Kalap és esernyő

Csálingerek IV.
2023-02-20
427 olvasó

Ez a történet nem a csálingerekről fog szólni, hanem művészekről. Többnyire testes, pocakos férfiakról, akiket az utcán megpillantva, beszédmódjuk különösségét meghallva néha megmosolygunk. Ám avíttasnak tűnő életfelfogásuk, öltözködésük, modoruk és a szavajárásuk a felületes szemlélőnek is csupán addig böki a szemét, amíg ezek a művészek a kezükbe nem veszik a hangszereiket. Mert onnantól kezdve – csakúgy, mint minden igazi művészet esetében – egy isteni csoda válik láthatóvá, illetve ez esetben inkább hallhatóvá. Egy része annak a megfejthetetlen misztériumnak, ami Michelangelo leghíresebb mennyezetfreskóján a két mutatóujj közt van.

Ezelőtt talán húsz esztendővel történt, hogy egy alkalommal valamiért felkerestem anyámat a munkahelyén, a Kispesti Halásztanya Étteremben. Az elülső részben kialakított presszóban várakoztam rá, ahol rajtam kívül egyetlen vendég sem volt. Kértem egy üdítőt és leültem az egyik asztalhoz. Kisvártatva az esti fellépésre készülődő cigányzenekar lépett be, teljes harci díszben, Béla bácsival, a prímással az élükön.

– Kézcsók, Mariettám, szervusz, Attilám! – köszöntötte a pultosnőt és engem Béla bácsi.

– Tiszteletem, Béla bácsi!

– Édesanyádra vársz?

– Igen, Béla bácsi, anyut várom.

– Jól van – felelte Béla bácsi, majd leültek egy asztalhoz. Kávét és ásványvizet kértek maguknak.

Amint megkapták a kávéjukat, szinte vezényszóra került elő öt doboz piros Marlboro, és a vaskos, arany pecsétgyűrűs ujjak között aranyszínű öngyújtók lángja lobbant fel. A presszóban lévő tévében éppen valami zenés műsor ment. Három szemrevaló ifjú hölgy hegedülte a Monti-csárdást, modern, ritmusos zenei aláfestéssel. A produkció láthatóan nem ütötte meg Béla bácsiék ingerküszöbét. Ügyet sem vetettek a tévében hallottakra, halkan egymás közt beszélgettek. Egészen addig a pillanatig, amíg a produkció el nem érkezett egy bizonyos szakaszába. A három hölgy közül az egyikre ráközelített a kamera, aki egymaga a szóban forgó zenemű lassabb részét kezdte el játszani. Ennek egy bizonyos pontján az egész banda egyszerre kapta fel a fejét. Hirtelen a képernyőre meredtek, majd döbbent tekintettel egymásra néztek.

– Ejnye, baszd meg! Azt még ezek vannak a tévében – méltatlankodott egyikük.

– Hagyd el, Róbert! – intette le Béla bácsi. – Ilyen világ van most, oszt kész.

– Na, ezt hallotta volna meg az Imre bácsi! – mondta egy harmadik a bandából.

Béla bácsi erre már csak legyintett, elnyomta a hamutartóban a cigarettáját, majd intett a többieknek, hogy indulniuk kell muzsikálni. Kifele menet Marietta még megkérdezte Béla bácsit:

– Mi volt ez, Béla? Mi a csudáról beszéltetek az előbb?

– Hát hallottátok ti is, vagy nem? – felelte a prímás. – Akkora falsot fogott a kislány, hogy kiszakadt az ég alja!

Természetesen sem én, sem Marietta nem hallotta meg azt a bizonyos fals hangot. Úgy tűnt, hogy egy átlagos nap jelentéktelen kocsmai epizódja zajlott le. De mégsem. Annyiban mégiscsak volt jelentősége, hogy először életemben gondolkodtam el azon, hogy mit is jelent igazából valaminek a tudása. Valójában itt nem egyszerűen csak tudásról volt szó: ezek a cigány muzsikusok beavatottak voltak. Beavatottak a zenébe, annak is a legmélyebb rétegeibe.

A Béla bácsiék által felemlegetett Imre bácsi egy öreg kispesti prímás volt, aki akkoriban már az igazak örök álmát aludta. Egyike volt azoknak, akik a fellépések mellett rajkók tucatjait tanították meg erre a mesterségre. Állítólag nem egy, később híressé vált cigányprímás hegedült Imre bácsi gangján ácsorogva és lesve az öreg prímás reakcióit. A legendák szerint ugyanis alig-alig beszélt a tanítványaihoz. Csak ücsörgött az asztalnál, egy pohár bort iszogatva, és néha látszólag a semmibe révedve, néha pedig lehunyt szemmel hallgatta tanítványai játékát. Azok pedig a mester testbeszédét figyelve, talán valami rejtett metakommunikációs csatornán át kapták az utasításokat tőle.

Imre bácsi a halála előtt évekig bejárogatott a Halásztanya étterembe, ahol – anyám elmondása szerint – egy időben ő maga is ott muzsikált a bandájával. Még Béla bácsiék idejében is benézett egyszer-kétszer. Általában ügetőnapokon, hiszen a muzsikán kívül Imre bácsinak a lóverseny volt a másik szenvedélye. Amikor nyert, mindig három taxival érkezett. Az első kocsi hátsó ülésén a kalapja utazott, a középsőben Imre bácsi, a hátsóban pedig az esernyője. Ez a két tárgy ugyanis elengedhetetlen kelléke volt Imre bácsi megjelenésének.

