Ősz van, de még nem az az esős, borongós. Szép, verőfényes ősz – erre mondják. Még fűteni se muszáj.
A kocsma előtt barázdált arcú, hallgatag férfiak ácsorognak, rozsdás konzervdobozba pöckölik a hamut, a hirtelen feltámadt szél visszacsapja arcukba a porral együtt. Két viháncoló, piaci festékkel vörösre színezett hajú nő – egyikük tizenéves, szép arcú, domborodó hasára tigrismintás póló feszül – kunyerál egy slukkot. A kerti széken nyakig begombolt ingben gubbaszt egy borostás ember, mellette kerekes székben féllábú, kitüntetéseit mutogató társa. Együtt dolgoztak valamikor a bányában. „ Rég volt, tán igaz se volt – legyint az öreg, és óvatosan becsoszog az ivóba. Kihoz két kis homályos poharat, egyiket az egyre hangosabban gajdoló barátjának adja, aki átszellemült arccal belenyal az italba. A füst alig oszlik el, megáll a levegőben, szürkére festve beburkolja a megfáradt arcokat.
Messziről harangzúgás hallatszik. Dél van. Ebédidő. Senki se mozdul. Autók húznak át a falun. Nem állnak meg. Csak a busz, naponta egyszer jön-megy.
A bajuszos, sovány férfi a megálló ócska padjára ült, egész a szélére húzódva. Az őszi napnak van még egy kis ereje, odafordította arcát, lehunyta a szemét. Két nejlonszatyor a lábánál hevert, egyet az ölében tartott. Benne volt mindene. Inas jobb karján tetoválás, odavonzotta a tekintetet. „Pelikán. Vérével eteti a fiókáit” – mondta. „Letett a busz, mert persze nem volt jegyem, de idáig elhozott. Rendes ember a sofőr. Régen a közeli városban voltam üvegfúvó, szép dolgokat csináltam. Aztán kiköptem a fél tüdőmet, el kellett jönnöm, inni kezdtem. Az asszony meg összecuccolt és lelépett a két gyerekkel. Üzentem neki, jöjjenek vissza, övék a lakás, én meg elmegyek. Az orvos azt mondta akkor, van vagy öt évem. Olyan sok? Azóta életvitelszerűen a közterületen tartózkodó állampolgár vagyok, ezt mondta múltkor egy főokos. Meg hogy kezdjek magammal valamit.” Keserűen felnevetett. „Múltkor odajött a nagylányom, letett mellém egy doboz cigit. Mondtam, már nem szívom. Megvonta a vállát, és elment. Nem kérdeztem tőle semmit. Abból az öt évből még van kettő. Jönnek a sáros/ködös őszi napok, meg a tél. Nem ezek a legrosszabbak, hanem az álmok. Olyankor üvegből hattyút fúvok. Vagy pelikánt.”
Késő délután már foga van a szélnek, az emberek behúzódnak az ivó belső termébe.
A sarokasztalnál hárman álldogáltak. Kezükben melengették a fél páleszt. A Fuvaros törte meg a csendet, ő mindent tudott, ami a faluban történt, meg szerette is hozni-vinni a szót. „A Peresznyei Antiék fia meg hazajő. Látogatóba” – mondta sokat sejtetően. A plafon közepén nyikorgott a ventilátor, sose állítják le, mert aztán nem indul el többet. Senki nem szólt. A Peresznyeiék fia ismert arc. Persze nem ezen a néven, hogy is venné az ki magát? Zenekara van, énekel, feszülős nadrágban, fülében féltucatnyi karika villog. Színes magazinokban mindig más kocsi meg más nő mellett pózol. Van annak már öt vagy hat éve, hogy így szüret tájékán lelépett, azóta Anti bá’ nem beszél róla. Most itt koncerteznek nem messze, a szórólapok ide is eljutottak. Hát innen van tán a gondolat, hogy hazajön.
A kisbusz kerülgette a kátyúkat, bent az unalom és a dohányfüst otthonos szaga terjengett, mint évek óta mindig. „Nincs mesze a falud, benézel?” – kérdezte halkan a menedzser. „Minek?” – és intett az énekes, hogy menjenek csak tovább, a közeli nagyvárosban oltári buli lesz. A faluban alig pislákoltak a fények, a köd is leszállt. A legszélső házban még sokáig égtek a lámpák reménykedően, aztán ott is sötét lett.
A kocsmában már csak a törzsvendégek voltak, akiknek nem volt kiért/miért haza sietni. Itt csak jobban eltelt az idő. Pali bácsi maga sodorja a bagarettát.
Fémdózniban tartja, a doboz tetején vésett ágacskák között monogram két betűje. Szép, míves munka, csak egy mélyedés elcsúfítja. Az öreg csattogtatja, most, hogy ki kell menni a füstölnivalóval, töpreng, menjen, vagy inkább maradjon. A kocsmáros meg rákérdezett – mert már régóta kíváncsi volt –, hogy nem lehetne-e valahogy kikalapálni azt a horpadást? „Nem!” – jött a határozott válasz, és a tárca már vissza is került a helyére, belső zseb, fent, bal oldalt. Mindenkit meglepett ez a kurta válasz, és csak kapacitálták, hogy is van ezzel a horpadással. Nehezen indult a válasz. „A seregben jó komám lett egy udvardi legény. Aztán jött az az ősz, sárral, füstös pernyeszaggal, bizonytalansággal, egymásnak ellent mondó parancsokkal. A barátomat meg nem nagyon érdekelte, mi van, folyton csak a karácsonyi eljegyzéséről beszélt. A lány kedvéért még a cigarettát is letette, nekem adta a tartóját. Egyik nap kivezényeltek bennünket a laktanyából, a mi szakaszunk egy nagy térre vonult, ahol már javában lövöldöztek. Éreztem én egy kis ütést itt bal oldalt, hát nézem később, hogy a dózni tetejéről pattant vissza az az eltévedt golyó.” Hallgattak. Végül a Fuvaros megkérdezte: „ A barátja meg mit szólt, mikor elmesélte?” Az öreg arca komorrá vált, jó éjt mondott, és úgy ment ki a kocsmából, hogy nem nézett vissza.
A faluban már csak a régi patika melletti ház utcára nyíló ablakában pislákolt egy halvány égő.
Arról az októberről soha, senkinek nem beszélt. Pedig kérdezték/faggatták. Suttogva, négyszemközt, rokoni-baráti aggódó kíváncsisággal, meg persze hivatalosan is. Hitegetve, kedveskedve, meg durván, fenyegetőzve is. Ő meg hallgatott. Összeszorított szájjal, makacsul, dacosan. Aztán teltek az évek-évtizedek, abbahagyták a kérdezősködést. Már nem volt fontos. Ő meg együtt öregedett az idővel. De októberben nagyon nehéz. Az avar vizes földszaga, a kéményekből gomolygó kesernyés füst, a lustán cammogó tehervonatok elnyújtott zakatolása nem változott. Október 6-án esküdtek, Laci ránevetett, azt mondta, nevezetes nap. Aztán egyre nyugtalanabbá vált a védett kis hegyi városka, ahol éltek. Beszivárogtak a nem hivatalos hírek, vasutasok hozták, meg idelátogató bakancsos turisták. A férje készülni kezdett, hogy neki fel kell menni Pestre, tudnia kell, látni saját szemével, mi az igazság. Megfogta a kezét, és azt mondta, hogy az ő életük meg az országé egy. Elhitte. Neki mindent elhitt. Azt is, hogy visszajön, mihelyt tud. Sose jött vissza. És ő sose tudta meg, mi történt vele. Ezért is hiába faggatták, hát mit mondhatott volna? Nem ment el a városból, nem választott új párt. Várt. Minden nap úgy ment haza, hátha ma. Ma jön haza. Most már csak az ablaknál ül. Nézi az utat. Sáros-pöndörödött levelek lepik el a járdát. Nem jön senki. Októberben nagyon nehéz. Az élet. A halál. De erre nem gondol.
Ősz van. Mindenki vár valamit, hátha ez az ősz meghozza. Csendesek a házak, csendesek az emberek. Messziről kutyaugatást hoz a szél.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.