/

Idő, számítás, nyár

198 olvasó

Azok közé tartozom, akiket megvisel az óraátállítás. Sokan vagyunk ezzel így, és ez nem csupán allűr, hanem az egész szervezetünket próbára tevő működési zavar. Régebben, amikor ez a hóbort divatba jött, ha jól emlékszem, az volt az óraátállítás indoka, hogy ezzel a beavatkozással áramot lehet spórolni. Ki is számolták, konkrétan mennyi energiáról van szó, és bár nincsenek a kezem ügyében az adatok, ki merem jelenteni, hogy a nyereség elenyésző a veszteséghez képest. Már, ha az emberek egy részének rossz a közérzete, és az ebből keletkező csökkent vagy nem eléggé hatékony munkavégzés veszteségnek tekinthető. Erről ugyanis soha nem készül statisztika. Azt könnyű kimutatni, hogy a föl nem kapcsolt égők pénzben, wattban mennyit hagynak meg a gazdaságnak, de azt már nehezebb számszerűsíteni, hogy mi, akik emiatt a trükk miatt napokig, hetekig szenvedünk, mennyivel vagyunk kevésbé hatékonyak, kedvetlenebbek és vagy száz másféle módon gyalázatosabb állapotúak. Megkockáztatom, hogy az ebből keletkező veszteség felülmúlná a másik oldalon keletkező nyereséget.

Olyan kimutatást is találtam – nem fűzöm be a hivatkozást, de rákereshetnek a neten –, hogy ezekben a napokban megnő az infarktusok száma. Gondoljunk csak bele: ha csak egy ember azért hal meg, mert a teste a maga sajátos törvényszerűségei miatt nem képes kezelni a bioritmusának súlyos üzemzavarát, már elbukott a kísérlet. És ha már a szó kiforogta, maradjunk kicsit a bioritmusnál. A hetvenes-nyolcvanas években, amikor a tudomány feltárta, hogy az emberi élet egyfajta hullámjelenség szerint zajlik, és elnevezte ezt bioritmusnak, sokan és sokféleképpen kezdtek foglalkozni a jelenséggel. Az eredmény az lett, hogy a bioritmus divatja szép lassan átalakult kuruzslássá, és mert az újságok nyakra-főre kezdték közölni a horoszkóp-rovat mellett a bioritmus-előrejelzéseket, egyre komolytalanabbá vált az egész. Ma már alig esik szó a bioritmusról. Még a bulvársajtó is kerüli, tehát vehetjük úgy, hogy kihalt, kiveszett, vagy ha létezik is, csupán nyomelemekben, mindenesetre nem szokás emlegetni és még kevésbé hivatkozni rá.

Az óraátállítás miatti jelentkező fiziológiai tünetek mégis azt mutatják, hogy a bioritmus tényként kezelhető valóság. Eszerint élünk, ez határozza meg a tevékenységeink menetét, a kedélyállapotunkat, és bár sokan vannak, akiket a sors rusztikusan erős szervezettel áldott meg, legalább ennyien vagyunk mi, akik ingadozunk. Az idő ezekben a napokban úgy bánik velünk, mint egy gonosz, kiállhatatlan főnök, aki ahelyett, hogy békén hagyna, állandóan ott kering körülöttünk. Küszködünk vele, mármint az idővel, mert vagy korán, vagy késő van ahhoz az állapothoz, helyzethez képest, amit megszoktunk. Aztán, ha úrrá leszünk a vérnyomás-ingadozásunkon, ha néhány tablettával leküzdjük a makacs fejfájásunkat, és valami egyéb trükkel – talán egy jó film, egy olvasmány után – felülemelkedünk azon a hangulati mélyponton, ami ilyenkor a talajhoz szegez bennünket, lassan helyre rázódik minden.

De közben végig azon bosszankodunk, hogy erre az égvilágon semmi szükség nincsen. Lehet, hogy ötven évvel ezelőtt, amikor az éjszaka még élesen elkülönült a nappaltól, és a villanyáram-fogyasztás csupán a töredéke volt a mostaninak, még megérte manipulálni az órát, de ma, amikor némi túlzással úgy pazaroljuk az energiát, hogy azt már szinte a vezetékek sem bírják, egy órával korábbra, vagy későbbre tenni a lefekvés idejét jószerével észre sem vehető. Az emberiség java része – részben a járvány miatt, de attól függetlenül is – monitorok, képernyők és kisebb-nagyobb kijelzős készülékek előtt éli az életét. A telefonokat mindig fel kell tölteni, függetlenül attól, hogy nappal van-e vagy éjszaka, a tévé ezer csatornában folyamatosan közvetíti az adást, az internet, a közösségi média egy perc szünetet sem tart. A termelés ehhez szervesen igazodik. Ma már csak elvétve vannak a környékünkön gyárak, ahol a munkások hattól kettőig dolgoznak, mert ezt a szerepet globális szinten átvette tőlünk Kína, ott meg ugyebár fütyülnek az óraátállításra. Nekünk itt, Európában, vagy tágabb értelemben a nyugati világban túlnyomórészt a szolgáltató ipar maradt (leszámítva néhány gyáróriást, amely idetelepült, és 24 órás ütemben gyárt valami hasznosságot), azt pedig az egy óra ide, vagy oda érdemben nem befolyásolja.

Hosszan lehetne sorolni azokat az okokat, amelyek azt mutatják, az óraátállítással több veszik el a vámon, mint amennyi bejön a réven, de ez nem az én feladatom, mert én szimplán csak szenvedek tőle, és hasonló reményekkel várom az akklimatizálódást, mint a tengerszintről nagy magasságba érkező sportoló, akikre fontos mérkőzés vár a helybeli csapattal. Ő ott fent legtöbbször alulmarad, de nekünk más a sorsunk, mert erről a magaslattól őszig már nem ereszkedhetünk le, és addig még sokszor fordul a homokóra. Velünk, vagy nélkülünk, idővel ez is kiderül.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft