Hogyan viselkedjünk társaságban?

A Nagy Hadron Ütköztető irodalomfizikai részlegében a múlt kedden elindítottunk egy projektet, hogy egyszer s mindenkorra végére járjunk annak a mítosznak, amely szerint a modern kor embere nem tud viselkedni.

Muszáj ezt részletesebben is kifejtenem.

Mint köztudott, a régi korok embere kiválóan tudott viselkedni, tekintet nélkül fajra, nemre vagy politikai hovatartozásra. Ha egy úriember kellő határozottságot tanúsítva bement egy kávéházba, tévedhetetlenül tudta, miként kell a pincért magához invitálnia, és ha a szomszéd asztalnál egy feltűnően csinos hölgy üldögélt, készség szinten mutatkozott be neki, és ült oda hozzá. A régi korok embere tehát könnyedén abszolválta a kávéházi viselkedés tárgyát, de mindez elmondható volt az útonállókra is, akik viszont a rabláskor tanúsítandó viselkedés íratlan szabályai szerint gyakorolták nemes hivatásukat.

Ma már ez a tudás elveszett, és bár ennek okai számosak, időszűke miatt ezeket most ne vegyük sorra.

Helyezzünk górcső alá egy olyan társaságot, amelynek valamilyen furcsa körülmény hatására a tagjai lettünk. Mit tapasztalunk ilyenkor? Elsősorban azt, hogy a jelenlévők bizonyos időközönként előveszik a mobiljukat, és kinyüvedt szemmel bámulnak rá a kijelzőjére. Mindebből egyértelműen leszűrhető, hogy a környezetünkben nyoma sincs már annak a vidám, évődős hangulatnak, ami egykoron a kávéházi alapokon nyugvó társasági életet jellemezte.

Munkacsoportunk – egy svéd, egy borneói és egy balmazújvárosi tudós – azt a viselkedésmodellt tanulmányozta, amikor társaságban még dívott a beszélgetés, és arra jutott, hogy ez egyszerre volt izgalmas és változatos. Ha kötözködni akartunk, egyszerű beszélgetéses technikával eljuthatunk egészen a sértegetésekig, de agyba-főbe is dicsérhettük a kiszemelt áldozatunkat, sokszor úgy, hogy az e kettő között nem is tudott különbséget tenni. 

Tételezzük fel egy olyan helyzetet – tisztán hipotetikusan –, hogy a társaságban lévők valamilyen anomália következtében mégis beszélgetnek, és mi ott állunk mellettük. Megszólalni nem merünk, mert fogalmunk sincs, miről folyik a szó. Talán színdarabokról, talán filmekről fecsegnek, és mi ezeket nem láttuk. A dilemmánk az, hogy bevalljuk-e vagy sem a tájékozatlanságunkat?

A Nagy Hadron Ütköztetőben kapott eredmények alapján arra a megállapításra jutottunk, hogy ebben a helyzetben soha nem szabad színt vallani. Mosolyogjunk hevesen, bólogassunk kedvesen, és hallgassunk minél nagyobbakat. Ha megkérdeznek bennünket, hogy mi a véleményünk, mondjuk azt, hogy a téma nagyon érdekes, megérne egy bővebb elemzést is valamelyik szaklapban, mire a válasz az lesz, hogy hát persze, valóban. De ne aggódjunk, ilyen kérdés nem fog érkezni, mert egymás véleményére és unokájára senki nem kíváncsi.

Várjunk meg, hogy a beszéd másfelé terelődjön, elvégre filmekről és színdarabokról diskurálni hosszú távon unalmasabb, mint meghallgatni a barátunk hencegését a nőügyeiről. A helyes viselkedés tehát minden esetben a türelmes várakozás lesz, mert előbb-utóbb biztosan az időjárás kerül szóba. Itt már teljes mellszélességgel bedobhatjuk magunkat, és úgy szidhatjuk a hideget vagy a meleget, ahogy a kedvünk tartja. Az időjáráshoz ugyanis mindenki ért, és ha fölemlegetjük, hogy mennyit szenvedünk az éppen aktuális front miatt, mindenki a saját fejfájására, sajgó ízületére fog gondolni, miáltal kialakul egy jó értelemben vett társasági összhang.

Erre a végkövetkeztetésre jutott a csoportunk, majd a jól végzett munka biztos gondolatával átment az intézettel szemben lévő talponállóba meginni egy felest. Mert gyakorlat nélkül a legfáintosabb elmélet is csak szemfényvesztés. 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.