Hogyan nézzünk a török lobogóra?

Törökországi pillanatok – 1. rész

Magyar embernek temérdek gondolata támadhat egy török lobogó láttán, de hogy ez a vörös alapon fehér kifliholddal és csillagocskával díszített textildarab a gyors meggazdagodást is eszébe juttatja, az alig valószínű. Törökföldre kell mennünk ahhoz, hogy megéljük és megtapasztaljuk ezt a lehetőséget.Törökországba érkezvén az első vizuális élményünk egy szinte az edirnei határátkelőre épített dzsámi. Alig tudjuk levakarni róla a pillantásunkat, pedig később kiderül, hogy az egész komplexum kényelmesen elférne az Edirnében látható csoda, a Selimiye Camii árnyékában. Az országgal kapcsolatos első konkrét tapasztalat – vagy inkább fölfedezés – pedig az, hogy a törökök földjén a céges zászlók mellett mindig ott büszkélkedik egy kicsit magasabbra húzott nemzeti lobogó. Olyan következetesen betartják ezt a szabályt, hogy nem lehet kétséges: valamilyen törvény – netán az alkotmány egy bizonyos cikkelye? – áll a dolog hátterében. A távolsági buszok hátulsó ablakára is gyakran kibiggyesztik a nemzeti lobogót, természetesen Kemal Atatürk fényképével együtt, amelyeken a nagy hazafi kísértetiesen hasonlít a fekete-fehér Drakula-filmekből ismert Lugosi Bélára. A magyar utazó arra gyanakszik, csak kétféle Atatürk portré létezik. A legtöbb helyen ezt a kicsit hátrafelé sandítós Drakula-szerű képet látni, vagy egy másik, kucsmás verziót, amelyen a mai Törökország megteremtője már azzal a határozottsággal tekint vissza ránk, ami egy katonatisztből lett államférfitól elvárható.

A török zászlót mintha nem bántaná az anatóliai napfény: sehol sem látni elrongyolódott, kifakult, hártyavékonyra foszlott példányokat. A messziről szimplán csak pirosnak látszó lobogó ott díszeleg minden egyes fontosabb hegycsúcson és magaslaton. Több kilométeres távolságból is kikövetkeztethető, hogy irdatlan méretű textilekről van szó. A nagyvárosok épülettömbjei között – az augusztus 30-i nemzeti ünnep tiszteletére – általában mozivászon nagyságú kelméket lenget a szél, és ami igazán furcsa: török postaláda sem létezik nemzeti jelkép nélkül.

Ha belegondolunk, hogy Törökország csaknem tízszer nagyobb Madzsarisztánnál (a régi, közös idők emlékére tisztelnek így bennünket), és hetvenmillió ember lakja, a hivatalokra, postaládákra, autókra, ablakokba, kereskedésekre, stb. kitett zászlók száma százezrekre rúghat, és akkor még egy szót sem szóltunk a céges lobogókról. Csak annyit kéne tenni, hogy valami úton-módon megszerezzük a török zászló forgalmazásának kizárólagos jogát, és már leshetnénk is az isztambuli Expresszben a luxuslakás-hirdetéseket. (Isztambul Bebek nevű negyedében, ami magyar viszonylatban a Rózsadombnak felel meg, egy Boszporuszra néző kégli alapára kétmillió dollár, de a Galatasaray egyik sztárfocistájának tavaly állítólag 30 millióért vettek hajlékot.)

Az ország lakóinak több mint kétharmada városlakó – a 13 milliós Isztambul lakossága kb. 150 fővel gyarapszik naponta – és a városok környékét vastag gyűrűbe fogják a nem ritkán csúcstechnológiát alkalmazó világcégek (Törökországban van a Mercedes kamiongyára és az F-16-os vadászgépeket is itt szerelik össze.) A legtöbb firma saját lobogóval is büszkélkedik, ami plusz egy török zászlót hoz a konyhára. Nem tévedhet nagyot az, aki sokmilliós nagyságrendre tippel, s ha mondjuk tíz lírát számolunk zászlónként (egy líra durván 150 forint), akkor egyáltalán nem járunk rosszul.

A céges logók fölé rendelt vérvörös selymek irdatlan mennyisége a legbiztosabb jele annak, hogy a visszamaradottnak hitt Törökország jó néhány európai államot maga mögé utasított. Kész csoda, hogy előttünk sunnyogtunk be az unióba, bár erre alighanem a kurdok adják az igazi magyarázatot. Az unió valószínűleg nem meri felvállalni egy tizenvalahány milliós nomád, vagy félnomád nép beözönlésének kockázatát. Derék politikusaink biztosan úgy vannak ezzel, hogy ezt a kérdést rendezzék le a törökök a maguk módján és eszközeivel, utána beszélgethetünk. Pedig a törökök sok mindenben példát mutathatnak Európának: kifejezetten csinosak a lakótelepeik, szemétnek szinte hírét sem látni és nincsenek hajléktalanjaik. A statisztikák szerint ezer főre mindösszesen három bűneset jut, ami egészen elképesztő, ha figyelembe vesszük, hogy Amerikában és Európában ez a szám bőven 100 fölött van. Atatürk óta minden tanítási nap azzal kezdődik a török iskolákban, hogy a gyerekek fennhangon elmondják: „Szerencsés az, aki töröknek mondhatja magát”. Annak alapján, ahogy a zászlójukkal bánnak, úgy tűnik, ebben nincs semmi túlzás.

A lobogó az egyik legnagyobb metafora, amit az emberi elme létrehozott, és a metafora olyan, mint egy érzékeny növény: állandóan öntözni kell, hogy el ne hervadjon. Nem valószínű, hogy a törökök bokszergatyákat és tangabugyikat készítenek a nemzeti lobogójukból, mint az amerikaiak, aminek egyik lehetséges magyarázata az, hogy itt nem kétszáz évből kellett kibogarászni a történelmet, mint az óceán túlpartján. A török történelem ugyan nem ezer éves, mint a miénk, de ott vannak benne a hettiták, a szelcsukok és az oszmánok is, s mert ezek mind építő népek voltak, bőven van alapja annak a sokfelé megtalálható, büszke lobogónak.

Nem tagadom, irigykedtem a törökökre azért, hogy rájöttek, milyen fontos a nemzeti lobogó mutogatása. Úgy működik ez náluk, mint egy ima, amit sokszor elmondanak: az ember addig hajtogatja azt a bizonyos formulát, amíg a mögöttes tartalom megkérdőjelezhetetlen axiómává nem válik. A törökföldre érkezett magyar ember pedig abba kapaszkodik, amije van: a költségvetési hiány tekintetében világelső kis hazájára, amelyben itt-ott azért a magyar trikolort is megmozgatja a szél.

Jó lett volna megmondani a törököknek, hogy Madzsarisztánt is erős és büszke népek lakják, de ez részint nem igaz, részint olyan földön jártunk, ahol kétezerben még hiperinfláció volt és óriási gazdasági válság. Meg kellett volna kérdezni: hogy a csudába tettek rendet ilyen hirtelenül? Ha van rá a recept, jó pénzért itthon is biztosan eladható.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.