Három történet az okról és az okozatról

Egy udvariatlan idegen

Mrs Hamilton a tavaszi árverési katalógusban nézte ki magának a festményt, és bár férje Archibald Hamilton helytelenítette az újabb vásárlást, ő kijelentette, ez a festmény a gyerekkorára emlékezteti, és egy percig sem tud tovább nélküle élni. A képet egyébként a mindkettejük számára teljesen ismeretlen E.S. Redgrave jegyezte, ám ez sem Mrs Hamilton rajongását, sem Mr Hamilton tartózkodását nem befolyásolta.

A meglehetősen különös kompozíció a háttérben egy esti vurstlit ábrázolt, de nem a szokott módon, ragyogó színes fényekkel, inkább nehézkesen hunyorgó villanykörték sápadt pislákolásával. Az előtérben egy sötét ruházatú alak, akinek az arcát nem tartotta fontosnak ábrázolni a művész, hátrabicsaklott fejű nőt vitt a karajaiban, az pedig ernyedten nyújtotta a kezét a már-már démonian világító vurstli felé. Amikor Archibald Hamilton megkérdezte a feleségét, mégis, mi emlékezteti ezen a gyerekkorára, az őszes asszony elgondolkodva azt felelte:

– Nem tudom. Mintha apa szorított volna ilyen erősen.

Az árverésre egy ebben az évszakban szokatlanul fülledt délutánon került sor, amilyenhez hasonlóra senki nem tudott visszaemlékezni Londonban. Az emeleti terem széles ablakait kinyittatták a rendezők, ám ez az ugyancsak kitárt kétszárnyú teremajtók miatt erős huzatot okozott, így visszazáratták őket, a licitálók pedig arra kényszerültek hogy legyezgessék magukat a katalógusukkal. A kezdés előtt Mrs Hamilton nem mulasztotta el végre élőben is megnézni a festményt, és mondhatni, hogy még hevesebb vágy fogta el, mint ami addig uralkodott rajta. Azonban kénytelen volt várni, E.S. Redgrave műve ugyanis a harmincharmadik tétel volt, közvetlenül egy viktoriánus vadászjelenet után következett a sorban, amelyről Mrs Hamilton csak ennyit mondott a férjének:

– Túl zöld.

Mrs Hamilton ragaszkodott ahhoz, hogy hátul foglaljanak helyet, miáltal ő szemmel tarthatja a licitálást. Amikor a kiállított tárgyak felől a terem vége felé indultak, kellemetlen incidens történt: egy különös alak, aki Mrs Hamiltonnak valahonnan ismerősnek tűnt, mosolyogva az asszony arcába nézett, és még akkor sem akarta moderálni magát, amikor Archibald Hamilton élesen megköszörülte a torkát. A férj kénytelen volt feleségét karon ragadni, és elvezetni a hátsó sorok egyikébe. Az idegen leült az ajtó mellett az első sorba, attól fogva csak a hátát látták, így Mrs Hamilton nem tudott rájönni, honnan olyan ismerős.

A licit a katalógusban jelzett háromszáz fontos kikiáltási árról indult, és Mrs Hamiltonon kívül mindössze ketten szálltak versenybe érte: az egyik az udvariatlan idegen volt, aki heves igyekezettel próbált felülkerekedni az asszonyon. Négyszáz fontnál Mr Hamilton rángatni kezdte a felesége karját, hogy hagyja abba ezt az esztelenséget, ám már nem tudott neki parancsolni. A végkifejlet mégsem volt olyan súlyos, mint amilyenre az öregúr a küzdelem hevében számított, ötszáz fontnál az idegen feladta, így Mr Hamilton fellélegezhetett. A vetélytárs a licitálás végén azonnal eltűnt a teremből, mire a házaspár a kasszához ért, nyoma sem maradt.

E.S. Redgrave festménye a hallban, az emeletre vezető lépcső mellett kapott helyet, ahol minden házba lépő azonnal felfigyelhetett rá. Mrs Hamilton elégedetten szemlélte új szerzeményét, de a szalonba átsétálva, a reggeli újságot újra átböngésző férje mellé telepedve eltűnődött, és megjegyezte:

– Azt hiszem, az a kellemetlen alak ott az árverésen arra a figurára emlékeztet a festményen.

– Teljes képtelenség – ellenkezett Mr Hamilton. – A képen látható alaknak nem látni az arcát.

– Igaz – nyugodott meg Mrs Hamilton.

A következő csütörtökön fogadást adtak látszólag a házigazda egy újabb sikeres üzletének tiszteletére, valójában azonban az esemény arra szolgált, hogy az egész ismeretségi kör megszemlélje a képet. A vendégek túlnyomó többségben Mr Hamilton partnerei voltak, vagyis az ingatlan üzletben utazó kereskedők, biztosítási szakemberek, szőnyeg- és bútorgyártók, sőt politikusok is, nem csoda tehát ha minden szakértő szem azonnal észrevette, a kép nem illeszkedik a ház stílusába. Ez, természetesen, nem került szóba, Mrs Hamilton a legforróbb gratulációkat söpörhette be a különleges vételért.

Így vagy úgy, a festmény hamarosan a ház elmaradhatatlan tartozékává vált, néhány hét múlva már Mrs Hamilton is csak úgy tekintett rá, mint egy képre a többi között, amelyek a szalonban és a lépcső mentén lógtak. Több szót nem ejtettek róla.

Nyár elején a házaspár levelet kapott Arthur Hamiltontól, Archie bátyjától, aki azt írta, két hónapra kibérelt egy tanyaházat egy toszkán falu közelében, de esze ágában sincs az egész időt egyedül tölteni, ezért roppant szívesen venné, ha szeretett fivére és a kedves sógorasszony tiszteletét tenné nála néhány hétre. Így hát Hamiltonék az üzleti ügyeket is félre téve becsomagoltak, és Toscanába utaztak, ahol igazán kellemesen telt az idő, bár Mrs Hamilton úgy ítélte meg, ez a hőség elviselhetetlen volna egy egész életen keresztül. Nagyon szerettek az enyhébb délelőtti órákban a falu utcáin csatangolni, különösen a főtéren, ahol mindig dolgozott egy-két festő. Archibald Hamilton már az első napon kikötötte, hogy a nyaralás alatt nem hajlandó újabb képet vásárolni, felesége mégis rajta tartotta a szemét az izzadva dolgozó mesterek ecsetjein.

Az egyik alkalommal megdöbbentő dologra figyeltek fel. A tér sarkában egy egyáltalán nem olaszos megjelenésű ember ült, mosolyogva dolgozott, és nem ellenkezett az ellen, hogy a háta mögé állva a vásznára pillantsanak. A csaknem befejezett mű azonban nem a templomot vagy a tér színes standjait ábrázolta, hanem egy esti vurstlit az előtérben egy nőt tartó sejtelmes alakkal – szakasztott úgy, mint E.S. Redgrave művén, csak itt még hiányzott a kép jobb alsó sarka a szignóval. A házaspár annyira meglepődött, hogy szólni sem tudtak, de első útjuk a postahivatalba vezetett, ahol minden igyekezetük ellenére több mint fél órába telt, mire egy telefonvonalat tudtak szerezni, és Londont kacsoltatni. A kérdésre Terry, a család régi inasa elmondta, roppant sajnálatos – épp az imént adta fel a táviratot –, de az éjjel betörtek a házba, ahonnan semmi mást nem vittek el, csak a legutóbb vásárolt festményt. A rendőrség már nyomoz.

– Tudom, kire hasonlított ez a festő – fakadt ki Mrs Hamilton a hír hallatán. – Arra az alakra a képen.

– Ez a rögeszméd, kedvesem – ráncolta össze a szemöldökét az idős ingatlanvállalkozó. – Mindazonáltal az eset meglehetősen különös.

Azonnal visszasiettek a térre, ám a festőnek már a nyomát sem lelték. Érdeklődtek az eltűnt piktor után, de a helybeliek – már akik egyáltalán beszéltek angolul – semmit nem tudtak róla. A házaspár délben feldühödve mesélte a történteket az apró ristorantéban, ahová a délelőtt a környék növényzetét tanulmányozó Arthur Hamiltonnal beszéltek meg találkozót. Vendéglátójuk úgy vélekedett, az aggályoskodás helyett okosabb volna David Hume Értekezés az emberi értelemről című munkáját elolvasni, akkor maguktól is beláthatnák, már a XVIII. században tudott tény volt, hogy a dolgok között nincs ok-okozati összefüggés, ezt csak az emberi értelem hozza létre. E.S. Redgrave munkájának sajnálatos eltűnése és az itteni vándorfestő munkája között sincs összefüggés, csak ők akarják úgy érezni. A Hamilton-házaspár nem volt járatos a bölcseletben, ezért nem vitatkoztak a házigazdával, de a lelkükben maradt némi kétely.

A következő napok ismét kellemesen teltek. Kiváló helyi borokat kóstoltak meg, az egyik nap pedig Arthur Hamilton szerzett egy nyitott automobilt, amellyel beutazták a környék fantasztikusabbnál fantasztikusabb tájait. Úgy szállt az idő, mintha ostorral hajtották volna. Már csak két nap volt hátra a házaspár hazaindulásáig, amelyhez Mrs Hamilton minden könyörgése ellenére, az üzletre hivatkozva Archibald Hamilton foggal körömmel ragaszkodott. Marcello, a derék falubeli pék harmadik fia, aki reggelente a friss pékárult kihozta egylovas szekerén a házhoz, elújságolta, hogy a faluba az este cirkusz érkezett, most kezdték felverni a hatalmas, kör alakú sátrat. Archibald Hamilton gyerekkora óta irtózott a cirkusztól, megvetéssel figyelte az állatszámokat, és nem értette, mi a gyönyörűség abban, ha valaki tányérokat tud egyensúlyozni seprűnyeleken. Ezért hát kedvetlenül engedett felesége kérésének, aki ezzel a cirkuszi látogatással kívánt pontot tenni a szerinte jól sikerült nyaralás végére.

A házigazda épp úgy nem kedvelte az efféle látványosságot, mint az öccse, ezért nagy nehezen kimentette magát a látogatás alól, inkább elintézte, hogy némi pénzért Marcello jöjjön vendégeiért, majd az előadást követően hozza is vissza őket.

A cirkusz mint látvány nem volt különös. A közelben ott álltak az utazókocsik és a ketrecek, a megfakult vászonsátor pedig nem sok különlegességgel kecsegtetett. Mrs Hamilton mégis olyan boldogan lépett be, mint egy gyerek, és éppen olyan izgatott lelkesedéssel tapsolta végig a számokat, egészen a legvégéig, amikor a fő attrakciónak kikiáltott bűvész került sorra. A szemfényvesztő néhány jól ismert mutatvánnyal kezdte: kalapból virágokat, madarakat húzott elő, kártyákat hajigált, golyókat forgatott az ujjai között, végül bejelentette az igazi szenzációt:

– És most, hölgyeim és uraim, szükségem van valakire, akit a tér és az idő görbületein át egy másik dimenzióba repítek. Talán ön – mutatott Archibald Hamiltonra, és feljött érte egészen a nyolcadik sorig, hogy az ingatlankereskedő minden tiltakozása ellenére magával rángassa őt a porond közepére.

Szegény Mr Hamilton tökéletesen szerencsétlenül állt ott, tűrte, hogy a bűvész körbemutogassa, még azt is, hogy egy néző megfogdossa őt így ellenőrizve, hogy valódi emberről van szó. Annyira elesettnek érezte magát ebben a helyzetben, hogy védekezni is képtelen volt. A bűvész egy álló téglalap alakú vásznat feszített ki, bemutatta mindkét üres oldalát, majd fentről lefelé, egy szempillantás töredéke alatt végighúzta a nyomorultul várakozó Mr Hamilton előtt. Mire a kifeszített vászonnal a földig ért, Mr Hamilton eltűnt. Akkor kifelé fordította a vásznat, amelyen a közönség most egy festményt láthatott: éjszakai vurstlit, amely előtt ernyedt nőt cipel a karján egy sötét öltözetű alak – nem más, mint Mr Hamilton. Igen, ezek minden kétséget kizáróan az ő vonásai voltak.

A közönség felállva tapsolt, a bűvész hajlongva eltűnt a porond bejáratánál. Csak amikor az ütemes zeneszóra bevonultak és egymás mögött körbemasíroztak az este művészei, Mrs Hamilton csak akkor ocsúdott fel. A bűvész, persze, nem volt a vonulók között, a publikumot pedig egyáltalán nem érdekelte, mi lett az eltűntetett emberrel. Mrs Hamilton mint egy holdkóros, úgy indult el a porond kijárata felé, ám amikor azon átlépett, sehol nem látta az odakészített ketreceket, a mókás bohócot, a lovakat és a bűvészt: az üres téren állt. Amikor pedig hátrafordult, nem cirkuszi sátrat látott maga mögött, hanem egy rozzant, sápadtan villódzó vurstlit. A jós bódéjából egy sötét ruházatba öltözött alak lépett elő, aki se szó se beszéd, ölbe vette, és vinni kezdte őt.

– Hová? – kérdezte egyre elnehezülő szempillával Mrs Hamilton, de az alak nem válaszolt. A hölgy ekkor azt kérdezte: – Miért?

– Nem lesz semmi baj – szólalt meg végre hordozója.

Mrs Hamilton tétován kinyújtotta a kezét, és utolsó erejével még így sóhajtott:

– Archie!

Nem tudni, hallotta-e még, amikor a sötét ruhás alak azt mondta:

– Nem kell félni. Hiszen ez csak egy kép.

Lent a parton

Előre kell bocsátanom, hogy ennek a történetnek legalábbis egyes részleteit fenntartással kell fogadnunk, hiszen a szóbeszéd szerint Írország dél-keleti partvidékén esett meg, márpedig az ír köztudottan az egyik legbabonásabb nép a világon. Az események azzal kezdődtek, hogy egy kis partment faluban (amelynek a nevét tanácsos inkább elhallgatni), Barney Coote, aki a környékbeli földeken végzett napszámos munkából élt, egy nyári vasárnapon a mise előtt valami gyolcsba bugyolált és kosárba rejtett csomaggal állított be a sekrestyébe. Patrick atya meglepődésére elmondta, hogy a csomag valójában egy csecsemő, amelyet ma hajnalban sodort partra a dagály a házuk mögött, a sziklák tövében. Az atya kétkedve nézegette a napszámost, aki már hét gyereket nevelt, de ismerte az istenfélő családot, tudta jól, lehetetlen, hogy a baba Barney és Maggie gyereke legyen. Ezért aztán a templomban kihirdette, mi történt, ám senki nem jelentkezett azzal, hogy tudna valamit a jövevényről.

A mise után kivételesen nem a kocsmába vonultak át a férfiak, hanem az egész falu együtt lesietett a sziklák alá, ahol Coote megmutatta a rozzant, evező nélküli csónakot, amelyben a csecsemő érkezett. A lélekvesztőben semmit nem találtak, amiből a csöppség személyazonosságára következtethettek volna, így aztán az atya úgy döntött, ha éppen Barney találta meg a tenger gyermekét, Isten akarata, hogy ő vigyázzon rá, amíg többet megtudhatnak róla. A napszámos kérlelte az atyát, kérjen valaki mást, ő ezt a hét éhes szájat is alig bírja táplálni, de Patrick tisztelendő a fejét rázta. Maggie tehát magához vette a gyereket.

Az atya még aznap nyakába vette a környéket, kerékpárral faluról falura járt, és érdeklődött, nem tűnt-e el valahonnan egy ekkora korú kölyök? Mivel nem járt eredménnyel, másnap reggel átkarikázott az öblön túlra, az árvaházba. Az igazgatónak töviről hegyire előadta a történteket, végül kérte, fogadja be az anyátlan-apátlan kis teremtést. A hivatalnok azonban a fejét rázta, a költségvetésükről beszélt, az adakozókedv hiányáról és sok egyébről: végül is kipenderítette Patrick atyát anélkül, hogy a segítőkészség legapróbb jelét mutatta volna. Ezek után a derék pap levelet írt a püspök úrnak kérve, hogy segítsen megoldani a kényes ügyet. A válasz hetek múlva érkezett, amelyben a püspök azt írta, Istennek hála az ír családok bővelkednek gyermekáldásban, ugyanakkor a kifürkészhetetlen csapások és a mérhetetlen emberi bűn következtében rengeteg az árva még a saját egyházmegyéjében is, ő nem tud egyenként mindegyikkel foglakozni, ezt az ügyet kénytelen lesz az atya a saját hatáskörében megoldani. Így aztán a plébános azzal kereste fel a hosszú ideje várakozó házaspárt, hogy nincs mit tenni, nekik is bele kell nyugodniuk: Isten akarata, hogy a tenger gyermeke, akit közben a William névre kereszteltek, náluk nevelkedjék.

Eleinte Patrick atya személyesen is igyekezett felügyelni a csöppség fejlődését. Az egyik vasárnap gyűjtést rendezett a család segítésére, kétnaponta ellátogatott hozzájuk, és nem csak Billy hogyléte felől érdeklődött, apróbb hasznos ajándékokat is vitt magával. A látogatások azonban lassacskán ritkultak, az egyházközség amúgy is rengeteg munkát adott, ezért aztán volt úgy, hogy másfék két-hétig sem tudta tiszteletét tenni.

A nyár végén, amikor a betakarítási munkák véget értek, kezdett napközben is egyre hangosabb lenni a kocsma. Erről az atyának eszébe jutott, hogy újra fel kellene keresnie a Coote-családot, és az egyik csütörtök délután át is kerekezett a parti házhoz. Odabent az asszonyt találta a gyerekekkel.

– Hogy vagy Meg? – kérdezte vidáman, de az asszony nem válaszolt, falfehéren nézett vissza rá. Az atya erre megkérdezte. – Barney itt van?

A nő a fejét rázta.

– A kocsmában van?

Maggie rémülten hallgatott, mire az atyában valami megmagyarázhatatlan gyanú ébredt, ezért vallatóra fogta az asszonyt:

– Meg, hol van Billy?

Maggie Coote azonban az egyre élesebb tónusban és egyre hangosabban feltett kérdésekre sem volt hajlandó felelni. Az atya végigrohant a házon, majd körbejárta az épületet, ám sem a férfit, sem a gyereket nem találta sehol. Hirtelen ötlettől vezérelve elindult lefelé a sziklák tövébe, és már ereszkedés közben látta, hogy Barney ott tesz-vesz valamit a hullámok között. Lekiáltott neki, mire a férfi kővé meredt, nem is mert mozdulni egészen addig, míg a pap oda nem ért.

Patrick atya iszonyodva állapította meg, mi történik a közelgő naplementében: Barney már a vízre tolta a saját csónakját, benne ott vergődött egy szoros pólyába csavarva a kis Billy, a pólyát pedig Coote vastag kötéllel hurkolta át, amelynek végére egy régi hálóban jókora köveket erősített.

– Mit csinálsz, te szerencsétlen? – hördült fel a pap.

– Elég volt, atya, elég volt! – felelte elvékonyodó hangon a napszámos.

– Ezért felkötnek!

– Bocsásson meg, bocsásson meg! – rogyott térdre zokogva a férfi.

Billyt az atya vitt fel a házhoz, Barney úgy kullogott mögötte, mint aki máris az akasztófa alá indul. Maggie eléjük rohant, férje nyakába ugrott, és csókolta, csókolta őt, de a férfi keserűen eltaszította.

– Ide figyeljetek – fordult hozzájuk kemény hangot megütve az atya –, erről soha senkinek nem beszéltek, megértitek? Ha a faluban bárki kérdi: én találtam megfelelő nevelőszülőket Billynek, világos?

A szerencsétlen házaspár reszketve és sírva bólogatott, a háttérben a gyerekek kiálltak az ajtó elé, és szótlanul, megszeppenten figyelték a jelenetet. Patrick atya pedig egy kosarat kért, abban feltette Billyt a kerékpár vázára, és a tenger felé kerülő úton elindult kifelé a faluból.

Nem kezdett el házalni, nem kopogott be találomra minden ajtón a szomszédos falvakban, a kocsmákba sem lépett be kihirdetni jövetele célját: ismerte a környéket, akár a tenyerét, csak azokhoz látogatott el, akikről tudta, minden nap rendesen jut étel az asztalukra, és azokhoz, akiknél már mindegy volt, hogy eggyel többen vagy kevesebben vannak. De nem járt sikerrel, mindenhol úgy néztek rá, mint valami betolakodóra. Egy major közelében ráesteledett, ott szállást kért. Amikor a gazda meglátta, hogy egy pap zörget karján egy csecsemővel, először rá akarta ereszteni a kutyákat, de Patrick atya magyarázkodására – még ha nem is hitte el feltétel nélkül minden szavát – végül megenyhült, és helyet adott neki az istállóban, sőt a gyereknek kihozott egy csupor tejet.

Patrick atya tovább folytatta reménytelen útját a part mentén, egészen addig, míg délután meg nem érkezett Corkba. A város már nem az ő területe volt, olyan elhagyatottnak érezte magát az utcákon bolyongva, amilyen Billy Coote volt, amikor még névtelenül partra sodródott a sziklák alatt. A tehetetlenségtől reszketve a kikötő közelében végül úgy döntött, utolsó pénzén megpróbál élelmet keríteni a gyereknek, és ha marad valami, magának is, aztán legyen úgy, ahogyan az Úr akarja. Ő pedig úgy akarta, hogy egy öregasszonynál vásároljon tejet, aki kérdezősködni kezdett Billy sorsa felől, és aki a történetet hallva elengedte a kimért adag árát, sőt egy darab sajttal az atyát is megajándékozta, akinek egyben azt javasolta, azt a kis pénzt, ami még az erszényében lapul, ajánlja fel inkább valamelyik tengerésznek, azok ismernek mindenkit, hamar találnak nevelőszülőket a gyereknek, ha nem itt, hát egy másik világban. Patrick atya megköszönte az ételt, de Billyt riadtan szorította magához, iszonyodott a gondolattól, hogy ismeretlen vizekre küldjön egy árvát.

Alkonyatra azonban teljesen elbizonytalanodott. Fáradtnak érezte magát, leállt, a kerékpárt egy fának támasztotta, maga is odaült a hátát a törzsének támasztva, és hallgatta a közeli matrózkocsmából kiáradó részeg éneket. Hirtelen arra figyelt fel, hogy valaki megáll előtte.

– Minden rendben, atyám? – kérdezte a középkorú férfi, aki tengerész egyenruhát viselt.

– Köszönöm, rendben – bólintott a pap rezignáltan.

Az idegen tekintetében valami megértő kíváncsiság égett.

– Valami baj van a gyerek szüleivel? – érdeklődött.

Patrick atya erre elmondta a történetet, amelyet már százszor, ezerszer elismételt az elmúlt két nap alatt. Az idegen figyelmesen hallgatta, végül némi csöndes bólogatás után azt mondta:

– Nézze, én szállásmester vagyok az Irish Roveren. Mindig szerettem volna egy gyereket, de tudja, a magunkfajta… Nincs az az asszony, aki velünk összeállna. Aki meg igen, az csak átkoz bennünket. Ha rám bízná a gyereket, és gondoskodnék róla, remek kis matrózt nevelnék belőle. Ki tudja, talán egyszer még ő is szállásmester lesz.

Az atya fásult hangon válaszolt.

– Ez őrültség. Hogyan vigyázhatna egy tengerész egy gyerekre? Egy hajón élje le az életét?

– Élje le egy nyomortanyán, vagy faluról falura vándorolva? Vagy egy árvaházban?

– A tengerészek mind durva emberek – bólintott az atya a kocsma felé.

A szállásmester megértette.

– Ki ilyen, ki olyan – mondta. Várt egy picit, majd felállt guggoltából, ahonnan eddig a fiúcska arcát nézte. – Bocsásson meg, hogy erőszakoskodtam! Csak gondoltam, megpróbálom. Isten önnel!

– Várjon! – szólt utána az atya, és felé nyújtotta a gyereket. – Mi Billynek kereszteltük, de hívja, ahogy akarja! Esküdjön meg, hogy gondoskodó apja lesz!

A szállásmester azonnal a szívére tette a jobb kezét.

– Esküszöm!

Patrick atya erről már nem tudott: az Irish Rover másnap hajnalban futott ki a tengerre fedélzetén a szállásmesterrel és a fiával. A tenger gyermeke, akit egy rövid ideig William Coote-nak hívtak, most visszatért a végtelen vizekre.

A következő nyár elején Maggie Coote egészséges fiúgyereknek adott életet.

A feladó és a címzett

Neil Halifax, harminchat éves újságíró öt éve lakott Redmynben. Egy helyi lapnak dolgozva egész héten a környék településeit járta, többnyire bűnügyi jellegű és úgynevezett színes tudósításokat szállított. Szomszédai nem sokat tudtak róla, épp csak köszönő viszonyban voltak vele, bár igaz, a szegény özvegy Mrs Vaughan egy szombat délelőtt megkérte, hogy csináljon valamit az eldugult konyhai lefolyójával, mielőtt elöntene mindent a víz, és ő készségesen segített. A szomszédok egyébként meg voltak győződve arról, hogy Neil Halifaxnak, mint minden újságírónak, kalandos és változatos az élete. Ha bárki mondta volna nekik – még ha ez a valaki éppen Mr Halifax lett volna is – soha nem hitték volna el, hogy a tudósítók élete valójában nagyon is egyhangú: ott teremnek egy helyszínen, de éppen csak annyi ideig érintkeznek egy eseménnyel, amíg a velejét ki nem bontják, aztán már sietnek is tovább a következő füles után. Egy tudósító mintha mindenhol ott lenne, de sehol sincs ott igazán – mindenkit ismer, ténylegesen azonban senkit.

Pontosan így volt ez Niel Halifaxszal is. Egész álló nap és egész héten át tartó utazásai során, amelyek gyakran a hétvégre is átnyúltak, hiszen a bűnügyek és az élet más, olvasói szempontból érdekes történései nem tartanak víkendet, nem volt ideje arra, hogy mély ismeretséget kössön. Mr Halifaxnak volt ugyan korábban néhány barátnője, de a Redmynben töltött utóbbi három és fél évet már teljesen magányosan élete le.

A napi munka, persze, egy időre eltompította az egyedüllét érzését, ám azokon a vasárnapokon, amikor a szombat emlékét fájdalmasan idéző másnapos ébredés, vagy a hébe-korba látogatott istentisztelet után nem volt mit tennie, Niel Halifax kiszáradt lélekkel bambult a mennyezetre. Egy ilyen alkalommal találta ki, hogy levelet írjon saját magának, és ez hamarosan bevett szokásává vált. A leveleket egy Carolyn Anderson nevű kitalált fiatal lány nevében írta saját magának, és többnyire arról szóltak, hogy Carolyn a lelkében szétömlő melegséggel gondol arra a pillanatra, amikor véletlenül megpillantotta Nielt (hogy ez pontosan hogyan történt, arról szemérmesen hallgatott), és forrón reméli, egyszer találkozhatnak. Halifax a borítékon a feladónál Carolyn neve alá költött egy polgarth-i címet, a saját címe fölé azonban a biztonság kedvéért csak annyit írt: „Tisztelt Cím”, és a levelekben sem említette a nevét. A lezárt borítékot aztán felbélyegezve valahol útközben helyezte el egy postaládában, és azok meg is érkeztek szépen sorban, hogy Halifax az ágyán hanyatt fekve, lábát lóbálva, átszellemült mosollyal olvassa, milyen elragadtatással viseltetik iránta egy szerelmes fiatal lány nem is olyan messze innét.

Egy májusi délutánon aztán Niel Halifax úgy vette észre, hogy a levelek nem a feladás sorrendében érkeznek vissza. Áttanulmányozta az írásokat, amelyeknek ilyen rövid idő távlatából csaknem minden sorára emlékezett, végül megállapította: nem keveredésről van szó, egyszerűen kimaradt egy levél. A következő napokban reggel és este izgatottan lesett bele a postaládájába, kapott is két újabb szerelmes küldeményt, ám ezeket is később írta, mint azt, amelyet hiányolt. Az aggodalom az elkallódott boríték miatt annyira felizgatta, hogy képtelen volt Carolyn újabb érzelemmel teli, finom kölnivel átitatott sorait megfogalmazni. Egy hét várakozás után nem bírta tovább, felkereste a redmyni postahivatalt, ahol érdeklődött, nem érkezett-e levele Polgarthból? Természetesen mélyen elhallgatta, hogy a címzett helyén nem áll név, csak az utca és a házszám, de ez mellékes körülménynek számított, a tisztviselő szerint ugyanis semmilyen kézbesítetlen küldemény nem volt a hivatalban Polgarthból.

Halifax ekkor gondolt egyet, és átautózott Polgarthba. A tisztviselő átfutotta a megfelelő jegyzékeket, majd közölte, hogy ebben a hónapban már hét levelet küldtek tovább a kérdéses címre. Halifax bólintott, és azt mondta, ezeket mind meg is kapta, de ő vár egy nyolcadikat is, egy különösen fontosat, aminek jóval korábban kellett volna megérkeznie, mégsem kapta kézhez. A tisztviselő erre gyanakodva végigmérte az újságírót.

– Sajnálom, nem segíthetek – mondta.

Niel Halifax a következő héten a várakozás izgalma miatt pontatlanul végezte a munkáját. A helyszíneken a felületes megfigyelő számára élénknek mutatkozott, kérdései azonban laposak voltak, a szerkesztőségben pedig elkalandoztak a gondolatai, két nap is előfordult, hogy a cikket a lapzárta előtti utolsó pillanatokban adta le, amiért is a szerkesztő kénytelen volt kiabálni vele. Csütörtökre végleg kikészült, akkor megint beviharzott a redmyni postahivatalba, és a korábbinál emeltebb hangon követelte, hogy nézzék át az érkezett küldeményeket. Történetesen ugyanaz a hivatalnok volt szolgálatban, aki a legutóbbi alkalomkor, és aki ugyancsak arrogánsabban közölte, hogy nem tud segíteni. Az újságíró nem tudhatta, de a tisztviselő, akit Biggsnek hívtak, egészen a hét elejéig úgy tudta, békés, boldog családi életet él. Akkor azonban a felesége bejelentette, dacára a tizenkét év házasságnak és tíz éves gyermeküknek, egy másik városban kezd új életet azzal a szőnyegügynökkel, aki az előző szerdán eladta nekik a nappali új díszét. Mr Biggs azóta nyugtatókon élt, amelyeket teljesen rendszertelenül, kiszámítatlan adagokban szedett be, a váratlan érkező szorongásoktól függően, így aztán kedélyállapota kiszámíthatatlanná vált.

Az újságíró követelte, hogy Mr Biggs hívja fel Polgarthot, és kérdezze meg, van-e ott levele. A hivatalnok ezt megtette, bár ezer más dolga lett volna. Halifax ugyanazt a választ kapta Polgarthból, amit előzőleg is, erre szidni kezdte az egész postát, és főleg Mr Biggset, akit tehetetlen alaknak nevezett. Biggs megpróbálta megtudakolni tőle, egyáltalán honnan veszi, hogy levelet kellene kapnia, erre Halifax kikelt magából, üvöltött, hogy ehhez semmi köze, és különben se nézze őt senki ostobának, főleg ne egy ostoba hivatalnok. Mr Biggs erre elvesztette a türelmét, felkapta az egyik levélnehezéket, és fejbe verte fele az újságírót, majd komótosan megkerülte a pultot, lovagló ülésben a félájult Halifaxra telepedett, és a hivatalban tartózkodó két idősebb női ügyfél döbbenetére addig ütötte áldozata koponyáját, amíg az szét nem repedt, és az ájultában is rúgkapáló ember végre ki nem adta a lelkét. Akkor visszaült a helyére, és amíg a rendőrök megérkeztek, röviden megfogalmazott egy jókívánságokat tartalmazó levelezőlapot a feleségének, amelyet szabályosan, a bélyeg árát befizetve a postázandó küldemények közé helyezett.

Halifax lakása mindössze másfél hétig állt üresen, akkorra a háziúr talált egy újabb bérlőt a biztosításokkal üzletelő Ted Turner személyében. Turner is sokat volt úton, de lényegesen élénkebb kapcsolatot tartott fent a szomszédokkal, mint elődje, a beköltözése másnapán még egy szolid partit is adott nekik. Elárulta, hogy kereken harminc éves, már félretett egy kis pénzt, és elképzelhetőnek tartja, hogy ha az üzletben sikerül egy kicsit többet elérnie, akkor Londonban próbál szerencsét. Turner a parti után három héttel kapott egy levelet Polgarthból egy Carolyn Anderson nevű hölgytől. Turner neve ugyan nem szerepelt a borítékon, de a cím kétségtelenül az övé volt. Carolyn azt írta, hosszú idő telt el azóta, hogy először látta meg őt véletlenül, és nagyon reméli, mielőbb találkozhatnak személyesen is. A biztosítási ügynök nem habozott, papírt, tollat vett elő, és olyan levelet fogalmazott, amelyből nem derül ki, hogy nem emlékezne, mikor is láthatta őt Carolyn, inkább biztosította, ő is áll a találkozás elébe.

Egy hét múlva kapott választ, amelyben Carolyn nagyon udvariasan kikérte magának, hogy ismeretlenül zaklassa. Ezen Turner mélyen elgondolkodott, de most már felettébb izgatta a képzeletét ez az incselkedő, szeszélyes leányzó. Két nap töprengés után autóba ült, áthajtott Polgarthba, és megkereste a megadott címet, majd becsöngetett. Egy vöröses hajú, fehér bőrű, enyhén szeplős, zöld szemű, duzzadt ajkú, huszonöt év körüli szépség nyitott ajtót.

– Elnézést – kezdte Turner –, Carolyn Anderson kisasszonyt keresem.

– Megtalálta – bólintott a lány.

Turner erre bemutatkozott, de tekintettel a levélváltásra, óvatosságból más néven, majd elárulta jövetele célját:

– A társaság adatai szerint ön csúszásban van az életbiztosítás havi díjával.

– Az lehetetlen – felelte Carolyn –, ugyanis nekem semmilyen társaságnál nincs életbiztosításom.

– Ó, ez roppant kellemetlen – felelte Turner. – Ebben az esetben egyeztetünk néhány adatot, és már meg is oldottuk a dolgot. Arra kérem, hogy ezen a csekken fizesse be az összeget, amelyet majd a megfelelő adatlapok kitöltése után visszaküldünk.

– Ezt hogy képzeli? – háborodott fel a lány.

– Ó, erre mindenképpen szükség van – magyarázta a férfi –, ugyanis az adatok egyeztetése eltart egy-két hétig. És ha addig nem fizeti be az összeget, akkor sajnos adósnak minősül, és kamatot is kell fizetnie.

– Én úgy tudtam, az életbiztosítás érvényét veszti, ha nem fizet az ügyfél. Szó sincs kamatról, csak éppen nem kapja meg az addig befizetett összeget.

– Sajnos ez nálunk másképpen van, nézze meg, kérem a szerződés 17/a pontját! Apró betű.

– Nem érti, hogy nekem nincs szerződésem? – kelt ki magából a lány.

– Sajnálom, akkor nem segíthetek – indult az automobil felé Turner, majd hirtelen megállt, és visszafordult. – Illetve volna még egy mód. Ha használhatnám a telefonját, és felhívhatnám a központot, talán sikerülne most tisztázni…

– Jöjjön! – mondta morcosan, de szíve mélyén némi reménnyel Carolyn Anderson, és, habár tudta, ez nem gyorsítja, de legalább kellemesebbé teszi az ügymenetet, megkérdezte: – Most készültem teázni, velem tart?

Az esküvőjüket nyár végén tartották Londonban.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.