Hogyan adjuk meg magunkat?

Van egy sláger mostanában, ami mérhetetlenül idegesít. Az énekes tele torokból üvölti, hogy: megadom, megado-o-m magam. Nyilván ezt a szerelme kedvéért teszi (nem tudni, férfiról vagy nőről van-e szó), de ez számomra nem menti fel az ürgét. Képzeljünk el egy ilyen slágert valamelyik arab rádióban. Ugye, nonszensz? Senki más nem adja meg magát olyan könnyed természetességgel, mint a civilizált, elkényelmesedett Európa. Megadjuk magunkat, mert lusták vagyunk harcolni, és mert annyira féltjük a tyúkszaros életünket, hogy a megalázkodás útján remélünk könyörületet az élőhelyünkre elszántan pályázóktól. Az abszurdum az, hogy még ehhez sem értünk, megadni magunkat ugyanis sokféleképpen lehet. Akár úgy is, ahogy a negyvennyolcas tisztek tették, hogy a kardjukat azért ott tartották a kezünk ügyében. A győztesek ebből a metakommunikációból megérthették, hogy ha nem viselkednek velük tisztességesen, az a kard előkerül és lesz, ami lesz alapon odacsap.

Volt egy ismerősöm, félig-meddig barátom is talán, aki néhány évig az idegenlégióban szolgált, majd, amikor kitört a jugoszláv polgárháború, a horvátok oldalán beállt önkéntesnek és tevékeny szerepet vállalt abban, hogy a szerb előrenyomulás megakadjon az Eszék-Vukovár-Vinkovci vonalon. A háború végén a legmagasabb horvát állami kitüntetések birtokában szerelt le, és ezután keresett meg engem, hogy segédkezzek az emlékiratai publikálásában. Beszélgetéseink során felmerült a megadás kérdése is, de nem emlékszem, hogy ezt én kérdeztem-e tőle, vagy ő hozakodott vele elő. Mindenesetre azt mondta: nem érti, miért adják meg magukat azok, akik szembesülnek az ellenség nyomasztó fölényével. Ő például eldöntötte, hogy addig harcol, amíg az utolsó előtti töltényt ki nem lövi. Az utolsót pedig megtartja magának. Így is tett: 2016-ban gyógyíthatatlan rákbetegként főbe lőtte magát.

Tisztelem és becsülöm ezt az embert, bár tudom, egyáltalán nem volt szent. A háborúban kemény harcos volt, de tisztességes, mindig lehet számítani, a béke káoszában viszont nem találta fel magát. Még börtönben is ült valami huncutság miatt, ám ez nem kisebbíti az érdemeit. Katona volt a szó férfiasan régimódi értelmében, de nem válhatott példaképpé abban a világban, ahol a média által kitenyésztett celebek viszik a zászlót. A becsület ma már éppen olyan elavult, mint szűznek maradni a házasság előtt. Hazaszeretetről, önfeláldozásról ne is beszéljünk, mert az szinte a mamutok sorsára jutott. A 21. század emberének a szabadság mindig kevés, a kötelesség pedig akkor is sok, ha csak egy körömfeketényi van belőle. Ma már az államhatalom puszta léte is ok a lázadásra és a rombolásra, merthogy a törvények és a rendeletek korlátozzák az egyéni szabadságjogokat. A demokrácia rotyogó boszrokányüstjében mindez kényelmes főzetként bugyborékol, amíg meg nem jelenik a tűzhely mellett egy olyan cselekvőképes erő, amely az egész főzetet egyetlen mozdulattal ki nem hajítja a szemétbe.

Ez történik most Európában: a demokrácia túlfőzött, túldagadt maszlagként terpeszkedik a kondérban, amit már körbevesznek azok az alakok, akiknek a politikai korrektség és az önfeladás doktrínája szerint hamarosan meg kell adnunk magunkat. Háborúban ugye, ez úgy működik, hogy az ember elhajítja a fegyvert és magasra tartott kézzel kilép a fedezékéből. Jó, ha van a kezében egy bot is, amelyre fehér zsebkendőt tűzött, ám, ha ilyesmi nem áll rendelkezésére az sem baj, mert puska nélkül így is, úgy is csak egy szánalmas roncs, aki fölött ott lebeg – na nem a jogállam –, hanem a genfi egyezmény védőernyője. Az már más kérdés, hogy ilyen helyzetben sem a jogállam, sem a genfi egyezmény nem mérvadó. Minden attól függ, hogy akinek megadtuk magunkat, milyen érzéseket és indulatokat táplál irántunk. Ha előzőleg valaki közülük lepuffantotta a legjobb barátját, akkor nekünk annyi. A megadás tehát orosz rulett: attól a pillanattól, hogy a kezünket magasba emeljük, már nem mi irányítunk, és ez az állapot nem átmeneti, hanem végleges.

Tudom, azt mondják majd erre, hogy igen, háborúban ez így működik, de most béke van. A horvát háborút végigharcoló barátom azt is mondta, hogy a megadás valójában ekkor, mármint békében a legkockázatosabb, mert a civilek alattomosak és kiszámíthatatlanok. Nem legyőzni kell az ellenséget, hanem szeretni, mondta, amit akkor nem nagyon értettem, és ezt látta is rajtam, ezért hozzátette: csak úgy ismerhetünk meg valakit, ha szeretjük. Értenünk kell, mit gondol rólunk, és mit vár tőlünk, mert akkor meglephetjük és fölébe kerekedhetünk, például úgy, hogy nem adjuk meg neki magunkat. Az ellenség is fél, és tele van kételyekkel, és ha látja, hogy elszántak vagyunk, inkább visszafordul, ha pedig nem, legyen ott a kezünk ügyében az a bizonyos utolsó töltény.

Ha minden kötél elszakad, és úgy érezzük, muszáj lesz, akkor se a kezünket, hanem inkább ezt emeljük föl a magasba.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.