Jelentés néhány denevérről

276 olvasó

Sabino akkor fogta fel, hogy hamarosan meg fog fájdulni a feje, amikor a Vuhan Tianhe repülőtér fölé érve megpillantotta a Jangce és a Han összefolyásánál épült, a fizikailag leírható összes színben egyszerre vibráló várost. Annak idején, amikor először kellett ide átrepülnie Friscóból, úgy érezte, mintha egy videójátékba csöppent volna, egészen elragadta az esti város pulzáló fényeinek látványa. Saját magának már bevallotta, hogy egy kicsit meg is kedvelte a helyet.

Mindig más útvonalon érkezett, ezúttal a Cathay Pacifickel Hong Kong-i átszállással, és a Hyattben foglaltatott magának szobát. Úgy vélte, a tehetős emberek zsibongásában könnyebb észrevétlennek maradni. Az elején előfordult, hogy kisebb, panziószerű szálláshelyeket választott, de az egyik ilyenben a tulajdonos, egy ötven fölött járó özvegy kifejezetten jó angol tudással, már-már a személyeskedésig igyekezett udvarias lenni, és ez kellemetlenné tette az ottlétet. Azóta Sabino óvatosabb volt. Úgy döntött, mielőtt bejelentkezne a szállodában, elintézi, amiért érkezett, nem akarta, hogy jönni-menni lássa bárki is. Az ember sosem lehet elég óvatos, ráadásul szeretett volna túl lenni a dolgon, mielőtt tényleg elkapja a fejfájás.

A taxisnak úgy adta meg a címet, hogy öt tömbnyire az intézettől tegye ki, majd némi kerülővel sétált el a toronyházig. A belépés a szokott módon zajlott: a hallban a látszólag szorgosan tevékenykedő civil ruhás, amúgy pedig állig felfegyverzett biztonsági szakember egyike először a jövetele célját kérdezte, majd megkérte, hogy álljon a retinaleolvasó elé. Az őr kezében lévő, a belső hálózatra kapcsolt tableten semmilyen személyes adat nem jelent meg, csak egy tizenhat jegyű számkód. Ezt olvasta be a biztonsági ember a belső telefonba, mire kisvártatva kinyílt a lift ajtaja, de a harminckettedik emeletre Sabinónak így is kísérettel kellett felmennie. A fönti liftajtónál maga az igazgató fogadta, mint mindig.

– Jöjjön! – intett neki egy gyors meghajlás után, majd egy futurista módon berendezett irodába vezette vendégét. Miközben helyet foglaltak, Sabino azon tűnődött, micsoda értelmét vesztett szó az, hogy futurista. Gyerekként arról álmodott, egyszer majd videótelefonokon kommunikálnak az emberek, most ezt bárki megteheti a zsebében hordott mobillal; hogy gépek és robotok segítik majd az életet, most meg inkább azon kell aggódnunk, hány ember munkáját vehetik el az egyre tökéletesebb modellek. Nem, egy csupa üveg, high-tech iroda már nem futurista, hanem a mindennapok része.

– Megkaphatom? – kérdezte az igazgató.

Sabino egy apró adathordozót nyújtott át neki, amelyet az igazgató az íróasztalon fekvő laptopba helyezett. Figyelmesen nézte végig a feltöltött anyagot, az egész nem tartott többet két percnél. Amikor a férfi felemelte a tekintetét, Sabino tudta, most semmisíti meg magát és tünteti el összes saját digitális nyomát az üzenet.

– Ez nem a megszokott feladat – jegyezte meg az igazgató.

– Az ár sem az.

– Az alapítvány arra kér, hogy módosítsunk egy mesterséges vírustörzset…

– Fölösleges végigmondania, igazgató úr. Az alapítvány pontosan tudja, az intézet már ismeri a szükséges eljárást.

– Ahogyan az alapítvány is. Csak éppen az Egyesült Államokban tilos az ilyesmi.

– Mire jók a külföldi barátok, igaz?

Az igazgató kelletlenül bólintott.

– Mikorra szeretné? – kérdezte.

– Reggelre.

– Reggelre? Meg tudjuk csinálni, de módosított vírustörzs tesztje ennyi idő alatt lehetetlen.

– Az már legyen a mi gondunk!

Az igazgató átvette Sabinótól a két, gyógyszernek álcázott üvegcsét. Az egyik tele volt, a másikban néhány szem, mintha használója mér a vége fele járna.

– Vérnyomáscsökkentő? Ügyes – mondta. – Akkor reggel.

Sabinót most kezdte el gyötörni a fejfájás, ezért egy kis lazítást engedett magának. Beült a bárba, japán single malt whiskyt rendelt, és úgy tett, mint aki a különleges ital élvezete közben elmerül valami nagyon fontos szakanyagban. Húsz percet töltött el feltűnés nélkül itt, majd a szobájába vonult, hogy kipihenje magát. Frissen ébredt. Az igazgató reggel a megbeszélt időpontban már a kész anyaggal várta, amelyet ugyanúgy gyógyszernek álcáztak, mint idefelé az eredeti vírustörzset. Sabino biztosította arról, hogy az ellentételezés nem marad el, és elköszönt. Három órája volt még a reptéri bejelentkezésig, épp annyi, amennyit előzetesen eltervezett, hogy kilátogathasson a piacra megvásárolni egy egzotikus denevért. Vuhanban köztudottan Isten valamennyi teremtménye kapható a piacon, némelyik élve, némelyik hentesáruként vagy tányéron felszolgálva. Sabino az állatot az unokahúga számára kívánta megvásárolni, persze, a kislánynak nem kellett tudnia, hogy ez egyben a fedősztori része is: különc üzletember denevért visz haza az üzleti útról ajándékba. A szállításhoz szükséges engedélyeket természetesen már San Franciscóból elintézte.

A nem helybélinek, különösen annak, aki nem Ázsiából érkezik, elsőre sokkoló lehet a vuhani piac. A látogató nehezen tudja eldönteni, hogy az időben utazott vissza, vagy egy horror film elejébe került valamiképpen: az árusok élelmiszerként kínálnak a kacsák, disznók mellett kutyákat is, mindenféle rágcsálókat, tengeri lényeket, kígyókat, sőt denevért is. A vásárló kérésre az állatot helyben le is ölik, a standok között tócsákban áll a vér, a szag és a félelmükben vergődő élőlények zaja nehezen elviselhető. Sabino azonban most nem foglalkozott ezzel, emlékezett, a piactér melyik részében lehet élő denevért vásárolni, egyenesen oda tartott. Nem tökéletes, de jól edzett mandarinján elmagyarázta az eladónak, mit keres, majd, miután kiválasztottak egy példányt, azt kérdezte, vad-e. Az öreg, hiányos fogazatú férfi hadonászva mutogatta, hogy nem, közben igyekezett Sabinóval megértetni, hogy nyugodtan benyúlhat a nagy kalitkába kivenni, és áttenni a kisebb alkalmatosságba, amelyet ingyen kap az áru mellé. Sabino benyúlt, de amikor a denevérek megriadtak, visszarántotta a kezét. A következő pillanatban összeszedte a bátorságát, de csak a művelet közben vette észre, hogy azt a kis kézi táskát, amelyben az intézetből a vírustörzseket hozta el, és amitől nem vált volna meg egy pillanatra sem, leejtette. Ráadásul mire a denevérre rácsukta a kis kalitka ajtaját, és lenyúlt volna, hogy felvegye, a tömegből egy nézelődő idősebb, pufók asszony véletlenül belerúgott, de akkorát, hogy a táska messze repült. Sabino gyorsan lépett le a ketreccel és az összeszedett táskával, egy nyugodtabb helyen nézte meg a gyógyszernek álcázott két üvegcsét. Dühösen állapította meg, hogy az, amelyik megkezdettnek látszott, komolyan megsérült.

Azonnal jelentést tett az alapítványnak egy vonalas utcai készülékről. Az elnök titkárát kellett ilyen súlyos, és eddig még soha elő nem forduló esetben hívnia. A titkár három perc múlva hívta vissza, megadott egy címet, hogy Sabino ott várakozzon további utasításig, végül határozottan utasította, hogy a denevért feltűnés nélkül hagyja itt a piacon.

Sabino másnap reggel kezdett rosszul lenni. Először csak a közérzete volt rossz, aztán egyre gyengébbnek érezte magát. Késő délután úja megfájdult a feje, és úgy érezte, talán láza is lesz. Ekkor lépett be az ajtaján kopogás nélkül egy magas, nem ázsiai férfi, aki maszkot és kesztyűt viselt, és felszólította Sabinót, hogy adja át az üvegcséket. Ezeket ő egy hermetikusan záró dobozba tette, és köszönés nélkül indult volna el, ha Sabino nem szól utána.

– És én?

– Negatív – felelte az idegen.

Amikor Sabino erőt magán, és kilesett utána a lépcsőházba, őt már nem látta, csak az ajtó elé hajított kesztyűt és maszkot.

Sabino a harmadik napra lett egészen rosszul, ekkor már pokolian fájt a háta, és akárhogy próbált, nem kapott levegőt. Felkelni nem tudott, álomban töltötte a nap nagy részét. Így aztán menekülni sem tudott, amikor a panzióban kigyulladt tűz lángjai az ő szobáján is átcsaptak.

 

* * *

 

A titkár értetlenkedve rázta a fejét az alapítvány székházának felső szintjén berendezett irodában.

– Nem gondoltam volna Sabinóról, hogy ekkorát hibázik. Ez a denevér dolog… Még engedélyeket is kért. Ez egy hozzánk vezető nyom.

– De nem hozott haza semmit – mosolygott a kuratórium elnöke. – Csak annyit tudunk, hogy denevért akart venni, és ott járt a piacon.

– Ön nem aggódik?

– Egy cseppet sem. A jelentésben az áll, hogy az üvegcsék átadásakor már beteg volt. Mindössze másfél nappal a történtek után. Vagyis ha azok az üvegek ott a piacon, a tömegben sérültek meg…

– Csak részben tudom követni.

– Nincs sok időnk – felelte az elnök –, hamarosan megbetegedések sorát fogják jelenteni. Sabino viszont tett nekünk egy szívességet.

– Nem értem.

– Kérem, hogy vegye fel a kapcsolatot a vuhani intézettel. Fel kell készülnünk. Kérje meg őket, hogy készítsenek elő egy szakmai jelentést, amit majd akkor hozzanak nyilvánosságra, amikor a járvány túllép Vuhanon!Az álljon benne, hogy vizsgálatokat végeztek, és a pandémiát okozó vírus a denevérekről származik!

 

 

 

Kerékgyártó György

Mivel semmi hasznosat nem tanult, elhatározta, hogy prózaíró lesz. Idővel rájött, hogy ehhez is érteni kell, de már későn. 1995 óta publikál, eddig négy kötete jelent meg, dolgozott televíziós produkciónak és kétszer nyert el NKA drámaíró ösztöndíjat is. Vasas szurkoló. A Regénytáron szívesebben közöl, mint folyóiratokban, mert itt mód van kísérletezésre, stílusjátékokra is, ráadásul közvetlen kapcsolat jöhet lére a szerző és az olvasó között. Gyakran mondja, hogy ha a Regénytár nem lenne, igazából nem is volna kedve írni.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft