Hogyan felejtsünk el írni?

134 olvasó

A közhiedelemmel ellentétben írni nem nehéz. Gyakorlatilag mindenki, aki él mozog és az ösztönösség szintjén bírja magát, virtuóz módon műveli ezt a tevékenységet. Az erre vonatkozó bizonyítékok ott hevernek a közösségi médiában, és olyan erős gravitációs hatást váltanak ki az olvasói érdeklődés irányába, hogy azt szavakkal leírni képtelenség. A káprázatos írói tehetséggel megformált prózai művek száma emiatt a végtelen felé tendál, így nem csoda, hogy egy idő után a fele királyságunkat is odaadnánk egy enyhén olvashatatlan novelláért.

Ha ezt a vágyálmot a kereslet-kínálat törvénye szabályozná, nem is volna baj, de a valóság sajnos az, hogy az amúgy is nagyon tehetséges írótársadalmat különféle tanodák, gyors- vagy lassútalpaló írókurzusok keretében még inkább eltávolítják a vacak írás reményteljes útvonalától. Mindennek folyományaként az írások átlagminősége egyre jobb lesz, az olvasók pedig belesüppednek a dögunalom fojtogató óceánjába.

A Nagy Hadron Ütköztető Irodalomfizikai Részlege ezért hozta létre azt a munkacsoportot, amely az írások rosszabbá tételén fáradozik. Mivel engem ért az a megtiszteltetés, hogy a csoportot vezethettem, azt javasoltam, menjünk át egy munkamegbeszélésre a Nagy Hadron Ütköztető mellett kialakított talponállóba, és igyunk meg valamit.

A Protonban – így hívták a talponállót – Jancsi, a magyar pincér fogadott bennünket: Nocsak, megjöttek a rossz életűek!, mondta kedvesen, és kiporciózta számunkra azt a magyar likőrt, aminek a nevét annak dacára képtelen vagyok megjegyezni, hogy szeretem. Csak lassan Jancsikám!, figyelmeztettem, szolgálatban vagyunk. Ő erre rögtön duplát öntött mindenkinek.

A csoportunk tizenegy tudóst számlált, akik a világ minden tájáról azért jöttek az intézetbe, hogy az irodalom és a magfizika megválaszolatlan kérdéseit boncolgassák. Ezért is töltöttek el ragyogó időket itt, a Protonban, ahol a finom italok mellett magyarul káromkodni is megtanulhattak Jancsitól, aki egyébként isteni pacalt is tud készíteni. Amikor az intézet belső hálójára feltölti a kódot, hogy PACAL VAN, a folyamatban lévő projekteket otthagyva, egymást lábról leverve futunk át a Protonba.

A munkamegbeszélésünk kiválóan alakult, mert Jancsi formában volt. A múlt héten meghalt az anyósa, aminek örömére a ház állta a második kört. Az anyós lelki üdvére ittunk, majd pedig arra, hogy a fáradozásunkat siker koronázza. Jancsi, aki maga is írónak számít, hiszen a fogyasztás összegzésénél a fantáziáját használva kész kalandregényeket rögtönöz, csak ingatta a fejét, hogy ti szegény nyomorultak, mekkora fába vágtátok a virtuális fejszéteket. Ez a világ, amelyben most élünk aligha fog elfelejteni írni, hacsak nem fűződik hozzá anyagi érdeke, mondta sejtelmesen.

Ez annyira elgondolkodtatott bennünket, hogy muszáj volt meginnunk egy újabb kört, ami emberi számítás szerint is a harmadik volt. Aztán, hogy mi történt, már nem tudom, pontosabban a nap hátralévő része homályba vész, mert záróra után Jancsi jóféle magyar cirokseprővel terelt ki bennünket a birodalmából, ahol addigra már mindent összehánytunk.

Derűs vidámsággal vettünk tőle búcsút és indultunk vissza az intézetbe, de ott Zbrzyniewicz, a lengyel portás már kiakasztotta a ZÁRVA táblát, tekintve, hogy huszonkét órát mutatott a bejárat feletti atomóra.

Lett is nagy vidámság a köreinkben, olyannyira, hogy Zbrzyniewiczet összevissza csókoltuk. Nekem egy fityingem sem maradt, csakúgy, mint a többieknek, így gyalog vágtunk neki a hazaútnak. Úgy véltük, a mezőn át lesz a legrövidebb, de eltévedtünk. Hajnalfelé, amikor már aprópénzért vett meg minket az isten hidege, az egyik kolléga, ha jól emlékszem, a norvég Thornstörm – kutatási területe szerint irodalomkinetikus – megjegyezte, hogy ez a kaland annyira bizarr, hogy önmagában is novella után kiált. A román Popescurescu, a nukleáris irodalom professzora, azonnal elő is vette a tabletjét, hogy próbaképpen lepötyögi, de semmi nem jutott az eszébe. Meglepődve tapasztaltuk, hogy mindannyian hasonló tüneteket produkálunk: képtelenek voltunk leírni egy közepesen rövid tőmondatot.

Talán egy kávé meghozná az áttörést, jegyezte meg valaki a hátam mögött, mire többen is nyakon vágták. Eszedbe ne jusson ezzel kísérletezni, most, hogy végre megtaláltuk a receptet! És való igaz: másnaposan, gyűrötten, okádékfoltos ruhában rájöttünk, hogy Jancsi pompás intézményében bárki, könnyedén elfelejthet írni, ha van elég pénze. Erre igyunk meg gyorsan valamit! Egészségünkre!

Eblegor von Trottle

A Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegének vendégprofeszora, az irodalomfizika avatott szakértője, több neves irodalomkinetikai szaklap állandó szerzője. Honlapunkon jobbára miniesszékkel és szakmai jegyzetekkel jelentkezik, több kevesebb rendszerességgel. A Bűvös Boltunkban található, és némi talentum ellenében bárki számára szabadon letölthető eMagazinok stabil szerzője, egyebek mellett a Hogyan írjunk című vicces oktatósorozat létrehozója.

3 Comments

  1. Eblegor professzor üzenetét tolmácsolom: Így hangzik: „Kedves Lajos! Mindez azt bizonyítja, hogy ön igen ritka és kivételes tehetség, ami miatt legközelebb az ön egészségére is inni fogunk egy vagy több kupicával itt, a Protonban. 🙂 Éljen soká, erőben egészségben! 🙂 ”

  2. Remek okfejtés, de nálam éppen fordítva működik. Bár a Protonban, se az azóta frencsájzá alakult hálózat egyetlen egységében sem álltam talpon, vagy feküdtem tarkón, itthoni körülmények közt már sikerült szimulálnom a fent leírt folyamatot, amikor is, a fent leírt folyamat végén felvázolt (talán ide a lentvázolt jobban illene) következményekkel szöges ellentétben, egyre-másra törtek elő a jobbnál-jobb, papírra kívánkozó gondolatok. Viszont sajnálatos módon, az efféle szimulációk hátulütője az, hogy élettelen, porba hulló kézzel képtelenség leírni azokat. Bezzeg, ha csak úgy szimplán leülök írni (nehogy lemaradásban legyek a “mindenki” -hez képest, aki ontja magából a prózát meg lírát), gyakran előfordul, hogy hosszú, fájdalmas, izzasztó órák telnek el, mindössze 4-5 mondat megszületéséig. Amiket természetesen később hosszú, fájdalmas és izzasztó munkával kell átfogalmazni, mert silányak, nem elég kifejezők, nem viccesek csak vicceskedők, üresek és szemétre valók, meg aztán tuti, hogy a “mindenki” százszor jobbat tud nálam..

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft