Sokan követik el azt a hibát – amely szinte már a bűn méltóságát idézi –, hogy kapkodva fogyasztják el a csokoládét. Kibontják, letörnek belőle egy darabot, betömik a szájukba, és közben máshol jár az eszük. Föl sem fogják, milyen kegyelemben részesültek azáltal, hogy csokifogyasztók lettek, mert úgy gondolják, ez is olyan evés, mint a többi. Amikor pedig rádöbbennek, hogy ez valójában egy kiváltság, a csoki már rég elfogyott, és mert nem figyeltek az izére, súlyos, kiábrándult csalódottság lesz úrrá rajtuk.
Nagyon furcsállom, hogy mindez idáig nem jutott eszébe senkinek, hogy nem ártana csokifogyasztási kurzusokat tartani. E nélkül ugyanis abszolút pancser módon viszonyulunk ehhez a finomsághoz, miáltal olyan veszélyeknek tesszük ki magunkat, mintha jogosítvány nélkül próbálnánk kocsit vezetni. De nem kell megijedni, a helyzet azért nem ennyire súlyos: ez a tanfolyam nem túl bonyolult, mindössze néhány egyszerű szabályt kell betartani.
Az első és legfontosabb követelmény az, hogy a csokit mindig ülve fogyasszuk el. Ha éppen megyünk, álljuk meg, és keressünk egy helyet, ahová letelepedhetünk, ha pedig otthon vagyunk, húzzunk a fenekünk alá egy széket. Csak ezt követően bontsuk ki a táblát, majd bemelegítés gyanánt törjünk le belőle egy apró darabot. Még véletlenül se vetemedjünk arra, hogy a kemény csokit harapva kóstolgassuk. A sportszelettel meg a pralinéval természetesen kivételt tehetünk, nem beszélve a krémcsokiról, de a tábla más műfaj. Azok a primitív lények, akik rágással, mi több: ropogtatással ösztökélik magukat a csoki minél gyorsabb elfogyasztásra, bizonyos értelemben merényletet követnek el önmaguk ellen.
A csokievéshez ugyanis rengeteg idő kell, különben akár egy darab pozdorját is elcsámcsoghatnánk és nem vennénk észre a különbséget. A nemzetközi felmérések szerint egy átlagos méretű kemény tábla felezési ideje legalább negyed óra, amit meg kell szorozni kettővel, hogy a műveletet teljes egészében befejezettnek tekinthessük.
Lényeges az is, hogy miközben a csokit esszük, ne figyeljünk a világ hívságaira. Kapcsoljuk ki a zavaró vagy idegesítő tényezőket, és összpontosítsunk arra, milyen elképesztően jó dolgunk van. Közben lehetőleg ne beszélgessünk, ne hallgassunk zenét vagy a velünk egy társaságban lévők szavait, és mellőzzük a tévé nézését. E helyett hajoljunk a csoki fölé, vizsgálgassuk az anyagát, barátkozzunk vele a legjobb tudásunk szerint, és amikor az ujjunk közé véve az ajkainkhoz közelítünk vele, tegyünk úgy, mintha csókolgatnánk. Innen származik az a mondás, hogy: X.Y. becsókolt egy tábla csokoládét.
Valóban: csókoljuk be, és élvezzük ezt a pillanatot a maga teljességében, mert az ugye, múlandó. Ha hinni lehet a jövőnkre vonatkozó borúlátó jóslatoknak, a klímaváltozás a csokoládét is fenyegeti, mert egyre csökken az a terület, ahol ez a kényes igényű bogyó megterem. Lehet, hogy tíz, húsz év múlva már nem is lehet részünk ebben az élvezetben, ezért csokievés közben erre is gondoljunk. De csak úgy lazán pianóban, ahogy a csillag megy az égen, mert csokit enni csak úgy érdemes.
