A válasz tömören és röviden ez: sehogy.
No, de mi van akkor, ha a kultúránk ezt lehetetlenné teszi?! Nem egy olyan civilizált ország létezik, ahol a kézfogás visszautasítása főbenjáró bűn. Inkább jöjjön a fertelmes és rút halál, mint hogy ne ragadjuk meg a felénk nyújtott kezet, és ne rázogassuk úgy, hogy az illetőnek kiugráljanak tőle a szemgolyói. Nem kell túl messzire menni, elég csak ide, a szomszéd faluba, ahol már bicskáztak is a kézfogás visszautasítása miatt, ha pedig az ilyesmi a Parlamentben esik meg, a sajtó úgy veti rá magát, mint az egyszeri ember a hadifogságban megfőzött cipőfelsőrészre.
A kézfogás civilizációs alap. Régen rossz, amikor egy vélt vírusfertőzés miatt lemondunk róla, mert akkor holnap, vagy holnapután a levegővételhez kapcsolódó jogainkról is le fogunk mondani, és a végén nem marad nekünk más, mint a nagy, visszhangos semmi. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ebben az új, világjárványos helyzetben valami megváltozott körülöttünk. Egy cigányútra szaladás miatt támadó köhögésért ma már lincselnek, vagy legalábbis úgy néznek az emberre, mintha lincselnének, és ha egy japán turistacsoport teszem azt, a Kálvin téren köhécselni kezd, úgy bevágják őket a karanténba, hogy öröm lesz nézni.
Emiatt döntött úgy az illetékes hatóság, hogy sürgősen ki kell dolgozni a hagyományos kézfogás póteszközét. Állítólag még a múlt század hetvenes éveiben egy karbantartó géplakatos, akinek könyékig olajos volt mind a két keze, fel is talált egy új metódust erre vonatkozólag, de az akkori szocialista vezetés nem engedte, hogy szabadalmaztassa, így a találmány feledésbe merült. Nyilvánvaló tehát, hogy az alapoktól kell megkezdeni az új, járványbiztos kézfogás kifejlesztését, és mert az idő sürget, nem lesz mód az alapos tesztelésére. A jogszabályokat viszont be kell tartani, ezért már most kiírták a közbeszerzési tengert a hivatalok és kormányintézmények részére biztosítandó több milliárd steril kézfogásra, amelyre a vészhelyzetekre elkülönített tartalék alapokból fogják megteremteni az anyagi fedezetet. A pályázatra természetesen csak megfelelő szakreferenciákkal és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező cégek jelentkezhetnek, nem beszélve arról, hogy a nagy mennyiségű kézfogás legyártásának és logisztikájának megoldása is rájuk hárul.
Az illetékes szervek mindenesetre derűlátóak, és abban is bíznak, hogy annak a régi, hetvenes években megalkotott kézfogásnak valahol még mindig megvan a műszaki leírása, mert ha ez valóban így lenne, egy kis átdizájnolással, korszerűsítéssel azonnal megindulhatna a sorozatgyártása.
Addig pedig azt tanácsolják, inkább csak virtuálisan fogjanak egymással kezet, ami úgy történik, hogy az egymással szembenálló felek telón átküldenek egymásnak valamilyen kézrázó gifet. Akinek nincs okostelefonja, azt is mondhatja: „én most rázom a kezed”, mire a válasz az, hogy: „én is a tiédet”. Ha időszűkében vagyunk, és mert a nyelv, ugye, mindig a rövidítésre törekszik, elég, ha azt mondjuk. „rázom a tiédet”, amire az a reakció, hogy„visszontrázom”. De az igazán tökéletes az, ha csupán annyit mondunk: „rázom”, mert erre elég azt válaszolni, hogy: „én is.” Mindez a netes kapcsolatokban is prímán működik, és bár ez a módszer elsőre tán kissé fapadosnak tűnik, az biztos, hogy így senki sem fog koronavírust kapni.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
