Minden film – lett légyen az játék- vagy dokumentumfilm – akkor teljesíti leginkább az alkotói kimondott vagy kimondatlan szándékát, ha gondolatokat és érzelmeket ébreszt. Valamivel megfogja a benne gyönyörködőt vagy utálkozót. Szép vagy rút, érdekes vagy unalmas, felkavaró vagy elaltató. A vagy előtti minősítések vonatkoznak Skrabski Fruzsina Traumáinkon innen és túl című filmjére, ami nem hagy nyugton a megtekintése után.
Talán lehetett volna jobb címet adni neki, mert a trauma szó bármennyire összefoglaló jelentéstartalmú, mégsem a legtalálóbb arra az ambivalens (ez is csak egy divatszó), furcsa, rendkívül összetett érzésre, amin a film főhősei gyerekkorukban átestek. Bántalmazás, éhezés, elhagyatottság, megalázottság, magány, alkoholizmus, elveszettség, szeretethiány – és még sorolhatnánk azokat a szörnyű élethelyzeteket, amiken keresztülmentek. Mindezek ellenére (némely esetben tán éppen ezért?) képesek lettek az úgynevezett normális életvitelre, családban élnek, saját és nevelt gyerekeiket imádják, akik viszontszeretik őket. (Ennek az utóbbinak a manifesztálása a film végén az egyik legmeghatóbb jelenet.)
Felnőtt főhőseink mind-mind szeretetreméltóak, többnyire értelmiségiek, de mindenképp kiemelkedő intellektussal bírnak, és meglepő módon egyikőjük sem szidja a vér szerinti szüleit, épp ellenkezőleg. Cigány származású főhősnőnk (Danó Éva) is úgy vall, hogy szerette az anyját, akit az apja szinte minden nap véresre vert, ő viszont a lánygyerekeinek adta át az ütlegelést, de olyan keményen, hogy bizony valóságos csoda, hogy a kislányok túlélték. Nem a cigányságát szégyellte, hanem azt, ahogy élnek – emlékezik Éva a megrendültség pillanatait kiváltva a nézőben.
Hőseink traumatizált gyerekkorának valóságos és lelki színhelyeit a riporteri minőségében is ragyogó teljesítményt nyújtó rendezőnőnk és segítő társai járják körbe. Az egyik pszichiáter, Harangozó Judit mondja ki főhőseink különleges személyiségéről a legnagyobb igazságot: „Ami nem öl meg, az megerősít.” Ha az ember túl tud lépni önmaga súlyos testi-lelki megbántottságán olyan eltökéltségben, hogy belátja gyerekkora életterének szégyeneit, határozott célja lesz nem átörökíteni a megélteket, hanem épp ellenkezőleg: felismeri annak tarthatatlanságát, nos, akkor nem öli meg, amit átélt. Ha erre képtelen, kis eséllyel indul el másfajta életirányba, bárhogy is fogadkozik.
Ez a film nem az utóbbiakról szól, hiszen nem szólhat egy dokumentumfilm az élet teljességéről, az élethelyzetek komplexitásáról. Erre talán egy nagyjátékfilm tehet kísérletet. Esetünkben azonban a rendező a film elején deklaráltan felvállal és következetesen megmutat egy lehetséges utat: minden helyzetből van kiút, íme, bizonyság Böjte Csaba testvér egész életszemlélete is erre. Ha a gyűlölet helyébe a szeretet lép, a kirekesztés helyébe az elfogadás, ha a felnőtt keze nem sörösüveget tör el a kisfiú kobakján, hanem csak simogat és barackot ad.
A fanyalgó társadalomtudósok majd egyfajta naiv világlátásnak, esetleg vallásos hittel átitatott, azaz semmiképp nem tudományos megközelítésnek tartják a film alapkoncepcióját. Szerintük a statisztikák mindennél fényesebben igazolják, hogy most is létezik mélyszegénység, családi erőszak, szegregáció és majd még sorolják. Megoldásuk állami feladat lenne, de a törvényhozók a szőnyeg alá söprik az elesettek mélyből jövő jajkiáltásait, ezzel kisebbítve vagy egyenesen tagadva azokat. Ily módon nem lehet túl lenni semmiféle traumán, csakis innen, és bizony ez a tipikusabb. Íme, kész is van a magyar társadalmat szétfeszítő innen vagy túl szemléleti hasadása, csakis a vagy-vagy szigorúan választó jelentésárnyalatával. Ez a film azonban kapcsolatos kötőszóval él: innen és túl.
Skrabski Fruzsina tiszta ember. Hisz abban, hogy merni kell egymást szeretni, és meri ezt kimondani egy erre nem feltétlenül fogékony társadalmi közegben. Őszintén érdekli: hogyan lehetnénk boldogabbak? Fel is mutatja Bagdy Emőke ugyanezen címmel írt könyvét, miközben a pszichológusnő nagy figyelemmel hallgatja az önmagát „senki ivadékának” aposztrofáló egyik főhősünk (Dunai Attila) gyerekkori emlékeit. Ezen a ponton hangzik el az első hallásra talán nyakatekertnek tűnő „szükségeltségi szükséglet” kifejezés, amit Bagdy Emőke roppant egyszerűen magyaráz: alapszükséglete minden embernek, hogy kell valakinek, azaz nagyon fontos valaki számára a puszta létezése. Ennyi a titok, nem több.
A film vállaltan hirdeti, hogy csak a szeretet adhatja a felelősségvállalás képességét. Tanulnunk kell megszeretni és elfogadni önmagunkat, a bennünk élő gyereket is, az emlékeivel és az akármilyen szüleivel együtt. Ha erre képesek vagyunk, már semmitől sem kell félnünk, még attól sem, ha magunk is szülőkké válunk.
(Skrabski Fruzsina: Traumáinkon innen és túl, magyar dokumentumfilm, 2020)
