Három rövid történet

2021-09-02
827 olvasó

Ásatás

 

Kisgyerekként szinte mindig az udvaron vagy az utcán játszottunk. Úgy kellett valósággal bekönyörögni minket, hogy kész az ebéd vagy a vacsora, vagy mert már későre jár. A jobb oldali szomszédban lakott Irénke néni, aki mikor annak szezonja volt, előszeretettel tömött meggyszósszal, és mert imádtam, nem okozott gondot 3-4 mélytányérral befalni egy ültő helyemben, Irénke néni legnagyobb gyönyörűségére. Két gyermeke volt, egy nálam öt-hat évvel idősebb lánya és Öcsi, aki két osztállyal járt felettem. Állandóan együtt játszottunk, a kertek között lévő ócska fakerítésen át közlekedtünk.

Egyszer kitaláltuk, hogy bunkert és lövészárkot csinálunk magunknak a kertjükben. Előkerítettünk egy ásót, és felváltva ásni kezdtünk a kert végében. Szépen alakult a gödör, már szinte ki sem látszottunk belőle, amikor is az ásó beleütközött valami fém tárgyba. Izgatottak lettünk és gyorsan kirángattuk, majd a földdarabokat lerázva legnagyobb meglepetésünkre egy régi puska került elő. A tus, ami nyilván fából készült anno, már az enyészeté lett, egy merő rozsda lepte az egykori fegyvert, de mégiscsak egy puska volt! Rákapcsoltunk és ástunk tovább. Egy másik puska is előkerült, szintén alig felismerhetően, szétrozsdásodva. Egy rohamsisak, egy kulacs, valami csajkaféleség, és végül egy tőr vagy bajonett. Mindegyik kivétel nélkül szinte a felismerhetetlenségig szétrozsdásodva.

Öcsiék házának elején, egy külön bejáratú szobában teljesen elszigetelten lakott egy férfi. Talán az apja, talán a nagyapja, de azt hiszem, inkább a papája lehetett. Egy lezüllött alkoholista forma. Mindig koszos ruhában járt, az arca is feketéllett a szutyoktól, és nem mellesleg ki nem állhatott engem, és állítólag az egész családunk iránt így érzett. Mindenesetre én eléggé tartottam tőle. Ha Irénke néni nem volt otthon, hogy helyre tegye, nem egyszer előfordult, hogy bottal a kezében kergetett haza, ha meglátott a kertjükben. Ilyenkor gyorsan hátraszaladtam a fakerítéshez és a jól bejáratott átjárónkon keresztül hazamenekültem. Odáig követett csak, mert a kerítésen túl már Maci kutyánk várt, és iszonyú mély torokhangokat hallatva, vicsorgással adta a tudomására, hogy eddig és ne tovább. Mindig elámultam ezen, ahogy ez a velem mindig jámbor, kedves, jó szándékú állat átváltozik egy pillanat alatt.

Szóval miközben elmélyülten ástunk, észre sem vettük, hogy Öcsi papája megjelent a gödör szélénél. Meglepve vettem észre, hogy ez alkalommal nálam is jobban meg volt ijedve. Hisztérikus rohamot kapott, és hangosan szitkozódva, eszeveszett gyorsasággal dobálta vissza a gödörbe az általunk kiásott és megtisztogatott leleteinket. Majd az ásót a kezünkből kikapva ugyanilyen sebességgel kezdte visszalapátolni rá a földet. Nem vártam meg, amíg befejezi, valami azt súgta, hogy most jobb, ha villámgyorsan hazahúzok. Felkaptam a nagy zűrzavarban a gödör szélénél felejtett tőrt és hazaszaladtam.

Otthon elmeséltem Kerinek, Dédikének és a Nagymamának, hogy mi történt, miket találtunk, meg azt is, hogy csak Öcsi papájának a viselkedése lepett meg nagyon, aki most még arról is megfeledkezett, hogy egy bottal hazakergessen. Nagymama, aki a legokosabb, vagy inkább a legolvasottabb volt hármójuk közül, figyelmesen nézegette a titokban megmentett rozsdás tőrt, majd szépen megkért, hogy dobjam be a régi tekerős kútba, amit már nem használtunk. Miután megtettem, jöjjek vissza, és azt is elmondja majd, hogy miért kér erre. Mivel szegénykém fél oldala béna volt, emiatt egy fotelhez láncolva élte a mindennapjait, arra gondoltam, úgysem tudhatja meg az igazságot. Eldugtam a tőrt a sufniban, és mentem vissza hozzá a magyarázatért. Megkaptam.

Életemben először hallottam bizonyos eseményekről, amelyek a második világháborúban történtek. Annyira meglepett, hogy amint tehettem, gyorsan kiszaladtam a sufnihoz, majd a kúthoz, és másodpercek múlva egy csobbanás volt hallható.

A tőr rozsdás markolatának végén egy kerek címer, vagy valami ilyesmi volt. A címerben pedig egy olyan jel, ami az AC-DC együttes második és harmadik betűje között díszeleg sok-sok plakáton. Csak a kiásott tőr végén ebből mindjárt kettő is volt egymás mellett.

 

 

Félszemű macska

 

Mikor elkezdtem az általános iskolát, az volt anyuék kérése, hogy csak négyeseket és ötösöket vigyek haza. A hármasnak nem örülnének, a kettes és az egyes pedig elfogadhatatlan. Nem mintha sokat találkoztam volna bármelyikükkel is kisiskolás koromban. Azok a kérdések, számonkérések, hogy mi történt az iskolában, miből hányast kaptál, kimaradtak az életemből. Ha volt valami bejegyzés az ellenőrzőmben, osztályzat, értesítés, akármi, akkor leraktam a kisszobában lévő sublót tetejére, hogy amikor valamelyikük majd hazaér, írja alá. Vagy megkértem Dédikét vagy a Nagymamát, hogy írassa alá velük, ha esetleg ébren találják őket.

Aztán második osztályban, nem sokkal a nyári szünet előtt megkaptam életem első egyesét. Talán egy el nem készített házi feladat, talán egy rosszul sikerült felelés volt az oka, ki tudja. Komor gondolatok és a közeljövő egén gomolygó sötét fellegek uralkodtak rajtam.
Amikor valami lelki bánat ért, általában kerülőutakon mentem haza. Nem azért, mert féltem a következményektől, hiszen senki nem volt otthon, akinek be kellett volna számolnom. Az igazság pillanata úgyis csak a hétvégén fog eljönni, amikor anyuék majd szembesítenek ezzel az elégtelennel és ítéletet hirdetnek felettem.

Meleg májusi nap volt, amit egy rövid, kiadós zápor frissített fel. Délután ötkor, amikor a napköziből hazaengedtek, első utam az iskolával szemközt lévő, sarki kis közértbe vezetett. Vettem magamnak egy kókuszrudat 6 forintért, és ezzel nagyjából az egész heti zsebpénzemet elköltöttem. Nem baj, gondoltam. Valahol majd leülök és szép lassan, egészen apró falatonként megeszem. Ahogy szoktam. Imádtam ezt az édességet és próbáltam nyújtani az általa okozott gyönyört, hogy legyen valami jó is ebben a mai napban. Mivel egészen meleg volt, lekaptam az iskolaköpenyemet és begyűrtem a táskámba, majd elindultam hazafelé.

Hatalmas tócsák fénylettek a földutak közepén arra csábítva, hogy belegázoljak mindegyikbe. Cipőmet és zoknimat a kezembe fogva sétálgattam tócsáról tócsára, a talpam alatt éreztem a felázott földet. Mint a Balaton alján lévő iszapot. Erről rögtön eszembe jutott, hogy ez az egyes talán azt jelenti, hogy idén nyáron, mikor anyu megkapja a kéthetes beutalóját az éves balatoni üdülésre, engem nem visznek majd magukkal. Emlékképek idéződtek fel, amelyek egyre elérhetetlenebbnek tűntek. A vonat ablakából megpillantott Balaton, a nyüzsgő strand, anyu, amint reggel a hosszúkás, arrafelé kapható zsemlét, parizert és lucullus paradicsomot rak elém. Apu, aki mellett órákon át üldögélek esténként, amikor a parton pecázik, az esti északi part fényei, lángos és főtt kukorica. Nagyon elszomorodtam.

Tettem egy kitérőt a Kisfaludy utca irányába, ahol az egykori óvodám volt. Megálltam a kerítés előtt és elméláztam. De jó volt is még akkor! Semmi tanulás, semmi egyes. Micsoda gondtalan élet volt! De hát mit lehet tenni? Eljárt felettem az idő, már nyolcéves is elmúltam vagy három hónapja. Baktattam tovább tócsákat keresve, lógó orral. A Kisfaludy utca vége U-alakban összeér az Eötvös utcával, ahol a mozi volt. Megnéztem a moziműsort és az épület falán lévő üveg mögött kihelyezett képeket az éppen vetített filmekből. Ide sem fogok egy darabig jönni – gondolkodtam magamban. Kimentem hát a tanácsháza előtti térre, ami a piac mögött volt, és műbőr iskolatáskámat a fenekem alá téve leültem egy árokpartra. Előkotortam a kókuszrudat és szépen, komótosan eszegetni kezdtem. A mai nap egyetlen öröme.
Amint ott ücsörögve átszellemülten majszolgattam a kókuszrudat, egy nagy cirmos macskára lettem figyelmes. Kissé szokatlan volt egy macskától, de belesétált a közelben lévő tócsába és ivott pár kortyot. Mikor meglátta, hogy eszem valamit, lassú léptekkel, felemelt farokkal odajött hozzám. Tudtam, hogy ez a macskáknál a bizalom és a barátság jele.

