Bizonyos időnként olyan hangok kapnak lábra – igen, ez képzavar, de nekem marhára tetszik –, hogy az írók már mindent megírtak, amit a valóság és a képzelet násza létrehozhatott. Számtalan remekmű született a szerelemről, a nagy vagy éppenséggel kicsiny érzésekről, a jóságról, a gonoszságról, de mindenekelőtt a bűnről, mert az a legbiztosabb út a sikerhez. Az írók ebből adódóan rém bizonytalanok. Kétségektől gyötörve, ajzószerek és rossz italok után nyúlva gyártják a műveiket, amelyeket olvasva a kritikusok csak fanyalognak.
Örömmel jelentem, hogy ez a trend nem minden esetben érvényesül, mert bár az írók Homérosztól napjainkig tényleg mindent megírtak és kiveséztek, van még néhány fehér terület, ahová vonakodnak belépni. Tegye mindenki a szívére a kezét, és vallja be, de őszintén: találkozott már olyan nagyregénnyel, amelynek témája az egyik legelemibb emberi nyűg, a hasmenés volt? Mondhatnék akár vékonyfosást is, ha úgy önöknek barátságosabb, a lényegen mit sem változtat. Az írótársadalom érthetetlen módon elfordul ettől a jelenségtől, és szívesebben ábrázol olyan lelki nyomorúságot, amelyhez képest a pokol minden kínja olcsó vásári mulatság, mint hogy bemutassa, miként foszlik semmivé az a kulturális burok, amelyek viselünk, ha ránk tör a hasgörcs.
A téma mellőzöttségében talán az is közrejátszik, hogy a közvélekedés eléggé elutasító a hasmenéssel szemben, sőt, egyenesen előítéletes. A hasmenéses embertől úgy viszolygunk, ahogy a vámpír a fokhagymától. Ha a környezetünkben valakinek gyöngyözni kezd a homloka, és kinyögi, hogy piszkosul csikar a hasam, már tuszkoljuk is be az izolációs kabinba, remélve, hogy addig nem lép ki onnét, amíg teljesen rendbe nem jön. Félünk a hasmenésesektől, és ha már félünk, akkor ki is gúnyoljuk őket. Ugye, az olvasó is fel tud idézni olyan történeteket, amikor ő, vagy a környezetében valaki ezzel a nyavalyával küzdött? Feltételezem, hogy senki nem szándékozik hősi éneket gyártani arról a futásról, amely Zalánt idéző módon célozta meg a királyok gyalogútjának végső állomását, de ha kiforogja a szó, ilyesmiről is lehet társalogni.
Nyilván nem lehet elvárni azt, hogy a Háború és béke folyamához mérhető nagyregény szülessen a hasmenés témájában, de ez bizony lehetőség. Főként ebben a modern, életérzésekre épülő irodalmi világban, ahol a történetek szinte mindig másodlagosak. Ha jobban belegondolunk, nem is történik velünk semmi, leszámítva azt, ha elcsapjuk a hasunkat, és rohannunk kell a vécére. A gondok akkor kezdődnek, ha a könnyebbedést jelentő fülke nagyon távol helyezkedik el tőlünk, miközben a kényszer egyre sürgetőbb.
Arról a paradoxonról már szinte nem is merek beszélni, amit a közelmúltban elhunyt, kiváló szerkesztő, Mányoki Endre fogalmazott meg: képzeljük el azt a helyzetet, amikor elegáns öltönyben, egy fontos tárgyalásra készülve, valahol a pályaudvaron ránk tör a szapora, és csak annyi időnk maradt, hogy berohanjunk az első kabinba, letoljuk azt ami letolható, és lezuttyanva már jön is, aminek jönnie kell. Csakhogy az utolsó utáni pillanatban a vécé fedele lecsapódik, és mi erre helyezzük rá a becsületünket, majd a megkezdett mozdulatot befejezve belecsüccsenünk a matériába. Ott ülünk a témában, összekenve, és rádöbbenünk, hogy sem papír sem egyéb eszköz nem áll rendelkezésünkre, viszont a tárgyalás, ami a sorsunkról dönteni fog, néhány perc múlva kezdődik. Ugye, hogy ez egy kiváló regénykezdet? Önök hogyan folytatnák?
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
