Jézus kamaszkora

Az emberiség előtt úgy halmozódnak a megválaszolatlan kérdések, ahogy a talpalásra váró lábbelik a hanyag suszter műhelyében. Hiába próbálkozunk, hiába vizsgáljuk a tengerek mélyét a legkorszerűbb hangradarokkal, nem jutunk a nyomára Atlantisznak, és minden erőfeszítés dacára sem találjuk Attila sírját vagy a Szent Grált, hogy a többi titokról és rejtélyről ne is beszéljünk.

Ezekben a rejtélyekben is létezik egy bizonyos rangsor, mert miközben remekül megvagyunk Atlantisz nélkül, erősen szekíroz bennünket az a hiány, ami Jézus életrajzában tátong. A születése pillanatától a kisgyerekkoráig minden tiszta és világos, de aztán jön egy tátongó űr, ami mindent elnyel egészen a Megváltó földi életének utolsó periódusáig, mert az már megint kellő részletességgel ismert.

Aki azzal a válasszal tér ki a kérdés elől, hogy az emberiség mind ez idáig vígan megvolt Jézus kamaszkora nélkül, annak igaza van: számunkra nem a kamasz Jézus az iránymutató, hanem a gyerekként őszinte, majd a felnőttként kibontakozó, igét hirdető. De ha most, ebben a szent pillanatban mindannyian magunkba révedünk, és elfogultságtól mentesen vizsgáljuk meg eddigi életpályánkat, akkor arra a döbbenetes megállapításra jutunk, hogy a kamaszkorunk végén lettünk azzá, amik vagyunk. Ilyen szempontból a kamaszkor igenis fontos, még Jézus vonatkozásában is.

Jézus gyerekkora könnyű és felhőtlen lehetett, ami annak tudható, hogy nevelőapja igen jámbor természetet mondhatott magáénak. Ács volt, ami abban az időben csúcsszakmának számított, vagyis Józsi bácsi napjainkban talán szoftverfejlesztő lenne a NASÁ-nál esetleg a Szilícium-völgyben. Az ácsokat kétezer évvel ezelőtt megbecsülés, irigység, és persze jólét övezte, mert ahogy ma mindenki szoftverfogyasztó, úgy volt régen kivétel nélkül ácsmunka-fogyasztó. A fával dolgozó szakember tehát jól keresett, és még az adók befizetése után is maradt elég pénze arra, hogy a családját jólétben tartsa. A kis Jézusnak ebből fakadóan nem voltak anyagi gondjai, legalábbis nem olyan jellegűek, mint a pajtásainak, akiknek az apja többnyire árokásó, kőtörő vagy teherhordó lehetett. Ha Józsi bácsi úgy látja jónak, akár taníttathatja is a nevelt fiát. De ő ezt nem tette meg, legalábbis nincs róla dokumentum, hogy Jézus leérettségizett volna, hogy utána papnak vagy vámszedőnek tanuljon. Józsi bácsinak más célja volt ezzel a gyerekkel, és itt nem valami önző, ostoba célt kell keresni, hanem a legnemesebbet: önmagához hasonló, megbecsült ácsmestert kívánt belőle faragni.

Amikor tehát Jézus állán pelyhesedni kezdett a szakáll, a nevelőapja behívta a műhelybe és sorban bemutatta neki a szerszámokat. Ők lesznek mostantól a legjobb barátaid, mondta. Nem tudhatjuk, hogy Jézus értette-e a viccet – az evangéliumok szerint nem volt valami eget verő a humorérzéke –, de az rögtön beugrott neki, hogy baj van: a haverok odakint, az árnyas ligetekben bandáznak, ő pedig ide köttetett, ebbe az enyv- és gyantaszagú hodályba, ahová a nap is vonakodva süt be. A következtetés, hogy ez nem tetszett Jézusnak, megcáfolhatatlanul logikus. Duzzogott, húzta a száját, és ímmel-ámmal gyalulgatta az elébe tett deszkákat, ami egy idő után kilendítette Józsi bácsit a jámborságából. A deszkát ugyanis – pláne ha cédrusdeszkáról volt szó – aranyárban mérték, és ha Jézus kelletlenségből vagy egyéb ok miatt egyet-kettőt elbaltázott, jelentős hiány keletkezett a családi költségvetésben. Józsi bácsi nem tehetett mást, csak azt, amit a mesterek alkalmaznak a tanoncaikkal szemben. Meg kellett törnie a fiát, hogy az magától rájöjjön: a barátaival folytatott vég nélküli fecsegés nem vezet sehová, viszont a gerendák és egyéb faáruk bűvölése magával hordozza azt a jólétet, ami a társadalmi megbecsültség alapja.

Nagyon valószínű, hogy Jézus eleinte minden apró alkalmat megragadott, hogy lelépjen a műhelyből és csatlakozzon az olajfák hűsében eszmét cserélő haverokhoz, pláne ha azoknak sikerült egy vándor hittérítőt is maguk közé csábítaniuk. A haverok is megsínylették a jó eszű Jézus hiányát, ezért Józsi bácsit gyakran leitatták, hogy amíg a satupadra borulva szunyókál, kicsempészhessék Jézust az éppen aktuális vitadélutánra. Aztán ennek nagy hirtelen vége lett, mert Jézus anyukája rájött, miben mesterkedik ez a mihaszna társaság, és kérdőre vonta a fiacskáját. Nem szégyelled magad?, korholta a szemlesütve álló és a nagy lábujjával zavartan kavicsokat birizgáló Jézust. Apád gürcöl, nyeli a verejtékét, hogy minden nap friss macesz kerüljön az asztalunkra, te meg ezzel a gyanús gyülekezettel lófrálsz? Azt hiszed, nem tudom, hogy mindig te fizeted nekik az inni- és ennivalót?  Ennek az éhenkórász bandának az isten pénze sem lenne elég, úgyhogy embereld meg magad, és mars be a műhelybe dolgozni!

Jézus kamasz volt, de nem az a fajta, aki csak azért is nekimegy a falnak. Értett a szóból, meg hát el is szégyellte magát. Az anyukája volt a szellemi társa, a vigasztalója és a lelki támasza. De a nevelőapját is becsülte, mert tudta, mekkora önfegyelem kell neki ahhoz, hogy kezelni tudja ezt a furcsa helyzetet. Visszament hát a műhelybe, összesöpörte a forgácsot, kosárba gyűjtötte a fűrészport, hogy eladhassa a halfüstölőknek, aztán felköltötte Józsi bácsit és megkérdezte, mi a helyzet azzal a tizenkét gerendával, amit a rómaiak a múlt héten keresztre feszítési célokkal rendeltek tőlük.

Lényegében ez minden, amit erről az epizódról tudni érdemes. Talán csak annyit kell még hozzátenni, hogy Jézus az elkövetkező szűk két évtizedben mindent megtanult, amit erről a misztikusan szép, organikus anyagról tudni érdemes. A fának lelke van, ami átsugárzik miránk, emberekre is. Ez mutatott neki irányt, amikor már mint ügyes ácsmester végre megkapta nevelőapjától a szabadulólevelét és saját vállalkozásba kezdhetett. Más kérdés, hogy ez a vállalkozás nem egészen olyan volt, amilyet Józsi bácsi elképzelt a nevelt fiának, de akkor már nem volt beleszólása az események menetébe. Ment minden és mindenki a maga útján, és ez ma sincs teljesen másként.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.