavartan a fiatalember –, mire kíváncsi?

– Csupán egyetlen dologra: vissza tud emlékezni arra, hogy délután négy és este hét óra között Braun kisasszony itt, a pult közelében újságot olvasott volna?

– Határozottan – felelte Friedrich. – Nem sokkal a váltás után történt. Ezt jól megegyeztem, mert a hölgyeknél a legritkább esetben látok lapot.

– Esetleg azt is meg tudná mondani, hogy ki volt akkor a kisasszony közvetlen közelében?

– Nos, nézzük csak… Többen is voltak, azt hiszem, hárman, a pult mellett italozgattak. Igen, már emlékszem. A túloldalon Lindhorst úr ült, az író, Steiner úr a középen ülő Braun kisasszony mellett állt, és halkan beszélni próbált vele, de a kisasszony nagyon ingerült lett miatta. Féltem is, hogy botrányt csinálnak. Mint ahogy a kisasszony később meg is tette – magyarázta a pultos, és ennél a pontnál Kessler szemébe nézett, aki erre úgy érezte, most jött el a pillanat, hogy képen törölje ezt a suhancot.

– És ki volt a harmadik? – sürgette a mixert Wolf tanár úr.

– Ja, nem említettem volna? Hát Fischer úr, aki azt mondta, épp készül kimenni a partra, de előtte jól esik egy pohár sör.

 

Egy nagydarab ember diétája

 

Miután az éjszakai pincér készségesen elmondott mindent, amit még Fischer úrról tudott – vagyis hogy tudomása szerint egyedül szállt meg a Hotel Paradiesben, valamint hogy sörön kívül mást nem iszik, abból se sokat, de horgászat előtt és onnan visszatérve egy-egy korsóval feltétlenül, végül hogy nyilván enyhén gyomorbeteg, mert bár nem panaszkodik, de az italtól feltűnően csuklik – Wolf tanár úr javasolta Kesslernek, hogy keressenek egy kevésbé füstös és kevésbé zajos helyet: áttelepültek a hallba.

– Nézzük csak, mit tudunk – foglalt helyet a professzor.

– Van három gyanúsítottunk.

– Úgy valahogy – bólintott a professzor. – Kedves barátom, mit tud nekem mondani a gyilkosság indítékairól?

– Erre egyszerűen tudok felelni: semmit.

– No-no, kedves barátom! – intette őt a tanát úr. – Azért valamit mégiscsak. Mondja, ön tapasztalta, hogy a rendőrök a kihallgatásokkal egy időben átkutatták volna a szobákat?

– Őszintén szólva nem.

– Mire következtet ebből?

– Nyilván nem keresek semmit.

– Vagyis? Gondolkozzék, kedves barátom, ne kelljen mindent úgy kihúznom magából, mint egy nyulat a cilinderből! – mosolygott a tanár őr.

– Világos – csapott a homlokára Kessler. – Braun kisasszony szobáját érintetlenül találták, nem tűnt el semmi. Tehát biztos, hogy nem rablógyilkosságról van szó.

– Milyen esetben kutatják még át a szobákat?

– A nemjóját! Ha gyilkos fegyvert keresnek. Tehát a bűntettet nem ilyesmivel követték el. Ebből akár az is következhet, hogy hirtelen felindulásból.

– Így igaz – helyeselt Wolf tanár úr. – Maga lassan kiválóbb tanítvány lesz, mint az egyetemistáim.

– Azt hittem, azt fogja mondani: mint Arisztotelész mellett Nagy Sándor.

– Nézze, kedves barátom – vette le Wolf tanár úr a szemüvegét, hogy egy öltönyzsebből előkerülő puha kendővel megtörölhesse –, egy pillanatig sem mernék kételkedni abban, hogy az ön képességei vetekednek Nagy Sándoréval, önmagamat azonban semmiképpen sem mérném Arisztotelészhez.

Kessler elszégyellte magát.

– Még szerencse, hogy nem Néró   és Seneca jutott az eszembe – mondta.

– Ugyan, ne vegye a szívére! – vigasztalta a professzor. – Inkább azt mondja meg, milyen okok vezethetnek ahhoz, hogy az ember hirtelen felindulásból öljön?

– Üzleti vita, szerelmi civódás… Már csak az a kérdés, melyik következhet be egy hálószobában?

– Drága barátom, nekem ilyen öreg fejjel az a benyomásom, hogy amit Juvenalis  a császár udvarát ostromló gúnyverseiben leír, az szelíd gyermekmese ahhoz képest, amilyen a világ valójában. Egy hálószobában bármi megtörténhet, higgye el nekem! Onnan akár világbirodalmakat is lehet kormányozni, volt már rá példa.

– Igaza van – felelte lehűlve Kessler. – Nos, mi az ön véleménye?

– Annyiban igazat adok önnek, hogy a bájos Dorothea Braun kisasszony valószínűleg nagyon sok mindennel foglalkozott már életében, de a legkevésbé valószínű, hogy üzlettel is. Ön a három gyanúsított közül kit vizsgálna ki elsőnek?

– Fischer urat, hiszen róla nem tudunk semmit. Elgondolkodtató egybeesés, hogy ott volt ő is, amikor a kisasszony újságra írta az üzenetet, és a randevú időpontjában is a parton.

– Nem bízik benne?

– Hiszen a horgászoknak lételemük a hazugság: ekkora halat fogtam…

– És mi a véleménye Steinerről?

– Nos igen – tűnődött el Kessler. – Miután elváltam öntől, én fürdőt vettem, majd sétáltam a parton. Ez már négy óra után lehetett. Akkor láttam ott Steinert egy padon. Tehát addigra már megkaphatta az újságon az üzenetet. Arra pedig nincs bizonyítékunk, hogy hét előtt visszajött volna. Mi, ugye, nyolc körül találkoztunk vele legközelebb, éppen akkor, amikor Braun kisasszonnyal is.

– Ami azt illeti – felelte a tanár úr –, van, aki igazolni tudja, hogy Steiner korábban visszajött.

– És ki volna az?

– Én magam. Én sem voltam végig a szobámban. A beszélgetésünk után lepihentem, töprengtem egy kicsit a Kant-könyvemen, de később lejöttem a hallba újságokat olvasni. Távozni ugyan nem találkoztam Steiner urral, ahhoz későn jöttem le, de öt óra körül láttam őt visszatérni, elkérnie a kulcsát, és beszállni a liftbe.

– Akkor hát maradt Fischer úr – bólintott Kessler.

– És Lindhorst úr – vetette közbe az öreg professzor.

– Ugyan! Lindhorst mogorva, magának való ember, még a saját menyasszonyával is különös a kapcsolata. Mintha egyáltalán nem érdekelnék a nők.

– Rendben, maga mondta, akkor hát nézzünk elsőként Fischer úr körmére!

Kessler nem hitte, hogy ez olyan kézenfekvő és egyszerű feladat volna, mint ahogy azt a tanár úr jámbor tekintete sugallta, kérdőn nézett az öregre, aki erre bátorítólag válaszolt.

– Gondolkodjék csak, drága barátom! Mit mondott a mi kedves mixerünk Fischer úrról?

– Nos – próbált visszaemlékezni Kessler –, egyedül szállt meg, és mindig sört iszik.

– Csak ennyi volna? Másra nem emlékszik? Ejnye, ilyen fiatalon ennyire rövid volna a memóriája? Látja, én az egyetemen még mindig kérdezek memoritereket a hallgatóktól, úgy fújják Senecát, mint egy rezesbanda. Ettől erősödik az emlékezet, amely – ezt Platóntól  tudjuk, kedves barátom – kérlelhetetlenül és egyre erősebben romlik, amióta feltaláltuk az írást.

– Megvan! – vágott a monológba a zsurnaliszta. – Friedrich azt is mondta, hogy Fischer úr feltehetőleg enyhén gyomorbeteg.

– Helyes, kedves barátom – bólintott a professzor –, véleményem szerint ebből két dologra is következtethetünk. Kimondaná helyettem hangosan, amire gondolok?

– Talán arra gondol, kedves tanár úr, hogy Fischer úr esetleg diétázik. A másikra nem tudok felelni.

– Az első kérdést helyesen válaszolta meg, a másodikat szívesen felteszem én: hová tűnik az a ménkű sok hal, amelyet Fischer úr kifog a tóból? Nem hiszem, hogy ezek a diéta részét képeznék.

– Valóban.

– A választ magam sem tudok, de úgy sejtem, mindkettőre a konyha környékén fogunk ráakadni.

– Mire alapozza a feltevését, tanár úr, hogy Fischer úr gyomrának köze volna Braun kisasszony meggyilkolásához?

– Ezt én egy pillanatig sem állítottam – felelte a tanár úr. – De ez az egyetlen lehetőség, hogy Fischer úrról feltűnés nélkül újabb információkat tudjunk meg.

A konyha nemrég végzett az ebéddel, de már javában készült a vacsora időszakára. A fehér köpenyes, kuktasapkás fiatalok úgy futkároztak az előkésztő asztalok és a tűzhelyek között, mint a kamrát dézsmáló egerek, bár ellentétben az apró, szürke állatokkal, ők inkább gyarapították a konyha gazdagságát: zöldséget pucoltak, mártásokat főztek, lassan fővő húsokat kavargattak. A helyiség végében egy pedert bajszú, olaszos külsejű, alacsony ember irányította a munkálatokat, úgy vezényelt, mint egy kiképző őrmester. Amint a helyiségbe lépett, nyomában a megilletődött Kesslerrel Wolf tanár úr ehhez az emberhez sietett oda.

– Mester, bocsássa meg, hogy alkotás közben zavarom! Jan Wolf vagyok, egyetemi tanár Prágából.

– Pietro Bartonelli, a séf – felelte a férfi, és láthatóan megnyugodott kissé, holott az imént még úgy tűnt, ki fogja penderíteni a két idegent az ő kis konyhájából. Miután Kessler is bemutatkozott, újra a tanár úr felé biccentett.

– Parancsoljon! – mondta.

– Nézze – kezdte a professzor –, én a mai napon ismerkedtem meg Fischer úrral… Rendkívüli ember, nem gondolja?

– Si – bólintott erre a főszakács.

– Tudja, erről-arról szó esett, és ahogy az én koromban ez már lenni szokott, felkerült az egészség is. Elpanaszoltam Fischer úrnak, hogy az orvosom diétát ajánlott, de nyaralás közben képtelen vagyok betartani. Erre felcsillant a szeme, és azt mondta, hiszen a Hotel Paradies séfje a diétáknak is kiváló szakértője.

– Gracie – hajolt meg a séf szerény mosollyal, majd németre visszaváltva ráordított az egyik kuktára: – Gyorsabban hámozd azt a krumplit, mit gondolsz, nem üveggolyó az, hogy morzsolgasd a kezeid között! – Azzal újra a tanár úrhoz fordult. – Fischer úr talán túlzott egy kicsit, de való igaz, hogy én gondoskodom a diétájáról.

– Mester! – fogta könyörgőre Wolf tanár úr. – Mit kérne azért, hogy megkapjam én is ugyanazt a diétát?

– Semmit – húzta fel az orrát signor Bartonelli. – Fischer úrtól sem kértem semmit. Az nekem kötelességem, hogy a konyhaművészet csodáit mindenkihez eljuttassam.

– Igazán bocsásson meg – szabadkozott a tanár úr –, én úgy értettem, Fischer úr a kifogott halakkal hálálja meg az ön nagyvonalúságát.

– Kérem, Fischer úr kitűnő, friss halakat szállít teljesen ingyen a konyhámra. Ha ezt ő hálája kimutatásának tekinti, ám legyen! Fontosnak tartom azonban elmondani, hogy ennek semmi köze nincs a diétához. Én arról akkor is gondoskodnék, ha Fischer úr nem tartaná fontosnak a hálálkodást. – Hirtelen egy másik fiúra kiáltott rá. – Mit csinálsz, odaég az a mártás! Szedd a lábad, andiamo, andiamo! Mindig az a szerelmes ábrándozás. – A két vendégnek magyarázta: – Most nézzék meg, ilyenekkel vagyok én megverve! Ez a legmarhább az összes közül! Bőg egész nap. Most mondják meg, minek a szerelem egy ilyen bambinónak, még ott a tojáshéj a fenekén.

– Hagyja, mester, az a lány, akibe az a fiú szerelmes, biztosan elolvad a gyönyörűségtől.

– Az ugyan nem – vonta össze a szemöldökét –, szegény kisasszonyt – ezen a ponton keresztet vetett – ma reggelre meggyilkolták.

– Hogyan? – kerekedett el a tanár úr szeme. – A maga szakácsa Braun kisasszonyba szerelmes?

– Abba, abba – jajveszékelt signor Bartonelli. – Egyszer meglátta őt innen, a konyhából, mert ennek mindenhol ott kell leselkednie. Aztán úgy járt a nyomában, mint az árnyék. Hiába intettem, hiába pofoztam meg.

– Mondja csak, mester! – kérdezett közbe végre Kessler is. – Tegnap hajnalban hol volt ez a szakács?

– Hol, hol! – emelte az égre a karját a séf. – Ahol szokott, lent a faluban, olyan részeg volt bánatában, hogy reggel megint ketten hozták fel szekérrel. És ezt nézzék meg! – Bartonelli úr a zsebéből hosszú, gyűrött jegyzéket húzott elő, amelyen különböző tételek sorakoztak. Ezek között kevés étel akadt, a többi mind italnemű volt. – A számla. Láthatják, a kocsmáros felküldte, hogy szégyenszemre fizessem ki én! De meg is kapja a magáért, mert most három hónapig a törlesztésért dolgozik nálam. Pedig, higgyék el, ez a legjobb szakácsom, ez úgy ért a szószokhoz meg a mártásokhoz, mint senki. – A nyomaték kedvéért odafordult a kicsapongó fiúhoz, és rábömbölt. – Óvatosan azzal a mustárral, te nyomorult! Az dijoni!

– Még egy kérdés, kedves Bartonelli mester – mosolygott Wolf tanár úr, de csak annyira, hogy a séf még véletlenül se érezze úgy, mintha őt mosolyogná meg. – Tegnap délután, estefelé dolgozott ez a fiú?

– Tegnap háromkor végzett. Hogy aztán hová ment, azt én nem tudhatom.

– Beszélhetnék vele? – kérdezte óvatosan a tanár úr.

– Si – bólintott óvatosan a főszakács. – Persze,  miért is ne? De csak röviden, ha kérhetem!

Wolf tanár úr nem mosolygott, de igyekezett a lehető legjóságosabban nézni, amikor az ifjú szakács mellé állt, és a szemébe pillantott.

– Higgye el, barátom – mondta –, nagyon sajnálom, ami történt. – A fiatalembernek erre elkomorult az arca, sírásra gördült a szája. – Nem is zavarom, csak arra kérem, hogy egy fontos kérdésre válaszoljon. – A fiú bólintott, hogy rendben. – Mindennap látta Braun kisasszonyt, amióta először megpillantotta őt?

– Igen.

– Tegnap este is?

– Igen.

– Hol?

– A tónál.

– Egyedül volt?

– Egyedül.

– Senkivel nem találkozott?

– Senkivel.

Wolf tanár úr hirtelen váltva kérdezte:

– És Fischer úr?

– Fischer úr? – nézett fül a fiú. – Ott horgászott a helyén, ahol szokott. Miért kérdi?

– Semmi, nem fontos – tette a fiú vállára a kezét Wolf tanár úr. – Kiheveri, higgye el. – Visszatérve a főszakácshoz az idős professzor kurtán köszönt el. – Köszönjük, Bartonelli úr, ez nagyon fontos volt nekünk.

A séf gyanakodva lesett a két ember után, és bátortalanul kérdezte a sürgő-forgó konyha zajában:

– És a diéta?

De ők ezt már nem hallották.

 

A tanár úr lopni megy

 

A délután második felében forrongani kezdett az egész Hotel Paradies. Egy idős hölgy kikérte magának, hogy nem engedik a szabadba, később fulladni is kezdett, de a szállodai orvos megállapította, hogy csak idegi alapon, ezért enyhe nyugtatót adott be neki. Az angol házaspár, amelynek egyik tagja sem beszélt németül, hol udvariasan, hol epésen érdeklődött, mikor lesz már vége ennek az egésznek, ugyanis az tűrhetetlen, hogy fizetnek érte, mégsem érnek ide a brit lapok, ráadásul még fel sem hívhatják Londont. Mindkettőben igazuk volt, Schultz felügyelő a vesztegzár mellett kifelé és befelé egyaránt hírzárlatot rendelt el.

Valószínűleg ez utóbbi tény volt az oka egy ostoba pletyka elterjedésének. A vacsora előtti koktélozás közben ugyanis már majdnem mindenki beszélte, hogy a hotelben szovjet kémek vannak, Braun kisasszonyt is ők tették el láb alól, mert egy szerelmi ügy folytán belekeveredett a hírszerzés szövevényes ügyeibe. A hölgy, aki korábban fulladt, egyszerűen Mata Harinak nevezte, de amikor egy hazafias érzületű bonni úr kikérte magának, és felvilágosításul elmondta, hogy Margaretha Gertuida Zelle kisasszonyt a francia hadbíróság 1917-ben a Németországnak végzett kémkedés gyanújával ítélte el, akkor a békesség kedvéért visszavonta.

Schultz felügyelő erre az északára türelmet kért, és megígérte, hogy reggel a nyomozás állásától függetlenül legalább a parkba kimehetnek a vendégek, persze csak őrizet alatt, ha még nem értek az ügy végére. Engedékenysége azonban inkább további zúgolódást szült, minthogy megnyugtatta volna a kedélyeket.

Wolf tanár úr és Kessler most a zenekarhoz közeli asztalnál üldögélt.

– Megtudtuk tehát, hogy a fiatal szakácsot kizárhatjuk, és hogy Fischer úr nem állított valótlant, amikor azt mondta, hogy látta Braun kisasszonyt. Nem találkozott vele, csak látta – foglalta össze az eddigieket Kessler.

– Le tud vonni más következtetést is Fischer úrral kapcsolatban, kedves barátom?

– Nem hiszem, hogy ő volna a mi emberünk. Ha hihetünk a szakács beszámolójának teljesen közömbös volt számára, hogy a kisasszony ott van. Sőt a saját elbeszélése szerint is épp csak annyira érdekelte, hogy sajnálta őt az egyedüllétéért. Azt hiszem, holtpontra jutottunk. Csupán annyit sikerült megtudnunk, hogy Braun kisasszony randevút kezdeményezett valakivel, aki nem ment el a találkára. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem ismerjük a három gyanúsítottunk alibijét a gyilkosság időpontjára. Rengeteg itt a hézag.

– Dőljön hátra, kedves barátom! Ha nem nyomozzuk ki, hát nem nyomozzuk ki. Elvégre pihenni jöttünk ide.

A jazz band finom, szordínós darabot játszott, közben a bárba lépett Marianne Bachmeier kisasszony, aki bizonytalanul kereste a helyét a sok idegen között, majd észrevéve a tanár urat és a hírlapírót, rögtön odasietett.

– Bocsássanak meg, megengedik, hogy az asztalukhoz üljek? – kérdezte. – Nem hiszem, hogy egy tisztességes menyasszonynak illik egyedül üldögélnie a bárpultnál.

– Megtisztel bennünket – állt fel a tanár úr, hogy kezet csókoljon. – Nagy örömünkre szolgál egy ilyen kedves hölgy társaságában tölthetjük a délutánt.

– A vőlegénye ezek szerint nem tart önnel? – kérdezte tapintatlanul Kessler.

– Carl August lepihent. Azt mondja, fárasztó éjszakája volt: dolgozott.

– Mostanában elég elgyötörtnek látszik – toldotta meg az újságíró előbbi tapintatlanságát.

– Valóban az – felelte Bachmeier kisasszony. – Ez az írói válság teljesen kikészíti.

– Ha nem haragszik, hogy megkérdem: mióta tart ez nála? – kérdezte a tanár úr.

– Nem is tudom – felelte a hölgy. – Mióta ismerem, mindig voltak goromba pillanatai, de igazából az utóbbi fél év óta látom rajta, hogy gyötrődik. Túl sok ez a megpróbáltatás neki egyszerre.

– Talán anyagi gondjai is vannak?

Erre a tapintatlanságra a tanár úr felkapta a fejét, de Bachmeier kisasszony nem tagadta meg a válaszadást. Szégyellős volt, mint eddig, mégis felelt:

– Nem anyagi természetű dolgokra gondolok. – Kezdett elpirulni. – Tudja, egy férfinak várakozni a szerelemmel, egy olya férfinak, mint ő…

– Úgy érti egy művész embernek? – vágta rá Kessler az újabb kérdést.

Wolf tanár úr most komolyan megdöbbent a zsurnaliszta modorán. A kisasszony azonban egészen elvörösödött ugyan, de megint felelt:

– Úgy értem, Carl August egészen más életet élt, mielőtt engem megismert volna. Most a jó úton halad, ő is tudja, de nem kis áldozatot hozott. Én megértem, hogy nehéz a teher, és ez keserűséggel tölti el.

– Igaza van – tette nyugtatólag a kisasszony asztalon nyugvó alkarjára a kezét Wolf tanár úr.

– Nem tehetek mást, segítenem kell őt, hogy kijusson ebből a válságból – mondta most enyhültebben Bachmeier kisasszony. – Ezért egyeztem bele, hogy egyedül jöjjön ide.

– Jól tette – bólintott a tanár úr. – Bizonyára örült annak, hogy előre jöhetett, és egy kicsit összeszedhette a gondolatait.

– Eredetileg három hetet töltött volna itt egyedül. Azt mondta, úgy érzi, itt sikerül elkezdenie az új regényét. Három napja felhívtam telefonon, és éreztem a hangján, hogy minden eddiginél kétségbeesettebb. Azt mondta, egy rakás szemét, amit eddig írt. Aggódni kezdtem, ezért utána jöttem.

– Bizonyára megnyugtatta őt.

– Nem is tudom – gondolkodott el a kisasszony. – Tudja, most, amikor elaludt végre, belenéztem a kézirataiba. Olyan ijesztő dolgok vannak benne. Az egyik hőséről például azt írja: „a lelke kutya, amit bottal vernek”. Borzasztó! De eleget beszéltem, egy kis pihenésre van szükségem. Mondja, professzor úr, igaz, hogy az egyik kiürült üzlethelyiségben hegyi tájképekből csináltak kiállítást?

– Igaz, szívből ajánlom.

– Szeretem a tájképeket. Főleg azokat, amelyeket egy-egy hegycsúcs vagy fa válik ki a többi közé, és az ég felé nyújtózkodik. Az ilyentől mindig megnyugszom, hogy van remény.

Marianne Bachmeier kisasszony távozása után Wolf tanár úr az újságíróra tekintett, és minden tréfa nélkül azt mondta:

– Tudja, hová megyünk most, kedves barátom?

– Nem.

– Lopni.

Kéziratok és egy levél

Sebastian Kessler remegő gyomorral nyúlt a kilincs felé. Az előbb a recepciónál, amikor a tanár úr valami ártatlannak látszó érdeklődés közben kihúzta a portásból Lindhorst szobaszámát, még nem tudta, hogy ő lesz az, akinek be kell lopóznia a szobába. A liftből kilépve, elkanyarodva a folyosón azonban a professzor huncut mosollyal azt kérdezte tőle:

– Kedves barátom, csak nem gondolja komolyan, hogy én vénségemre ilyesmire vetemedem?

Nem volt mit tenni, magára vállalta a feladatot, és most óvatosan, halkan nyitotta ki az ajtót, dugta be a nyíláson a fejét, és hallgatózott néhány másodpercig. A tanár úr ezalatt úgy várakozott a folyosón, mint aki Frege aritmetikai definícióin töpreng, és semmi kétség nem volt afelől, hogy bármely arra járó készséggel elhitte volna neki, ha azt állta, hogy ez így is van.

Kessler végre rászánta magát, és belépett a szobába. A nappaliban nem volt senki, de a zsurnaliszta okosabbnak tartotta meggyőződni arról, hogy valóban tiszta a levegő. A háló ajtajához óvakodott, amely nem volt becsukva, még csak behajtva sem. Odabent behúzták a sötétítő függönyöket, a szűk ágyban azonban nem feküdt senki. Kessler megrettent, a fürdő felé hallgatózott, de semmi zajt nem hallott. Visszasietett a nappaliba, ahol szerencséére nem kellett sokáig kutatnia, az erkélyablak előtti asztalon megtalálta, amit keresett: Lindhorst kéziratait. Felnyalábolta a szétszórt papírlapokat, és a következő pillanatban már odakint is volt.

– Nincs a szobájában – mondta a nyugalommal várakozó tanár úrnak.

– Azt hiszem, ez nem meglepő – feleltre a tanár úr. – Maga egy percig is elhitte, hogy egy ilyen lelki állapotban lévő ember képes édesdeden aludni, ráadásul nappal? Nem, kedves barátom, ez nehezen elképzelhető.

– Még valamit nem értek. Ez egy egyágyas szoba.

– Ugyan, drága barátom, gondolkozzék logikusan, és válaszolja meg a saját kételyeit! Mit is mondott ma nekünk Bachmeier kisasszony?

– Igaz, Lindhorst nem számított rá, hogy ő is utána jön.

– Ezen felül úgy vélem, egy ilyen jegyespár akkor is külön szobában aludna, ha együtt érkeznének vakációra egy romantikus tengerparti nyaralásra. Ne is töltsük ezzel az időt, inkább nézzük a szövegeket!

A tanár úr találomra a következő részletet olvasta fel az egyik lapról:

„Heinrich Probst beteg volt – megbetegítette az idő, amelyen, úgy érezte, nagy fekete varjú ült súlyosan, szótlanul, minden reménységet maga alá gyűrve. A fiatal Probst még a madarakkal versenyt fütyülve, a tekintélyes, öreg fák előtt tisztelettel fejet hajtva szökellt ki abból a városkából, apja nehéz verítékkel megkeresett kevés pénzét, amelyet útravalóul kapott, hercegi vagyonnak érezte, vasszorgalommal tanult, ha a földre lökték, fölállt, ha megverték, megköszönte, éjszakákat virrasztott át, néha napokig koplalt, de soha nem hagyta, hogy eltérítsék attól, ami akkor még tisztán derengett előtte. Ám mindez túl sokáig tartott. Amikor végre ott állt az áhított egyetemi katedrán, már nem érezte ugyanazt a forróságot, amit valaha, és nem is tudott visszaemlékezni, mikor hűlt ki a lelke úgy, mint egy fagyos télben tengelytörést szenvedett postakocsi. Attól a pillanattól nem tudta eldönteni, ott lebeg-e még valahol elöl az a hívogató felhő, vagy már elérte, benne áll, azért nem lát semmit tisztán; mint ahogy az is kétséges volt számára, vajon még mindig felfelé vezet-e az a lépcső, vagy egy olyan sötét, nyirkos, kijárat nélküli labirintussá változott, amit a megtévesztettek egyetemnek neveznek.”

A fejét ingatva nézett fel.

– Ugyanolyan hosszan kacskaringózó sorok, mint az előző könyvében, de ahelyett, hogy ezek a mondatok felfelé szállnának, valami súlyos mélabú lefelé rángatja őket. Nézzünk egy másik részletet!

„A kegyesrendi gimnáziumot végleg elhagyva Ludwig Ferdinand Frommannak azzal a döbbenetes ténnyel kellett szembesülnie, hogy apja lakatot vert a jövőre, ő pedig ott rekedt a hideg és iszamós jelenben, akár az ebihalak a kocsinyomban meggyűlt sáros vízben, de még azoknak is jobb dolguk volt nála, mert ők békává serdülve elhagyhatták pocsolyájukat, míg őt arra rendelte az Isten, hogy most már örökkön örökké ugyanabban a mocsokban csapdosson.”

– Azt hiszem, itt nincs min töprengeni – állapította meg Wolf tanár úr. – Ez a fiatalember komoly bajban van.

– Tulajdonképpen mit bizonyítottunk ezzel? – kérdezte Kessler.

– Tulajdonképpen semmit – felelte a tanár úr habozás nélkül. – Mindössze úgy éreztem, fontos látnunk, mi munkál ebben a lélekben? Azt hiszem, Lindhorst úr esetét alaposabban ki kell majd vizsgálnunk. Nos, kedves barátom, itt az ideje, hogy visszacsempéssze ezeket a lapokat.

Kessler nagyot nyelt.

– Még az is?

– Felettébb gyanúkeltő volna, ha a kéziratoknak nyoma veszne, nemde? És akkor hogyan figyelhetnénk meg Lindhorst urat, mint egyik gyanúsítottunkat?

– Rendben – bólintott Kessler, és azzal átvette a papírköteget, de ügyetlenül, mert három lap is kicsúszott: két kéziratoldal, és egy kisebb fecni, amelyen csak néhány sor állt. Egyszerre hajoltak fölé: BECSAPOTT ENGEM, HIÁBA VÁRAKOZTATOTT. GYŰLÖLÖM MAGÁT. HOLNAP ELUTAZOM. MAGA SOHA NEM LESZ BOLDOG. Aláírás nem szerepelt a lapon, de ha a levél tartalma hagyott is volna kétséget a szerzőjét illetően, a külalakja semmiképpen sem: az A betűk helyén lefelé fordított szívecskék gömbölyödtek.

– Minden világos – nézett fel a tanár úr.

– Maguk mit csinálnak itt? – kérdezte egy hang a hátuk mögül. Carl August Lindhorst volt az, aki olyan csendben érkezett, mint a verébre vadászó macska. Végignézett a két emberen, és hidegen azt kérdezte. – Azok ott az én kézirataim?

– És egy levél – emelte fel a cetlit a tanár úr.

– Milyen levél?

– Ami bizonyítja, hogy ön ölte meg Dorothea Braun kisasszonyt.

Lindhorst egyetlen szempillantás alatt felmérte a helyzetet, nem vitatkozott, inkább futni kezdett a lépcső irányába. Kessler észbe kapott, a nyomába eredt. Lindhorst a hallba érve látta, hogy az őrszemek most is ott állnak a főbejáratnál, ezért a bár felé vette az irányt, az italozók ámulatára végigrohant az asztalok között, egyet meg is lökött úgy, hogy a poharak összekoccantak rajta, sőt egy korty kiváló tizenkét éves scotsch ki is löttyent. Az író az étterembe menekült, a szakácsok és kukták ijedten ugrottak hátra, és szorították magukhoz a kezükben lévő kést, nehogy megvágjanak valakit. Lindhorst a túloldalon az udvar felé menekült ahová a szállítók szoktak beállni, de itt is egy rendőrbe botlott, így a másik szárnyom besietett egy nyitott ajtón. Lefelé lépcső vezetett, amely a felszálló gőzökből és szagokból ítélve a mosodába vezethetett, ezért más utat keresett. A jobbra nyíló folyosót választotta, ami különböző raktárhelyiségek mellett vezetett végig, és ahonnan sehol nem nyílt kijárat. Végül a lihegő Kesslerrel a nyomában visszaért a hallba, ahol Wolf tanár úrral az oldalán maga Udo Schultz felügyelő várta, és három rendőr.

 

Az út vége

 

A helyiségben, amit átmenetileg kineveztek kihallgatószobának, Udo Schultz felügyelő gondterhelten összeráncolta a szemöldökét.

– Tehát Lindhorst úr azelőtt nem ismerte Dorothea Braun kisasszonyt.

– Sosem láttam – felelte Lindhorst. – Itt találkoztam vele először. Egyszerűen nem hagyott nyugtot nekem.

– Ezt hogy érti?

– Üzent egy újságon, hogy találkozzunk, levelet írt…

– Amelyet maga valamiért megtartott.

– Egyszerűen elfeledkeztem róla, a kéziratlapok közé keveredett.

– Elment a randevúra?

– Miért mentem volna? Nekem menyasszonyom van.

– Ez az ügy teljesen zavaros – állapította meg a felügyelő.

– Nem az, csupán néhány részlet még nem került elő – szólt közbe Wolf tanár úr. – Ha megengedi… Ott érdemes a történetet elkezdeni, hogy Lindhorst úr korábban a bohém művészek világát élte Bécsben, és egyre nagyobb irodalmi sikereket tudhatott magáénak. A második kötete, amelyet volt szerencsém elolvasni, különösen jól sikerült. Olyan ember képes ilyen könnyeden, ilyen életszeretettel írni, aki érzékeny és szabad lelkű. De aztán két változás is történt Lindhorst úr életében. A kritika jól fogadta a művet, és várta a következőt. Valami még elementárisabbat, fantasztikusabbat, és ez erős nyomást gyakorolt önre, így volt?

– Így – bólintott az író.

– Nehéz megfelelni az ilyesminek, minden művésznek szembe kell néznie ezzel, és sokan elbuknak. De ön a küzdelmet választotta. Csakhogy történt még valami. Megismerte a rendkívül bájos és gazdag Marianne Bachmeier kisasszonyt, aki ráadásul szigorúan vallásos. Ön ezért a szerelemért lemondott a bohém életről, és ezzel egyszersmind megszűnt minden, ami az ön művésztét inspirálta.

– Engem senki nem kényszerített, hogy tiszta életet kezdjek.

– Ezt nem is állítottam. De jól tudta, hogy ha folytatná az addigi életét, elveszítené Bachmeier kisasszony szerelmét, és azt a kényelmet is, amit az ő vagyona kínálna.

– A pénznek ehhez semmi köze. Szeretem őt.

– Az viszont bizonyára nyomasztotta, még ha nem is érdekli a pénz, hogy ön egyik pillanatról a másikra egy tehetős családba került bele, ha nem is de jure, bár arra sem kellett volna már sokáig várnia. Bachmeier kisasszony szavaiból úgy vettem ki, őt sem izgatta az ön vagyoni helyzete, ezzel nem kellett gondolniuk. Ön azonban bizonyítani szeretett volna. Ha már nem ön tartja el a családot, legyen valami, amire saját maga és a felesége is büszke lehet. Ezért vágyott az irodalmi sikerre. Igaz?

– Ezen soha nem gondolkodtam. Csak úgy jött minden.

– Azonban minél görcsösebben vágyott erre a sikerre, annál rosszabb lett, amit írt. Ugyanúgy a szépségről, az élet szeretetéről akart írni, mint addig, de a lelke már nem volt szabad, ezért lettek olyanok a mondatai, mintha epébe mártott tollal írták volna őket.

– Tudja maga, milyen nyomasztó együtt tölteni valakivel az időt, aki folyton a bűnről beszél? – fakadt ki Lindhorst. – A mi hitünk a szeretetről szól, Marianne azonban úgy lajstromozza a bűnöket, mint egy latintanár az igei végződéseket. Számtalanszor beszéltem vele erről, de mit sem ért.

– Már megbocsásson – vágott közbe Schultz felügyelő –, de akkor miért maradtak együtt? Mégiscsak a vagyon miatt?

Lindhorst elhúzta a száját.

– Megmondtam, hogy a pénznek ehhez semmi köze. Szeretem őt. Amikor megismertem, tudtam, hogy ő az utolsó lehetőségem. Számtalanszor voltam szerelmes, de nem így. Azokat a szerelmeket rövidebb-hosszabb idő után mindig kiábrándulás, boldogtalanság követte, amit a bohém élet gyönyöreivel próbáltam feledtetni. De a mámoros éjszakák után, azokon az átkozott hajnalokon, amikor az ember savanyú szájal, zúgó fejjel és össze-vissza dobogó szívvel ébred, és mindegy, hogy fekszik-e mellette valaki vagy sem, azt érzi, hogy egyedül van az egész világon, akkor én is úgy éreztem, hogy ennek másképp kéne lennie. Megismertem Mariannét, éreztem, hogy szeret, és tudtam, hogy én is szeretem őt. Egészen más életet kínált, és én megfogadtam, hogy kitartok mellette. Nem tudtam, hogy ez következik.

– Az írói kudarcok önök közé álltak – vetette közbe Lindhorst.

– Nem. Én úgy éreztem, hogy Isten állt közénk. Ahelyett, hogy keresztények módjára szeretettel közelítettünk volna egymáshoz, rettegnünk kellett az Ő büntetésétől. Készséggel elfogadtam, hogy az esküvőnkig távol kell tartanunk magunkat egymástól, de lassacskán észrevettem, hogy Marianne apró, kedves dolgokat is szégyenletesnek vagy bűnösnek tart. Sohasem ölelt át, sohasem karolt belém, és sohasem fogta meg a kezem magától, csak ha én kezdeményeztem, és akkor is vonakodott, elpirult. Mintha egy hatalmas, jégszobor közepén lakott volna, és én ezen a jégen próbáltam volna áttörni minden alkalommal. Egyáltalán nem éreztem magam férfinek. Az írói munkám, a szerelmi életem is egy kudarc volt.

– Hogy került a képbe Dorothea Braun kisasszony? – vágott közbe a felügyelő.

Lindhorst most mélyen hallgatott, Wolf tanár úr szólalt meg helyette:

– Braun kisasszony felettébb vonzódott az extrém emberekhez, már megbocsásson ezért a szóért! Amikor megtudta, hogy Lindhorst úr író, ráadásul alkotói válságban van, elhatározta, hogy megszerzi őt magának. Beszélgetésbe elegyedett vele, randevúra hívta, aztán megpróbálta féltékennyé tenni, szóval egyfolytában a bájaival bombázta őt. Végül azt remélve, hogy ezzel fordulat következik be, egy levélben elátkozta tartózkodásáért Lindhorst urat, és azt mondta, reggel elutazik. Úgy sejtem, ezzel sikerült megtörnie a jeget.

Az író bólintott.

– Én nem akartam – dadogta. – De olyan erős volt a kísértés, és amikor azt írta, hogy én már soha nem leszek boldog…

– Akkor? – kérdezte Schultz, mintha nem sejtette volna már a választ.

– Akkor Lindhorst úr átment Braun kisasszony szobájába – magyarázta a tanár úr. – Később azonban iszonyat töltötte el, amikor rádöbbent, mit tett. Eszébe jutott, hogy a menyasszonya reggel érkezik. És rémületében megfojtotta Braun kiasasszonyt.

Hosszú, mély csend állt be a helyiségben. A rendőrök a cipőjük orrát lesték, Lindhorst hang nélkül sírt.

– Szeretne elbúcsúzni Bachmeier kisasszonytól? – kérdezte a felügyelő végül.

Az író a fejét rázta:

– Nem, nem tudnék. – A tanár úrhoz fordult. – Kérem, maga mondja el neki. Tudom, hogy ön… Akkor talán meg fogja érteni. És mondja meg neki, hogy szeretem. Igazán!

A professzor bólintott, és bátorítólag Lindhorst vállára tette a kezét.

Egy órával később, amikor a kétségbeesett Bachmeier kisasszony hirtelen elutazása után Kesslerrel a bárban üldögélt, és most kivételesen ő is egy dupla scotsch-ot rendelt, a zsurnaliszta megkérdezte:

– Milyen ördög sarkall ilyesmire egy embert?

– Nézze, kedves barátom – felelte a tanár úr. – A misztikusok évezredek óta tudják, hogy a legfontosabb és legharcosabb út befelé vezet, és hogy a végén valahol ott vár bennünket a Legfőbb Jó. Csakhogy hosszú az út odáig, és az utolsó kapu előtt ott ül a világmindenség leggonoszabb ördöge, akit a magunk erejéből soha le nem győzhetünk, legfeljebb iszonyú küzdelemmel néha elkergethetünk egy időre, hogy a Jó kapun kiáradó fényéből erőt merítsünk az újabb harchoz. Ezt a szörnyűséges ördögöt úgy hívják: Én.

 

Eduard Kalina

(1899, Velkopopovice – 1970, Prága) A cseh irodalom kedveli a krimit, a detektívregényt. Olyan kiválóságok munkálkodtak művészi rangra emelésén, mint a briliáns bűnügyi elbeszéléseket publikáló Karel Čapek. Az első köztársaság korának olvasói rajongtak az angol-szász eredetű műfajért, ezért a lapok szívesen közöltek rövid novellákat vagy folytatásos regényeket.

kalina
Eduard Kalina nevét ma keveset, vagy talán egyáltalán nem emlegetjük, pedig a harmincas évek elején-derekán rendkívüli épszerűségnek örvendett a cseh olvasók körében, sőt több írását lefordították németre, lengyelre, magyarra. Kalina jogot hallgatott Prágában, ám a diploma megszerzése után nem az ügyvédi pályát választotta, inkább különböző lapoknál keresett magának feladatot.

A kemény tanulóévek után az áttörést az hozta, amikor elkezdett rövid, szellemes bűnügyi történeteket közzétenni, amelyek később kötetben is megjelentek. Kalina már túl volt a harmincon, amikor megteremtette halhatatlan figuráját: Wolf tanár urat. A jólelkű, szelíd, idős prágai filozófia professzor, aki a sors szeszélyéből minduntalan valami bűnügy közelébe kerül, hogy azt annak rendje s módja szerint fel is derítse, azonnal a cseh olvasók szívébe lopta magát. Wolf tanár úr történetei először napilapok hétvégi kiadásaiban jelentek meg folytatásokban, majd füzetsorozat formájában is napvilágot láttak. A háború alatt nem születtek Kalina-művek, az ötvenes évek érája pedig nem tekintette az új embertípus műveltségébe illeszthetőnek az „ántivilág” nagy műveltségű polgárát, aki szállodákban, tengerparti nyaralóhelyeken, vagyis elit környezetben nyomoz. A hatvanas években fedezték fel Csehszlovákiában újra Wolf tanár urat, az összes esete ugyan nem látott napvilágot, de néhány kalandját ismét kiadták. Az évtized végén az egyik elbeszélést Kalina közreműködésével színpadra dolgozták, és sikerrel játszották. A nyolcvanas évek legelején ezt a színpadi művet a Limonádé Joe, a Várkastély a Kárpátokban és több más fergeteges sikerű filmvígjáték rendezője, Oldrich Lipsky szerette volna vászonra adaptálni, de sajnos ez csupán terv maradt.

Érdekes, hogy Kalina műveinek magyar fordításáért nem a budapesti kiadók versengtek: a szabadkai Pagány és Tsa publikálta Wolf tanár úr történeteit a Szórakoztató füzetek filléres kiadványsorozatában. Mi ezeket a fordításokat tesszük közzé.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft