Közismert, hogy a háború megnyeréséhez pénz kell. Változnak az évszakok, a kellemes nyári hadviselést felváltja az ősz morcossága, amelyet a tél embert próbáló időszaka követ. Lövészárkainkba ilyenkor betörnek a hidegek, és hozzák a pluszkiadásokat: szigetelni kell a családi bunkert, és nem árt gondoskodni a meleg ruházatról, beleértve a női harcosok részére vásárolt trendi bakancsot is, mert e nélkül kiszolgáltatva éreznék magukat az ellenség lesajnáló pillantásainak. A szél ellen szintúgy védekezni kell, mégpedig csinos, frizurakímélő rohamsisakokkal és persze terepszínű sállal, hogy a rohamozás közben jól mutasson.
Sokasodnak hát a kiadások, és akkor még szót sem szóltunk a téli időszakot átható díszszemlékről, parádékról. A tankot is ilyenkor kell műszakira vinni, nem beszélve az éves matricabérletről, amely nélkül a frontális támadás annyira kockázatos, hogy szinte lehetetlen. A fedezékünk környékén szerencsére ingyenes a parkolás, de ha távolabb merészkedünk, rögtön belerohanunk az ezzel kapcsolatos költségekbe.
A szezonális kiadásokhoz persze olyan extrák is csatlakoznak, mint amilyen a hadi infláció. Csak bámulunk, ha a szokásos lőszerutánpótlásért bemegyünk valamelyik hadtáp kirendeltségbe, mert minden alkalommal többet fizetünk, mint korábban. Azt sem nagyon értjük, miért kell például az aknagránátot Argentínából idáig hurcolni, amikor az helyben is előállítható? Vagy már aknagránátot sem tudunk gyártani? A stratégák azt mondják, ezt teszi a globalizáció és a szabad taktikai verseny, de minket nem vernek át. Háborúzni mindenkinek muszáj és ezt a nyerészkedők aljas módon kihasználják. Maholnap már a sima utcai lövöldözésért is pénzt fognak követelni, ha ez így folytatódik.
És hát ott van a listán a legnagyobb tétel, amikor az ember szabadcsapatot szervez, és egyéni hadműveletekre vállalkozik. Az ily módon megszerzett hadizsákmány jelentős részét a főparancsnokság adók és járulékok formájában elviszi az államkincstárba, mi meg ott maradunk, ahol a part szakad.
De még így is boldogulnánk, ha a fegyvereink időnként nem mondanának csütörtököt. Sajnos manapság ezek sem tartós fogyasztási cikkek. Műanyagból készül mindegyik, úgyhogy jó, ha kibírnak egy-két kampányt. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy nincs olyan hadra fogható fegyvermester, aki ezeket az eszközöket meg tudná javítani. Ha lejár róluk a garancia, vehetjük az újat, és közben szívhatjuk a fogunkat, hogy ezek az alig több mint játékszerek milyen sokba kerülnek.
A legkomolyabb tétel mégis az egészségügy. Az ember ugyebár harcol, és eközben amortizálódik. Joggal várhatná el, hogy a főparancsnokság ilyenkor ingyenes ellátást biztosítson számára valamelyik hadikórházban, de azok előtt olyan hosszú sorok állnak, hogy mire sorra kerül, végkimerülésben elhuny. Hogy ezt elkerülje, muszáj fizetnie azoknak a szatelit intézményeknek, amelyek a tábori ispotályok mellett gyártják a tépést. Mondani sem érdemes mennyire megterheli mindez a harcosok költségvetését, és akkor még egy szót sem szóltunk a kiképzésről, mert ha minőségi tudásra várunk, az sem ingyenes.
Egy szó, mint száz, a mindennapi hadviselés célja és lényege nem annyira az ellenség legyőzése – az úgyis láthatatlan –, hanem a harchoz szükséges anyagi fedezet biztosítása. Ha ez megvan, az aknamezőn is nyugodtan sétálhatunk.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