A halála előtti hónapokban már nagyon rossz bőrben volt az öreg. Egyre ritkábban, de néha-néha még benézett, az elmaradhatatlan kalapjával a fején, a hosszú, fanyelű esernyőjével a karján, hóna alatt a még nála is jóval öregebb hangszerével. Béla bácsiék játékát hallgatta és a gondolatai a régmúltba vesztek. Egész este egyetlen egy pohár bor mellett időzött, mert többre már nem volt pénze. Ahhoz persze túl büszke volt, hogy bármit is elfogadjon. Talán ha még tudna úgy játszani, mint régen – gondolta magában, és köszvénytől duzzadt, görbe ujjait nézegette.

Béla bácsi mesélte el anyámnak annak az emlékezetes estének a történetét, amikor az öreget utoljára látták a Halásztanyán. Nyár volt, a nagyteremben két busznyi svéd turista vacsorázott, Béla bácsiék muzsikáltak nekik. Imre bácsi pedig a kerthelyiség egyik asztalánál gubbasztott az egy pohár borával. Mikor a banda kiment szünetet tartani, Béla bácsiék egy darabig szomorúan figyelték, majd összenéztek és odamentek az asztalához.

– Imre bácsi! Tiszteljél már meg minket azzal, hogy muzsikálsz velünk egy fertályórányit!

– Drága gyerekeim! Már több mint egy éve nem merek hozzányúlni – tette rá a kezét Imre bácsi az asztalon fekvő hegedűtokra. – Az ujjaimat is alig tudom behajlítani. Félek, hogy az angyalok mind egy szálig lepotyognak az égből!

– Ne törődj vele, Imre bácsi! Majd mi úgy alád rakjuk a többit, hogy senki nem fogja meghallani, ha véletlenül mellé is nyúlnál.

– Én akkor is hallom, Béluskám.

Addig-addig győzködték az öreget, míg az végül kötélnek állt. Bementek a terembe, ahol a svéd vendégek ültek, majd Béla bácsi felkonferálta a vén prímást:

– Ladies and gentlemen! The greatest gipsy Musiker in ganze Welt! – mondta Béla bácsi, rögtön két világnyelvet elegyítvén egyetlen mondatban, miközben a vonójával elegánsan Imre bácsira mutatott.

A Pacsirtával kezdtek, és pillanatok alatt kiderült, hogy Imre bácsi félelmei alaptalanok voltak. Tán valami csoda történt, vagy maga a zene tett csodát, de az öreg, merev, duzzadt ujjak ismét virtuózzá váltak, és a hegedű életre kelt Imre bácsi kezében. A zenemű utolsó részében a két énekesmadár – Imre bácsi és Béla bácsi jóvoltából – már úgy feleselt egymásnak, hogy a mintegy ötvenfőnyi svéd közönség kis híján elolvadt a gyönyörűségtől. Az ezt követő Monti-csárdás lassú részénél pedig a fele hallgatóság már könnyezett. Imre bácsi hangjegyenként bontotta ki számukra ezt a remekművet, és úgy nyújtotta át, mint valami mennyei mannát. Még a bőrükön és a pórusaikon át is áradt beléjük a zene. A siker frenetikus volt. Állva tapsolták és ünnepelték a vén prímást, aki csak állt ott a kopott, gyűrött mellényében, kitérdelt nadrágjában, és esetlenül hajlongott az eksztázisban lévő közönség előtt. Majd mikor már nem bírta tovább, és a lelkében kettétört az a bizonyos mécses, hirtelen sarkon fordult, és mandzsettájával a szemét törölgetve faképnél hagyta őket. Soha többé nem látták őt a Halásztanyán.

– Ekkor már mi is mindannyian bőgtünk – emlékezett vissza később Béla bácsi. – Én még életemben nem hallottam olyan muzsikát, amit azon az estén. Az az ember ott a hegedűjével megnyitotta az eget! Az angyalok pedig nem lepottyantak, hanem maguktól szálltak alá, hogy magukkal vigyék. Mert nekem elhihetitek, hogy ha az Öregistennek mulatni támad kedve, Imre bácsi húzza odafent a nótáját.

Ha egy muzsikus játék közben falsot fog, lepottyan egy angyal az égből – mondogatta Imre bácsi a tanítványainak. Ezért a hiba után mindig muszáj nagyon szépen játszani. Úgy, hogy meghallják az égiek, alászálljanak, és a szárnyaszegett angyalt visszavigyék magukkal a mennybe. Hiszen csak ott tudják meggyógyítani.

Mikor ezt először hallottam, mindössze arra jutottam: milyen gyönyörű gondolat. De ma már azt is elhinném Imre bácsinak, Béla bácsinak, de akár az összes valódi nagy művésznek, hogy mindezt a saját szemükkel látták. Hiszen ők a szó legnemesebb és legigazabb értelmében véve mindannyian beavatottak.

 

 

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

2 megjegyzés

  1. Megható és egyben tanító jellegű írás. Gratulálok és köszönöm.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL