Három jóbarát ebédel

Ahogy más napokon, Kavics, Löveki és Darek aznap délben is kiment a hivatalból, hogy megebédeljen a Sánta Kacsában. Ez volt a kedvenc étkezdéjük, mert átmenetet képezett az olcsó kifőzde és az elegáns étterem között, mindemellett gyors és szakszerű kiszolgálással csábított, elfogadható áron. Megebédeltek, üldögéltek egy rövidet az asztalnál, aztán visszaballagtak a hivatalba aktákat tologatni.

Soha nem tértek el ettől a protokolltól, ám azon a rossz emlékű napon a balvégzet is odaült közéjük negyediknek, és ez a vesztüket okozta. Persze abban a pillanatban, amikor beléptek a terembe, még semmi nem utalt a jövő félelmetes titkaira. Kavics nyitotta ki az ajtót, és az asztalok között átkígyózva ahhoz a beugróhoz vezette a társait, amelyet a törzshelyükként tartottak nyilván. Egy túlméretezett műpálma diszkréten az asztal fölé hajolt, ezért mindenki azt hitte, ez a hely alkalmatlan a kulturált ebédhez, de Löveki tudta, hogy a pálmát kilencven fokkal el lehet fordítani, és máris megváltoznak a körülmények. Csak ők ismertek ezt a trükköt, ami lehetővé tette számukra azt, hogy a déli csúcsidőben, amikor a hivatalnokok valósággal megszállták a Sánta Kacsát, mindig jusson nekik ülőhely.

Letelepedtek a szokott helyükre, ám ekkor Darek meglepő lépésre szánta magát. Ahelyett, hogy a szokásos szójaolajban sütött thai tésztát rendelte volna, csirkecsíkokkal, azt mondta, megkívánta a vietnámi marhaszeletet Ho Si Minh módra. A másik kettő értetlenkedve nézett rá. Ezt nem teheted!, suttogta Löveki. Amióta csak idejárunk, mindig thai tésztát eszünk, csirkecsíkokkal. Tudom, mondta Darek, de mi lenne, ha most az egyszer kivételt tennénk? Mindig érdekelt a marhahús szelet Ho Si Minh módra. Kavics és Löveki egymásra bámultak. Szóval te csak miránk való tekintettel, szinte önmagadat megerőszakolva faltad velünk éveken keresztül a thai tésztát?!, kérdezte Löveki pikírten, amire Darek azt válaszolta, hogy frászkarikát, neki az égvilágon semmi baja a thai tésztával, szereti, meg minden, csak megkívánta a marhahúst.

Kavics ekkor azzal a megértő mosolygással, amivel a józanok kezelik a részegeket, kifejtette, hogy ha Darek nem tudná, most velük ül egy társaságban, így nem árt, ha betart bizonyos szabályokat. Darek ezt nem értette. Szépen csöndben, mondhatni Ho Si Minh módra eszem meg a marhaszeletemet, egy szót sem fogok szólni, ha titeket ez zavarna, mondta békülékenyen. Nem erről van szó, emelte föl a hangját Kavics. Úgy tudtam, mi egy brancs vagyunk, így ismer bennünket a kiszolgáló személyzet, és ezért is tisztel. Nem affektálunk a rendeléssel, mint az átlagos vendégek, mert a napnál is világosabb, hogy szójában sütött thai tésztát fogunk enni, csirkehússal. Biztosabb pont vagyunk itt, mint a Google részvényei a Wall Streeten, erre jössz te, és mindent felforgatsz. Nem értelek benneteket!, mondta Darek idegesen. Mi azzal a baj, ha most egyikünk mást kér?

Azt hiszed, ez ennyire egyszerű?!, emelte fel a hangját Löveki. Tegyük fel, idejön hozzánk a pincér, felveszi a rendelést, majd azzal az érzéssel távozik, hogy egészen mostanáig a bolondját járattuk vele. Amiben eddig hitt, és ami biztonságot adott neki, egy szempillantás alatt porig égett. Nyilván azt fogja mondani a konyhában, hogy képzeljétek, az a három fickó ott, a pálma alatt, akik még valódi törzsvendégek voltak, ugyanolyan finnyás, válogatós lett, mint a többi. A szakács erre mond majd valami cifrát, és ráköp az ételünkre. Ezt akartod kockáztatni, te vadbarom?!

Darek mérges lett. Nem kell összeesküvés-elméletet gyártani, monda. Rendelek egy adag marhát Ho Si Minh módra, és kész! A pincér nem fog ebbe belehalni, meg a szakácsok sem, és kötve hiszem, hogy bárki is ráköpne a tányéromra, mert ebben a forgalomban nincs idejük ilyesmivel szórakozni.

Na, és velünk mi lesz?, kérdezte Kavics. Azon kívül, hogy megesszük az ebédet, és visszamegyünk dolgozni, semmi, mondta Darek. Úgy, hogy mi ketten thai tésztát ettünk, te meg Ho Si Minht?, dőlt előre Kavics. Hát nem barátom, ez így nem fog menni! Mi eddig egy csapat voltunk, úgy lüktetett bennünk a közösségi élet, ahogy a svájci órában a lendkerék, de ha te másféle utat választasz, akkor… Elhallgatott. Mi van akkor?, kötözködött Darek. Rám borítod az asztalt? Nem, mondta Löveki vészjóslóan. Bevetjük ellened az atomot! Darek nyelt egy szárazat, de már nem léphet vissza. Arra gondolsz, hogy?… kezdte, de Löveki félbeszakította. Igen, arra: ha te marhaszeletet rendelsz Ho Si Minh módra, mi vietnámi bambuszrügyet fogunk kérni!

Darek döbbenten meredt maga elé. Szóval így állunk, suttogta, képesek vagytok megzsarolni ennyi év együtt tésztázás után? Várjunk csak!, mondta ekkor Kavics, bambuszrügyet azt talán mégsem. Ez ellene van a Genfi Egyezménynek. Mit bánom én!, legyintett Löveki. Ez az idióta már úgyis felrúgott minden szabályt. Ha vesznie kell a józan észnek, akkor vesszen el vele minden.

Én ebben nem vagyok ennyire biztos, óvatoskodott Kavics. Te is tudod, hogy a bambuszrügy szelet csinál. Nem mehetünk vissza az irodába úgy, hogy egymás orra alá… szóval, érted, ugye? Löveki ekkor hátradőlt a székén, és sátánian gonosz vigyorral azt mondta: semmi sem okoz nekem nagyobb örömöt, mint egy szűk irodában bambuszrügyből származó bélgázokat pöffenteni ennek az idiótának az orra alá.

Vagy úgy! kiáltotta Darek, hogy csak úgy rezgett tőle a műpálma. Én is bambuszrügyet fogok zabálni, mi több: dupla adagot kérek!

De fiúk!, próbálkozott a békebíró szerepével Kavics. Nem lenne ideje ezt az egészet abbahagyni? Mindjárt letelik az ebédidő, és még nem is rendeltünk. De mi már döntöttünk, csattant Darek hangja, bambuszrügyet fonunk enni, makaói pikáns öntettel!

Löveki előrehajolt a székében: meglátjuk, ki nevet a végén, mert hogy te nem, az hétszentség!

De te sem! replikázott Darek. Na és te?!, fordul Kavicshoz. Gyáván megfutamodsz, vagy felveszed a kesztyűt? A bambuszosat? kérdezte Kavics vonakodva? Azt!, vágták rá azok ketten. Vagy elviseled, hogy az orrod alá pufogjunk, rajtad röhögve? Nem, ezt nem fogom elviselni!, csapott az asztal közepére Kavics, és ezt olyan volt, mintha az atomháború piros gombját nyomta volna meg.

Így történt, hogy a három ex-cimbora élete utolsó ebédszünetében dupla adag párolt bambuszrügyet evett, makaói pikáns öntettel, aminek következtében úgy beindult a bélműködésük, hogy csurig telepufogták az irodájuk alig néhány köbméteres légterét. Mire letelt a munkaidő, egy szippantásnyi oxigén nem sok, annyi belélegezhető levegőjük sem maradt, de ők ezt nem vették észre, mert ahogy fokozódott körülöttük a bűz, úgy lettek egyre álmosabbak. Estefelé a takarítónő úgy talált rájuk, ahogy utolérte őket a végzet: Azt asztalra borulva feküdtek, mintha csak szundikálnának a kajakóma miatt, ahogy más, boldogabb időkben szoktak.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.