Haydeé

2019-05-20
795 olvasó

– Szeretném, ha tudnád, mennyire szeretlek– mondja elhaló hangon Edmond, a férjem. Három napja dőlt ágynak, s ahogy látom, az állapota egyre romlik. Kihívtam az orvost, most rá várunk. Rettenetesen aggódom.
– Drágám! – fogom meg a kezét –, hiszen tudod, hogy tudom, hogy szeretsz. Én is nagyon szeretlek.
– El akarom mondani, kire mit hagyok – int, hogy húzzam fel ülő helyzetbe.
– Hol vagy te még attól, hogy végrendelkezz?!
– Közelebb, mint gondolnád! – elcsuklik a hangja, könnyek gyűlnek a szemébe.
– Ne beszéljünk erről most, könyörögve kérlek! – esdeklem. – Arra még ráérünk. Inkább azt mondd, mit tehetnék, hogy jobban légy?
– Egy kis vizet kérek csak, kiszáradt a szám. Mikor jön az orvos?
– Amint tud, drágám, hétvége előtt állunk, rengeteg a munkája – nyugtatgatom, eredménytelenül. Nem látszik nyugodtabbnak, amit nem csodálok, hisz még a saját háborgó lelkemet sem tudom csitítani.
– Tudok várni, én már nem sietek sehova – a hangja rekedt, lemondás hallható ki belőle. Mintha tőrt döfnének a szívembe. Élesebbek lettek az érzékszerveim, a legkisebb, tétova mozdulatát is észreveszem, meghallom a legapróbb hangsúlyeltolódást a hangjában. Aggódom, aggódom, aggódom.
Átnyújtom a pohár vizet. Megköszöni, kortyol belőle néhányat, majd megvárja, amíg megigazítom a párnáját és visszahanyatlik rá.
Mardos a bűntudat. Már egy hete panaszkodik, hogy nincs jól, erőtlennek érzi magát, sokkal fáradtabbnak, mint eddig. Nem törődtem vele, volt más, fontosabb dolgom. Fontosabb? Mi lehetne nála fontosabb? Istenem, add, hogy ne legyen komoly betegsége! Ígérem, semmi sem lesz olyan fontos, mint hogy figyeljek rá és mindent megtegyek az egészségéért, csak most segíts!
Leülök az ágya mellé helyezett székre.
– Bekapcsoljam a tévét? – kérdezem tétován. Megrázza a fejét.
– Zavar a fénye.
A szívem a torkomban dobog, ahogy nézem hófehér, elgyötört arcát, láztól csillogó szemét, izzadságtól fénylő homlokát.
– Mid fáj? – csupán erre a kérdésre telik tőlem.
– Mindenem – jön a válasz nyögés kíséretében. Mutatja a kezével, hogy a feje búbjától a talpáig kínozza a fájdalom.
– Egy óra múlva újra megmérem a lázad, jó?
– Jó – néz rám hálásan. Aztán a torkához kap. Istenem! Tudom már, mi a baj! Gégerák! Arcul csap a felismerés. Hogy erre nem gondoltam eddig! Most mi lesz? Mit tegyek? Mit csináljak? Gondolatban máris sorra veszem az ismerőseimet, azok ismerőseit, hátha van köztük szakember, akihez bizalommal fordulhatnék. Majd listát írok nevekkel, telefonszámokkal, aztán nekiülök tárcsázni. De most mit tegyek? Mit mondjak?
– Emlékszel, drágám – megbicsaklik a hangom -, milyen jól megijesztetted anyut, amikor előugrottál a ház sarka mögül egy huh! kiáltással, azután meg meg akartad csókolni, mert azt hitted, hogy én vagyok?
Nem is tudom, miért emlékeztettem az anyósával való megismerkedésére. Valamivel fel akartam vidámítani; vagy az igazsághoz közelebb áll, hogy a saját gondolataimat akartam elterelni a tényről, miszerint könnyen elveszíthetem őt. Nem sült el túl jól. Szánakozva néz rám. Azt üzeni a tekintete, hogy ez a történet már lerágott csont. Akkor mit is hozzak elő? Mi az, aminek örülne, amin nevetne, vagy legalább halványan elhúzná a száját?
– És arra emlékszel, hogy a lányunk milyen sokáig a keresztnevünkön szólított bennünket? Milyen ügyetlenül, mégis kecsesen simogatta göndör fürtjeidet, és milyen édes hangsúllyal kérlelt estenként, amikor altattad, hogy „Edmond, mesélj még, csak még egy mesét”…? És az eszedbe jut-e néha, hogy amikor a párizsi állatkertben beültetted a fel-alá mozgó játékhelikopterbe, amitől majd’ meghalt szegény félelmében? Ott már nem kedvesen kiabálta a neved, hanem kétségbeesetten: „Edmond, vegyél ki, Edmond vegyél ki!” Meg amikor egyszer levitted a játszótérre hintázni és megmutattad, hogy kell meglökni a hintát? Mindjárt két fogát is kiütötted – hamis a kacajom, érzem én is. Edmond is tudja, nem is néz rám.
– Micsoda vidám történetek, nem igaz? – nézek esdeklőn rá. Jó lenne, ha megvigasztalna. De csak halványan mosolyodik el. Látszik rajta, hogy ő kevéssé gondolja viccesnek a történeteket, de azért hálás, hogy mulattatni próbálom.
Szívére teszi a jobb kezét és mélyet sóhajt. Hol van már az az orvos?
– És arra emlékszel, hogy az esküvőnkön nyomozók meg rendőrök lepték el az éttermet meg a kerthelyiséget, mivel megszökött két fegyveres rab a közeli fegyintézetből?  – próbálkozom tovább. – És te olyan hősiesen viselkedtél! Nem engedtél el magad mellől, erősen szorítottál, ahogy a szádat is végig összezárva tartottad, és én nem értettem, miért vagy olyan szótlan és komor az esküvőnkön. Amikor megtudtam, milyen életveszélyben voltunk, és hogy te halálmegvető bátorsággal kitartottál mellettem, szó szerint a szoknyámon ülve, nos, olyan büszke voltam rád! És még most is az vagyok. Csak légy erős, mint hajdanán! – kérlelem. – A lányodnak évekig a hős Edmond lovagról meséltem, aki még a hétfejű sárkányt is legyőzte! Hát legyőzzük ezt a rusnya betegséget is, bármi legyen is az! – Már nem kérlelem, már zokogok, szinte sikoltok. Istenem! Mivé tud lenni az ember, sőt, egy hős lovag néhány nap leforgása alatt? Hol van már az orvos?
Úgy néz rám, olyan szemekkel, hogy nem bírom tovább, megszakad a szívem. Legszívesebben felugranék, kiszaladnék a világból. Alig tudom türtőztetni magam, de miatta muszáj. Mennyi elszalasztott alkalom, mennyi elszalasztott lehetőség! Soha-soha nem jön már vissza az, ami lehetett volna, s talán már semmire sem lesz időnk. Mennyi szabatott ki? Még néhány év? Vagy talán csak hónapok, hetek? Istenem, segíts! Hol van már az orvos? Megtörlöm a szemem.
Felköhög, kezével megint a torkához kap.
– Mid fáj, édesem? – kérdem közel hajolva hozzá.
– A torkom …és mindenem. De ne aggódj, én sem aggódom! –vigasztal, de ahogy nekem őt nem, úgy neki sem sikerül engem megnyugtatni. Igyekszik tartani magát, de látom, alig bír a fájdalommal; sosem tudta megjátszani magát. Előttem legalábbis nem. Jézusmária! Mindene? Mindene fáj? Ez csak áttét lehet! Tudtam! Ettől rettegek már fél órája. Szóval az.
– Hozok még teát – szédelgek ki a konyhába. Mit mondok a lányomnak? Jézusom, mit mondok a lányomnak??? Hogy lehet neki elmondani az elmondhatatlant? Egy Edmond, pláne egy lovag Edmond nem lehet beteg! Pláne nem gyógyíthatatlan beteg!
Csengetnek. Szaladok ajtót nyitni. Végre megjött az orvos.
– Hol a beteg? – kérdi. Jól ismer bennünket, évtizedek óta kezeli a nyavalyáinkat. Némán mutatok a nappali felé. Öles léptekkel közelíti meg a betegágyat.
– Mi a panasza? – faggatja Edmond-t. Belekezdene a férjem, de csak suttogva tud beszélni, ezért inkább én felelek:
– Napok óta fájlalja a torkát, meg szinte az egész testét. Azóta folyamatosan harminc hét fok fölött van a láza. Gyenge, erőtlen, enni sincs kedve. Sőt, élni sincs.
– Rendben, megvizsgálom. – Int, hogy üljön föl a nagybeteg. Előbb a torkát nézi meg, majd kitapogatja a fültő– és pajzsmirigyeit, belevilágít a szemébe. Meghallgatja a tüdejét, megtapogatja a hasát. Felhúzatja a lábait, nézi az izomtónusokat, végül megméri a vérnyomását. Közben csóválja a fejét.
– Nagy a baj, doktor úr? – kérdezem remegve. Már alig bírom a feszültséget, idegesen rágom a szám szélét. Az orvos szótlanul pakol: a vérnyomásmérő, a sztetoszkóp visszakerül a táskájába. Átnyújtja a spatulát, amit félreteszek, majd később kidobom. Várom az ítéletet.
– Asszonyom… – kezdi mondandóját, de már nem érdekel, mi a férjem betegsége, már csak az érdekel, meddig marad még velünk.
Kirobban belőlem:
– Mennyi ideje van hátra?
– Két nap – érkezik a sorsdöntő felelet. Még a szívem is meláll. Edmond-ra omlok. Két nap! Az nem lehet! Nem ezt érdemeltük a sorstól! Nem is hallom, mivel folytatja az orvos.
– Kórház? Kórházba nem engedem! Ezt a két napot töltse a szerettei körében! – motyogom reszkető hangon.
– Asszonyom, még két nap… – vállamra teszi a kezét és felhúz a férjemről. A könnyeimtől homályosan látom az arcát, de végre hallom a hangját:
– Asszonyom, szükségtelen a kórház. Még két nap, hétfőre pont munkaképes lesz. A náthából hamar ki lehet gyógyulni. Az enyhe megfázáson kívül kutya baja.
Először nem jut el a tudatomig, mit mond. Aztán felfogom. Megfordulok, ránézek a betegágyra. Edmond felnyög. Felnyögök én is. Az orvos fogja le ütésre emelt kezemet:
– Ne tegye! Örüljön, hogy nincs semmi baj.
Minden erőmmel igyekszem lehiggadni. Megköszönve a segítséget, kikísérem a doktor urat. Határozott léptekkel sietek vissza a betegszobába. Edmond a fal felé fordult, hát a hátának mondom:
– Szégyelld magad! Kis híja, hogy nem őrültem bele az aggodalomba. De tudom már, mi lesz a büntetésed! Holnap meglátogatod Mercedes nénédet!
Edmond hátranéz, de nem fordul meg teljesen:
– De hisz a drága nénikém influenzás és negyvenfokos láza van!
– Pontosan! És te elmész, és gyógycsókot lehelsz a homlokára!
Ó, micsoda rettegés ült ki a drágám arcára! De nem hagyhatom még annyiban, még kell egy tőrdöfés, pontosan a szíve közepébe:
– És akkor most elmondhatod, kire mit hagysz örökül!

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Gänszler Beáta

Harminc évig dolgoztam újságíróként, ebből hatot rovatvezetőként a Szekszárdi Vasárnap című lapnál. Ezenkívül a Tolnai Népújság, a Tiara nevű internetes magazin, az érdi Kertváros, az Evangélikus Élet, valamint a Látkép és a 3. Évezred című magazinok is fogadták írásaimat, utóbbiaknál korrektorként is közreműködtem. Az elmúlt évtizedben egyre gyakrabban fordultam a szépirodalom felé. Máté Réka kollégám fotói ihlette történetekből 2011-ben megszületett első könyvem, könyvünk a Képes mesék, mesés képek – Havasi Csingacsguk, az utolsó erdélyi mohikán és más történetek címmel. Négy évvel később egy helytörténeti munkában dolgoztam fel az 1932-ben, szülőfalumban, Nagymányokon történt, tizennégy halálos áldozatot követelő bányaszerencsétlenséget. Időközben családostul Németországba költöztünk, ahol szorgalmasan pötyögöm a hosszabb-rövidebb novellákat. Idén összeállt egy újabb kötetnyi elbeszélés. Ezekben tizenkét nő valós vagy vélt sorsát mesélem el. Szeretnék továbbra is csak az írással foglalkozni. Nagy boldogság lenne számomra, ha ezzel nem csupán magamnak, hanem az olvasóknak is örömöt szereznék.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL