Holt embernek nincs árnyéka

2015-10-31
522 olvasó

Október vége volt és embertelenül/szokatlanul meleg. A hőségtől elszáradtak a virágok, a fákról összesült levelek hullottak az emberek nyakába, mint az undorító kis hernyók. A cipők sarka rejtélyes mintát vájtak az aszfaltba. Felhőtlen volt az ég hete óta. A férfiak komoran mentek a dolguk után, kedvetlenül tettek-vettek, cél nélkül. Az asszonyok kezéből kiesett a lábas, a tűzhelyre ráégett a zsír. A gyerekek ültek a hámló vakolatú házak előtt, a labda elgurult, senki se hozta vissza.  Mindszentek közeledett, de a temetőt elkerülték, még az öregek se mentek ki, hogy kis kapájukkal rendbe hozzák a sírokat. Nem érdekelt senkit, hogy mennyibe kerül a sírkövek betűinek aranyozása, a ronda művirág koszorú, az alvadt vérszínű krizantém szála. A mécsesek és a megszentelt, búcsúból hozott gyertyák is a szekrények mélyén lapultak.  A városkába nem jöttek rokonok máshonnan, és nem is utazott el senki. Csend volt. Vártak.

Ő tíz éves volt, rövid nadrágján nagyokat rántott, mert kibuggyant a derekából a kinőtt trikó, és vörös csíkot vájt érzékeny bőrébe. Tejet hozott, háztól, a régi kanna nehéz volt üresen is, de apja ragaszkodott hozzá, hogy ebben hozza. Kék zománcozott kannában. Utálta a tejet.

A kereszteződéshez ért, óvatosan megállt és nézte a forgalmat. Nem volt nagy, két teherautó állt a tilos jelzésnél, egy motoros épp elindult, mögötte fehér kétajtós autó, nem ismerte fel a márkáját, meg néhány kerékpáros tekert lihegve. A lámpa a kisváros büszkesége volt, tavaly avatták. Szívesen nézegette, ahogy a piros sárgára váltott, majd zöld lett és már majdnem nekiindult, amikor megjelent a Gonosz. Tudta, hogy ő az. A semmiből jött, forgott lába körül a levegő, szemetet vert a járdára, a közeli virágbolt kirakata hangos reccsenéssel tört ketté. Felborult a vödör, a kókadt rózsák lelapultak, a játszótér hintái maguktól libegni kezdtek, a bolt előtti parkolóban megszólalt egy riasztó. A Gonosznak nem volt arca. Nevetett, pörgött körbe-körbe, lábáról sár és moszat hullott az útra, emelkedett és süllyedt vele az utca. A teherautók oldalra borultak, a motoros és a kis autó eltűnt egy hatalmas kátyúban. A biciklik árván maradva, gazdátlanul gurultak még néhány métert.  Ő elejtette a kannát, a tej folydogálni kezdett, egyre nagyobb sugárban, már ömlött, már a bokájáig ért, aztán elárasztotta a teret. Abból a kannából nem folyhat ki ennyi tej! – ez járt a fejében.  Nézte a Gonoszt, érezte, ha ezt túléli, valami olyat fog tudni, amit nem akar, de nincs választása. Hirtelen recsegni kezdtek az ablakok, cserepek szálltak, a cukrászda teraszáról ellibegtek a székek, és már csak ő állt ott, egyedül. A Gonosz hörpölni kezdte a tejet, minden pórusa szívta magába, hörpölt és röhögött, egyre nagyobb lett, míg egyszer felrepült, és eltűnt a lehanyatló katona szobra mögött. A nap olyan forrón sütött, hogy egy pillanatra behunyta a szemét, vörös karikákat látott, megcsapta az orrát a tej szaga, meg valami furát érzett, mint amikor Róza nénit temették, és neki is oda kellett menni a kriptához. Dohos égő viasz szaglott, őszirózsával keveredve. Akkor nagyon félt, kapaszkodott nagyanyja kezébe, a pap énekelt a szarvasról meg a patakról.

Amikor végre kinyitotta a szemét, már sötétedett, kigyúltak a terecske lámpái. Cirádás lámpák, régiesnek látszódtak, pedig ezek is nemrég készültek. Hagyományból, azt őrizni kell – ezt mondta az apja. A kanna a lábánál hevert, üresen. Amúgy minden rendben volt. Két teherautó állt egymás mögött, várták, hogy a zöld jelzésnél tovább mehessenek. Ott volt a motoros, a biciklisek csengettek, persze a kirakat is ép volt. Semmi sem változott, csak ő.

Késő volt, mire haza ért. Kikapott apjától, hogy elcsavargott, meg biztos elhagyta a pénzt, azért nem hozott tejet.

Másnap ragyogott a nap. Ő ott állt a téren, kezében a kék kanna. Sokan sétáltak, nevetgéltek, hangosan beszéltek, egy postás hamisan fütyült, két kisfiú fagylaltot nyalt, egy kislány piros szoknyáján fehér csipke virított.

Volt, akinek nem volt árnyéka. Ezek már nem sokáig élnek – gondolta.  Ezt kapta a Gonosztól. Ez volt a tudás. Az ajándék. Amit nem kért, nem akart.

Holt embernek nincs árnyéka.

S ő látja, amit más nem. Látja azt, ami nincs.

Eljött Mindszentek napja. Őszi avar szaga kavargott a városban, majd egy sötét felhő ereszkedett le, s az első esőcsepp az arcára hullt.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL