Muszáj a végéről kezdenem, mert ha nem így tennék, azt gondolnák, hazudok. Hosszas kertelés után vajon ki hinné el, hogy a híres Taj Mahal, a mogul építészet eme remekműve csak egy műanyag montázsépület, amit a kínaiak állítottak fel egyetlen éjszaka alatt.
Most bizonyára felkapják a fejüket, és azt mondják: nocsak, nem is vettük hírét annak, hogy a Taj Mahal így megújult! Még szép, hogy nem vették, mert amikor ez történt, az újságírók mind szabadságon voltak.
A kínaiak tehát felépítették az új épületkomplexumot, és arra is ügyeltek, hogy a külső márványborítás eredetinek tűnjön. A technológia már megvolt, csak a 3D-s nyomtatókat kellett átkalibrálni.
És most térjünk rá, mi köze volt ehhez az egészhez az én bácsikámnak! Családunk büszkesége az ezredforduló környékén tette át a székhelyét Indiába. Ázsia népe akkoriban már szinte özönlött Európába, aki pedig tőlünk ment oda, az többnyire szoftverfejlesztő volt, vagy flúgos világcsavargó. A bácsikám nem volt sem ez, sem az, csak egy mezőgazdasági pilóta, aki miután az EU betiltotta a nagyüzemi permetezést, születésnapos ejtőernyősöket vitt fel tízezer lábra, hogy tandemugrások közben szelfit készíthessenek, és azokat még a levegőből megoszthassák.
Mivel ez a biznisz gyengén jövedelmezett, eldöntötte, Indiában próbál szerencsét. Az EU csápjai odáig nem hatoltak el, így aki akarta, vígan permetezhette a gabonát. A duplaszárnyas AT-802 gépét föltette egy teherszállító hajóra, és apróbb kalandok után – Szomália partjainál a hajót kalózok támadták meg, és a kitört lövöldözésben szitává lőtték a gép törzsét – végül megérkezett Kalkuttába, ahol tárt karokkal fogadták, de nem, mint permetezőt, hanem mint légi fuvarozót. A kalkuttai Amazon depóból kellett továbbítania az árut Delhibe. A bácsikám hamar rájött, hogy kelepcébe került: a jövedelme éppen csak arra volt elég, hogy fenntartsa magát, ezért a repüléssel töltött hosszú órák alatt más tervek is formálódni kezdtek a fejében.
Egy nap, amikor Delhiben sétálgatott, az egyik teaházból megszólította egy régi ismerős, akit John bácsikám még a permetezős korszakából ismert. Az ipse elmesélte, hogy hallott egy tervről, amelynek keretében a Taj Mahal helyett egy műanyag másolatot készülnek felállítani. Az eredetit ugyanis a rengeteg turista lihegése folyamatosan károsítja. És hogy mi ebben az üzlet? Hát az, kedves Johnny, mondta az ürge, akinek a nevét nem jegyezte fel a történelem, hogy a régit egy darabban el kell szállítani, éspedig a kaotikus közlekedési viszonyok miatt, kizárólag légi úton.
John bácsikám úgy érezte, a maga duplaszárnyasával erre a munkára esélye sincsen. Végül mégis úgy döntött, megkeresi az embert, aki az ismerőse szerint nyakig benne volt ebben az üzletben, hátha kap tőle megbízást, mondjuk, a műanyag panelek szállítására. Ám kiderült, hogy a kínaiak nem foglalkoztak a szállítással. Kialakult egy patthelyzet, mert amíg a Taj Mahal állt, az új montázsépület darabjai valahol a pakisztáni határ mellett egy hangárban porosodtak. Eközben pedig a csodálatos Taj Mahal állapota tovább romlott: a turisták köhögtek és tüsszögtek, és a szén-dioxidot tartalmazó leheletük összekeveredett a delhi könyéki savas légszennyezéssel, ami úgy hatott a márványra, mint a zsírra hintett oldószer.
A bácsikámnak ekkor támadt egy remek gondolata: mi lenne, ha az útban lévő épület lazán megsemmisülne? Lényegében nem hiányolná senki, mert ha el is szállítják, és egy eldugott völgyben elhelyezik, nem fogja látni senki, tehát olyan lesz, mintha nem is létezne. Kézenfekvő volt a következtetés, hogy a Taj Mahalt fel kell robbantani.
Mindez nem működhetett másként, csak a kínaiak közreműködésével, bár az amerikaiak ebben sokkal nagyobb mesterek: lemennek a tenger aljára, és ott felrobbantanak egy gázvezetéket, majd az egészet úgy ráfogják az ukránokra, hogy a fél világ csak bólogat. A másik fele meg persze nevet, de hát ez kit érdekel? Nagy kár, hogy az amerikaiakat nem lehetett bevonni, bár velük nem árt az óvatosság, mert simlisek: lám, a franciákat is hogy félretolták a nagy csendes-óceáni tengeralattjáró biznisztől.
Így elmélkedett a bácsikám, miközben az Amazon csomagokkal Kalkutta és Delhi között repkedett, aztán rájött, hogy hoppá, neki van egy repülőgépe, így ha beszerez némi nitroglicerint, egyedül is megoldhatja a problémát. Fontos volt viszont, hogy előbb kössön szállítási szerződést a panelek szállítására, ami a régi ismerőse közbenjárásával meg is történt.
Megvolt hát a szállítási szerződés, de hiányzott a nitroglicerin. Erről tudni kell, hogy nagyon veszélyes, így ma már szinte sehol nem gyártják, vagy ha mégis, borzasztóan körülményes a beszerzése.
John bácsikám minden kerékpárműhelybe és leánytanodába benézett, de nem talált olyan helyet, ahol a szokásos következetességgel felállított tábla hirdetné: „Jó minőségű nitroglicerin kapható!” Ekkor jutott eszébe, hogy a dark webre kell kivetnie a hálóját.
A dark webről szóló történetek mindig titokzatosak és misztikusak. Az ember képzelőereje megindul, és a legvadabb dolgokat tételezi fel róla. Így John bácsikám is, aki mindig is hajlott a kalandokra.
„Sötét képzőművészeti készlet – itt megtalálja a leghátborzongatóbb festményeket, amiket soha senki nem vásárolna egy galériában. Garantáltan démonokat, vámpírokat és rothadó halottakat ábrázoló mesterművek!”, olvasta elképedve, kicsivel odébb meg ezt: „Vérszívó sündisznók – ideális háziállat, ha szeretné elriasztani a szomszédokat. ”
De persze nem állt meg itt, hiszen a dark web szinte minden kívánságunkat teljesíti tudjuk. Ott vannak a „Közvetlen kapcsolatok híres szellemekkel – beszélgetés Edgar Allan Poe-val vagy éppen Mozarttal, garantáltan sosem unatkozik!” vagy a „Távol-keleti ninják – béreljen magának szuper titkos ügynököt, hogy segítsen elterjeszteni a vicceit a világ minden táján!”
A legfurcsább ajánlat mégis a „szellemmel fertőzött tükör, hogy a vendégeket mindig meglepje egy felbukkanó démonarc!” volt, bár a „Rovarosztály-kirándulás – bérleti lehetőség személyre szabott bogárgyűjteményhez, amelyet a legváratlanabb pillanatokban ereszthet szabadjára a vendégei felett!” is figyelmet érdemelt.
Miközben a dark webet böngészte, John bácsikám egyre hangosan nevetett. A világ számtalan bolondériával, abszurd ötlettel és megdöbbentő ajánlattal várta őt, de a nitroglicerinre nem talált ajánlatot. Talán vissza kellett volna térnie a hagyományos útvonalhoz, megkeresve, mondjuk, a terroristákat?
Ám ekkor megpittyent a mobilja: egy bizonyos „Ősi Indiai Alkimista” küldött neki üzenetet, jelezve, hogy hallott a problémáról, és ehhez kapcsolódóan van egy különleges ajánlata: egy bizonyos összegért hajlandó nitroglicerint gyártani, mégpedig a lehető legősibb szikh receptek szerint, amellyel „a Taj Mahal levegőbe röpítése gyerekjáték.”
John bácsikám elsápadt. „Ezek tényleg mindenkit lehallgatnak!”, motyogta, mert ez még neki is túl szürreális volt. De úgy döntött, megkockáztatja a dolgot. Válaszolt az „Ősi Indiai Alkimistának” és megbeszélt vele egy találkozót a Chandni Chowk-on, ami a delhi óváros legforgalmasabb piactere. Ott a keskeny sikátorok között sétálva színes bazárok, ékszerüzletek, ruházati boltok, élelmiszerpiacok és hagyományos indiai éttermek nyújtanak végtelen lehetőségeket. A zsúfoltság, a hangos árusok és a rengeteg ember nemcsak a vásárlásra ösztönöz, hanem egyedi atmoszférát is teremt. Ideális környezet ez nitroglicerin biznisz megkötésére.
A titokzatos üzlettárs egyáltalán nem úgy festett, ahogy az alkimistákat mifelénk elképzelik: robogón érkezett, farmert és fehér inget viselt, és szélesen mosolygott. Rögtön rá is tért a lényegre: egy kis üvegcsébe töltött ragyogó zöldes folyadékot vett elő, és azt mondta: „ez ugyan nem nitroglicerin, de a hatása ugyanaz.” És mondott egy összeget.
John a gyarmati idők angol katonatisztjeinek legnemesebb hagyományait idéző módon fizetett, majd szorosan a zsebébe csúsztatta a zöldes folyadékot, és elköszönt az ősi indiai alkimistától. Hazafelé menet azon tűnődött, mikor hajítsa rá ezt a folyadékot a levegőből a Taj Mahalra, ám az útját hirtelen keresztezte egy macska, akit egy korcs kutya üldözött. Olyan gyorsan történt minden, hogy mire a bácsikám föleszmélt, már hasra is esett a macskában. És itt lopózik be a történetünkbe a szerencse: ha az Ősi Indiai Alkimista nem verte volna át, most azon a helyen egy hatalmas gödör éktelenkedne, a bácsikám pedig egy felhő csücskén lóbálná a lábát, de csak az történt, hogy az üveg összetört és a tartalma kifolyt a földre. Mentaolaj volt, a lehető leghétköznapibb fajtából, amelynek deciliterje tizenkét rúpia.
A Taj Mahal felrobbantása így elmaradt, és ha most önök megkérdik, akkor végül is hogyan repítette a levegőbe a bácsikám ezt az építményt, akkor a válaszom az, hogy sehogy. Ma is ide-oda röpköd Kalkutta és Delhi között, hordja, viszi az Amazon csomagokat. És hogy mi van a műanyagból épített Taj Mahallal? Nos, az is megvan, köszöni szépen, csak éppen Kínában, ahol ugyebár mindennek megépítik a mását. Eiffel torony, Taj Mahal, nekik egyre megy, csak jobb és szebb legyen, mint az eredeti, ami omladozik, rozsdásodik, rendületlenül.
(Szvétics Hubenár fordítása)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