Mikor közelebb ért, jobban szemügyre vettem. Egy öreg kandúr volt, régi karmolásnyomokkal a pofáján, az egyik füle kissé rojtos volt, de ami a legmegdöbbentőbb volt: a fél szeme hiányzott. Egy sebhely éktelenkedett a helyén. Letörtem egy egészen apró darabot az édességemből, és bár tudtam, hogy nem fog kelleni neki, megnyugtatásképpen az orra alá dugtam. Megszagolgatta, talán meg is nyalta kissé, aztán egy ez meg mi a franc arckifejezéssel tudomásul vette, hogy ebből ő bizony nem fog enni. Frissen szárba szökkent barátságunkat ez azonban nem törte meg. Simogatást kapott és ő ezt dörgölődzéssel és dorombolással honorálta. Majd korát meghazudtoló, önfeledt játszadozásba kezdett a tornazsákom madzagjával. Teljesen elbűvölve néztem, hangosan nevetgéltem rajta, még a bánatomról is megfeledkeztem egy időre. Talán egy órán át tartott az egész önfeledt játék, vagy talán addig sem. A macska a végén odajött egy utolsó simogatásért, majd ugyanúgy, ahogy érkezett, lassú léptekkel és felemelt farokkal elballagott.

Néha-néha, nagy ritkán eszembe jut az a nap. Kiélesednek a képei: egy bánatos kisfiú, aki az álmait, azaz a közelgő nyaralását félti, és egy bolond, öreg macska az élete nyomaival a testén. A karmolások, sebhelyek történetével. És a hiányzó fél szemével.

Ma már azt hiszem, hogy csupán csak rám kacsintott.

 

 

El Diablo

 

Amikor az ember kisgyermekként szembesül az élet dolgaival, néha csak tátott szájjal bámul. Olykor az ijedségtől, de még inkább az értetlenségtől. A gyereknek majdnem mindenről van egyfajta elképzelése, ami azonban egy pillanat alatt megváltozhat.

Nagyapámmal, akit néha elkísértem dolgozni, hazafelé jövet megálltunk egy presszóban. Ha jó kedvében volt, kaphattam a csapolt Kőbányai habjából egy kortyot. Keserű volt, ezért fintorogva adtam vissza a korsóját. Ilyenkor nevetve csak annyit mondott: na, kíváncsi vagyok, hogy tíz év múlva is ilyen rossznak érzed-e majd. Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy egyszer majd ízleni fog a sör. Sajnos nem élhette meg, hogy egy kocsmában, egy asztalnál beismerjem neki: ebben is igaza volt.

Aztán volt még más is, amit nem értettem. Mindig berzenkedve hallgattam apámat vagy más nagyobb fiúkat, amikor egy nő bájait dicsérték. Különösen azt, amikor egy női hátsót írtak körül elismerő szavakkal. Hiszen ez a testtájék olyan dolgokra szolgál elől-hátul, hogy jaj, meg hát fúj.

Egyszer azonban, talán másodikos koromban, december hatodikán minden megváltozott. Órán ültünk, kopogtak az ajtón és bejött maga a Télapó személyesen. Izgatottan, gyermeki örömmel néztük, talán még nem is tudtuk, hogy egy nyolcadikos fiú jelmezben. A hosszú piros köntös alól kikandikáló kordnadrág és dorkó sem zavart meg senkit az áhítatban. Ez a Télapó hozta magával a végzetemet.

Két krampusz kísérte, akik nyolcadikos lányok voltak, fekete leány tornadresszben és fekete harisnyában, feketére maszatolt arccal és kis szarvacskákkal a fejükön. Egy uzsonnás kosarat tartottak, ami színültig volt szaloncukorral. Megálltak a hátsó padnál, ahol ültem, és letették a kosarat a földre. Egyikük tőlem alig fél méterre lehetett, én pedig szemmagasságban pont egy formás női tomport láttam. Zavarba jöttem és valószínűleg alaposan el is vörösödtem. Próbáltam nem oda nézni, de hiába. Egy új érzés kezdett el keringeni bennem, és ez egyáltalán nem a viszolygás volt. Akkor most: hogy is van ez? Itt egy női hátsó, karnyújtásnyira tőlem, és mégsem azt gondolom, hogy fúj? Minden erőmet összeszedve próbáltam másfelé nézni, de ez csak egy-egy pillanatra sikerült. Talán még pislogni is elfelejtettem. Kit érdekelt már a Télapó, meg a buta kérdései, hogy szerinte jók voltunk-e!?

Túlzottan is rövidnek tűnő látogatásuk végén a két krampuszlány belemarkolt a kosárba és a padsorok közt végighaladva mindenki kapott tőlük két-két szem szaloncukrot. Így aztán, ahogy közelített felém az egyik gyönyörű krampusz, végre szemből is szemügyre vehettem. A feketére mázolt arcból nem sok mindent lehetett látni, de akkor már mindegy volt. Addigra már reménytelenül szerelmes lettem. A két szaloncukrot pedig még úgy őrizgettem néhány napig, mint szerelmünk zálogát. Még akkor is, ha erről a szenvedélyes viszonyról kettőnk közül csak nekem volt tudomásom.

Utána egy darabig gyakran fantáziáltam a krampuszlányról. Na persze még nem úgy, mint pár év múlva más nőkről. Sárkányok karmai közül ragadtam ki, gonosz emberek, mindenféle banditák próbálták bántani, de én mindig időben érkeztem. Mert néha az ördögöt is meg kell menteni. Főleg, ha ilyen formás feneke van.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL