Használati utasítás sci-fi nézéshez

Jelen tanulmányom nem a kizárólagosság minden más véleményt lesajnáló pozíciójából kíván szólni az olvasóhoz, hanem abból a perspektívából, amelyből a mozifilmeket nézzük. Mint köztudott a sci-fi az egyik legnépszerűbb műfaj, rögtön a horror után következik a listán, részben azért, mert az ijesztgetés a lehető legkönnyebb dolog a világon (a sajtó gyakorlatilag ebből él, és nem is rosszul). A sci-fi csak ritkán bajlódik azzal a gondolattal, hogy mondandóját a tudomány mérősugarába állítsa, ezért legtöbbször úgy kell hozzá közelítenünk, ahogy a mesékhez szokás. Bizonyos esetekben ezt a sci-fi nem is tagadja (lásd: a Csillagok háborújának nyitó mondatát), vagy komolykodó módon megpróbálja másfelé terelni a pillantásunkat. A nézők emiatt meglehetősen ambivalens módon viszonyulnak a sci-fihez. Szép számmal vannak, akik imádják, míg mások a szájukat lebiggyesztve megjegyzik, hogy ekkora marhaságot még nem láttak filmvásznon, és kár, hogy nem a Casablancát nézték meg hatvanadszor.

A félreértések és félremagyarázások jelentős része abból következik, hogy mint nézők nem vagyunk tisztában a ránk váró feladattal. Mert sci-fit nézni nem puszta szórakozás, vagy afféle gőzkieresztő passzió. El kell fogadnunk bizonyos szabályokat, különben életre szóló undor, és súlyos csalódás lesz az osztályrészünk.

A sci-fi tekintetében legelőször is kompromisszumot kell kötnünk önmagunkkal abban a tekintetben, mit fogadjunk el, miközben a vásznon ezt a zsánert bámuljunk. Legelőször is szembe találjuk magunkat azzal, hogy az űrhajókon ugyanolyan mértékű a gravitáció, mint a Földön. Természetesen ez nem így van, de gondoljunk bele, mennyivel dobná meg a film költségeit, ha a rendezőnek folyamatosan küzdenie kéne a súlytalansággal. Nem beszélve arról, hogy ez a nézői élményt is rontaná, hisz nem azért ültünk be a moziterembe, hogy tollpiheként tovalibegő színészeket lássunk, hanem hogy érzékeljük a körülöttük kibontakozó drámát. Olyan ez, mint amikor a Winnetou-filmekben az indiánok németül beszéltek, ami ugyebár nonszensz, de elfogadtuk a kompromisszumot és nem foglalkoztunk a hamissággal.

Ugyanilyen fontos, hogy arra is rábólintsunk, ha az idegen civilizációk képviselői, mondjuk a hüllőszemű, pikkelyes lények kifogástalan angolsággal nyilvánulnak meg a földiekkel való találkozáskor. A sci-fiben a nyelv sosem lehet akadály, kivéve, ha ez a rendező célja.

Mindebből szervesen következi az újabb kompromisszum: sosem fordulhat elő olyan, hogy az idegen civilizációk képviselői méretben felül- vagy alulmúlják az emberi fajt olyan szinten, hogy az már kezelhetetlen lenne. Méretben nem lehet az idegenek és mi közöttünk akkora különbség, hogy a jövevények hegy méretű óriások, vagy hangyányiak lennének, hacsak nem ez a rendező kifejezett célja.

Szervesen következik mindebből az, hogy az emberi faj által meglátogatott idegen bolygók nagyjából mindig azonos méretűek a Földdel. Rosszul venné ki magát pl. egy Jupiter-méretű égitestre kívánnánk leszállni, vagy egy akkorára mint egy citrom. A méretbeli különbségek tehát az emberek javára kiegyenlítődnek.

Fontos az is, hogy elfogadjuk: az űrhajókat a végtelen űrben folytatott vándorlásuk során nem trafálják el a kozmoszban nagy számban jelen lévő meteorok, és a sugárzás sem tesz bennük kárt, kivéve, ha ez a rendező feltett szándéka.

Aki tisztában van a fizikával, hiába tudja, hogy az űr egyáltalán nem üres, a sci-fiben úgy kell viszonyulnia ehhez a területhez, mintha a semmi nyugvóhelye lenne. Nagyjából úgy lehet benne közlekedni, ahogy a tengereket szelik át a hajók, csak valamivel rövidebb idő alatt.

És ha már itt tartunk, az idő sem képezhet akadályt, vagy frusztráló tényezőt. Ha a forgatókönyv nem írja elő, hogy foglalkozni kell vele, akár félre is tehető, vagy úgy nyújtható, dagasztható, akár a kenyértészta a konyhában. Legtöbbször egy apró berendezés is képes rá, hogy megkerülje vagy kiiktassa a törvényeit, és újakat helyezzen oda, ahol régebben unalmas percek sorakoztak.

Ami pedig fényt illeti, az legtöbbször mint háttérvilágítás szerepel, éspedig többnyire kékes, vagy zöldes tónusan, kivéve, ha veszélyhelyzet teremtődik, mert akkor vörösben. A sebessége pedig egyáltalán nem 300 000 kilométer per másodperc, és az sem valósul meg, hogy energia egyenlő tömeg szorozva a fénysebesség négyzetével, mert akkor egy űrjármű a büdös életben nem jutna el a legközelebbi csillagig, ami alig négy egész kéttized fényév. Egész egyszerűen muszáj kikerülni a fénysebességet, és beiktatni mindenféle térugrást, meg féreglyukat, mert különben a film szereplői képtelenek lennének a kozmoszban közlekedni. Kivéve, ha az a rendező feltett szándéka, hogy az űrbéli közlekedés lélekölő unalmasságát ábrázolja.

Számos egyéb kompromisszum megkötését is ránk tukmálja a sci-fi, így például az idegen civilizációk mindig technológiai alapúak, és láthatók, pedig ha pl. sugárlények volnának, talán hatékonyabban működhetnének. Pusztán sugárlényes sci-fi viszont nem jól mutatna a vásznon, vagy ha mégis, csupán a legeredetibb világításért kaphatna Oscar-jelölést. Szintén megalkuvást követel tőlünk annak elfogadása, hogy az élienek általában kétpólusúak: vagy jók, vagy rosszak, de sosem közömbösek, pedig a valóságban ez volna a leglogikusabb. Gondoljunk csak bele abba a helyzetbe, ahogy mi egy tőlünk sokkal alacsonyabb értelmi szinten létező életformához, pl. a baktériumokhoz viszonyulunk. Nem vagyunk hozzájuk sem jók, sem rosszak, csak hasznosítjuk őket, éspedig úgy, hogy ők ezt észre sem veszik.

Szintúgy el kell fogadnunk azt a ránk erőltetett hamisságot, hogy a velünk ellenséges idegen lények hozzánk hasonlóan ismerik a fegyver fogalmát, és ezek az eszközök mindig pusztítók. De képzeljünk el egy olyan világot, amelyben nincsen fegyver, és nincsen agresszió, csak hódítási szándék, ami egyszerűen lehull az égből, mint az esőcsepp. Lehull, és megfészkel a sajtóban, médiában, meg bárhol, ahonnét eljuthat a legtitkosabb, legbelsőbb gondolatainkba.

Míg a sci-fi műfajában történő elmélkedésünk során többszörösen kompromisszumokra kényszerültünk a valósággal szemben, azért a végső soron mindannyian tudjuk: ezen filmek nem a fizikai törvényekről, hanem az emberi természetről, lehetőségeinkről, félelmeinkről és reményeinkről szólnak. Amikor a moziból kijövet az égre felnézünk, nem az az első gondolatunk, hogy „hát az űrhajók nem is úgy működnek”, hanem inkább az, hogy „mi lenne, ha…”. Így tehát, a következő alkalommal, amikor sci-fit nézünk, ne azt keressük, mi a tudományosan helytálló benne, hanem inkább azt, mi az, ami belőlünk, emberi lényekből, tükröződik vissza. Mert végül is, az igazi univerzum nem a csillagok között, hanem lelkünk mélységeiben terül el. Ebben pedig biztos, hogy nem vagyunk egyedül.

Kapcsolódó link: sci-fi a Regénytáron

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.