Kappadókiában fúj a szél

Törökországi pillanatok – 7. rész

Anatóliáról nekem az jut eszembe, hogy egyik gyerekkori barátom apja TIR sofőrként a hetvenes évek végén ezen a vidéken elgázolt egy kecskepásztort, és bár nem ő volt a vétkes, csak nagy nehézségek árán – a jugoszláv nagykövetség segítségével – tudott kimenekülni Törökországból. Mindenfajta kétely és fenntartás nélkül elhittem ezt a legendát, pedig akkoriban történt az is, hogy Bani-Sadr iráni elnök női ruhába bújva szökött ki az országából a fejét követelő iszlamisták elől.

Lehet, hogy ez a két epizód valahogy összemosódott, és rásütötte a bélyegét az egész keleti kultúrára. Anatólia pedig a Kelet kapuja, nem kétséges tehát, hogy sötét, elmaradott vidék, ahol a hegygerincek mögött állandóan készenlétben álló rablóhordák leskelődnek az utazókra.

Ez a gondolat motoszkált bennem akkor is, amikor autóbuszunk – egy rövid aszpendoszi kitérő után – nekilódult, hogy a Taurusz hegységet megmászva Törökország szíve felé vegye az irányt. Aszpendoszról egyébiránt nem sokat lehet tudni mifelénk, pedig itt van az ókori világ legépebben megmaradt színháza. Az épség ebben az esetben tökéletességet is jelent: nemcsak a húszezer férőhelyes nézőtér élte túl az idők viharait, hanem a falak, a frízek, de még a páholyok is, nem beszélve az egész konstrukciót körbefogó, szökdécselő boltíveket tartó oszlopokkal. Grandiózus és impozáns ez a színház, nem csoda, hogy ma is arra használják, amire rendeltetett: színpadán egymást érik az előadások, és a színészek az eredeti bejárón lépnek ki a színre. Az ókori színházak akusztikájáról több százezerszer is elmondták már, hogy a suttogást is képesek közvetíteni, de itt talán még ez is űberelve van. Az utazási prospektusok szerint az ide látogatók akkor is elámulnak, ha telis-tele vannak ókori színházélményekkel, az epidauroszit is beleértve, és azok után, hogy kívül belül körbejártuk ezt az építményt, bátran kijelenthetem: ez a mondat nem csak üres marketingfogás.

De ez a csoda még a Taurusz hegység déli oldalán van, alig pár kilométerre a Földközi-tengertől, tehát a teljesen civilizált, piac- és turistaképessé tett zónában fekszik. Ha nem tűnnének elő unos-untalan a latin betűs, de a magyar szemnek furcsán komikus táblák és föliratok, azt is gondolhatnánk, még mindig Európában vagyunk. Kecskepásztoroknak, az út szélén letáborozott nomádoknak nyomát sem látni, nem beszélve az anatóliai felföldön kétségtelenül létező útonállókról. Tetézi a nyugtalanságunkat – ami nem is igazi nyugtalanság, csak a bennünk lévő sztereotípiák fészkelődése –, hogy Kappadókia felé vezető utunk első állomáshelye Kónya városa lesz, ahol állítólag a legvaskalaposabb – vagy mondjuk úgy: legkonzervatívabb? – törökök élnek. Az ott élők állítólag azzal kérkednek, hogy ez a város volt az első a vízözön után. Számos érv létezik pro és kontra, de inkább kontra. Olyan ez az egész, mint az Olümposz név a hegycsúcsok viszonylatában. Tudományos tény, hogy legalább öt Olümposz csúcs létezik szétszórtan a világon (az egyik éppen itt magasodik Dél-Törökországban, Antalya és Aszpendosz közelében), de Kónya legjobb tudomásom szerint csak egy van, és az, hogy ez az egy hányadik a vízözönt követő városalapítási kampányban, ad momentám tökéletesen mellékes.

A Taurusz északi oldalán hirtelen kitisztul a levegő, és Van Gogh-éhoz hasonlóan markáns ecsetvonásokkal tűnnek elő a Trója és Epheszosz környékén megismert színek. Aranybarna és mélyzöld felületek váltogatják egymást, és nagyjából ez jelenti a színspektrum két végpontját. A kopasz sziklák éppen úgy harmonizálnak ezekkel a tónusokkal, mint a dombtövekbe tapadt apró, cseréptetőt és mészfehéret nem ismerő falvacskák. Természetesen nyomuk sincsen a rablóhordáknak, minden nyugodt és békességes, az utak pedig döcögősek, de járhatók. A hegyvidéket elhagyva olyan tájra érünk, ami megszólalásig hasonlít az asztalsimaságú Bácskára, leszámítva persze a növényzetet, mert az jóformán nincsen. A térkép szerint hamarosan meg kell érkeznünk a keményvonalas Kónyába, de ezen a vidéken nagyon nehéz elképzelni egy tipikusan török várost, ami a mi fogalmaink szerint kacskaringós szűk utcákból és egymásba bogozódott lépcsőjáratokból tevődik össze. És hogy a csalódásunk teljes legyen: egy teljesen alföldi jellegű nagyvárosba fut be velünk a busz, ami megszólalásig olyan, mint mondjuk Jászberény: jellegtelen lakótelepek, firmák és dobozraktárak burjánzanak, ameddig a szem ellát, és csak a minaretek karcsú tornyai a bizonyítékok, hogy mégsem hágtuk át a tér-idő kontinuumot, és nem tértünk haza egy szemvillanás alatt Magyarországra.

Kónya a turizmus szempontjából csak a Mevlana emlékközpont miatt érdekes. Az iszlám világ eme nagy hírű, humanista gondolkodójának élete és munkássága előttünk, hétköznapi keresztények előtt tökéletesen ismeretlen. Az útvezetőnktől kapott rövid kiképzésből is csak annyit sikerült leszűrnünk, hogy személyiség és a környezetre gyakorolt hatás tekintetében valahol félúton lehet Aquinói Szent Tamás és Fidel Castro között (remélem, senki nem hirdet majd fatwát a fejemre e miatt az összehasonlítás miatt), és bár az iszlám hit nem támogatja a szentek és a boldogok intézményét, Kónyában lévő nyughelye ötcsillagos zarándokhely. A Mevlana sírja körül hullámzók gyűrűjében ottlétünkkor csak mi, magyarok voltunk gyaurok, de hála a több évszázados török hódoltságnak, genetikailag nem ríttunk ki a tömegből. Mint iszlám ügyekben tökéletesen járatlanok igyekeztünk lefényképezni és lefilmezni mindent, amit csak lehetett. Egy üvegkalitka előtt, ahol különösen nagy volt a tülekedés, meglepődve fedeztük föl Mohamed próféta bronzba öntött lába nyomát, és egy kis dobozkát, amelyben a fölirat szerint a próféta szakállának egy pamatkája feküdt. A próféta szakállára mondom: ez az állítás az utolsó szóig igaz.

Kónya után a síkságot fölváltja egy lankásabb, és kissé talán nyomasztóbb, visszafogottságra késztető vidék. A távolban kéklő Hasszán vulkán szabályos kúpja a bizonyíték, hogy egy gigantikus hamutartóban haladunk, a híres Selyemúton, karavánszerájok és feketén bólingató tevék vidékén. Mivel a csoport úgymond „jól viselkedett”, útvezetőnk megjutalmaz bennünket: letérünk a Selyemút keskeny aszfaltcsíkjáról, és néhány kilométert megtéve egy monumentális erődromhoz érünk, amelyről kiderül, hogy fénykorában egy volt a környéken létező sok tucat karavánszeráj közül. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki valamifajta fogadót képzeltem ebbe a szerepbe, karámokkal, csíkos sátorokkal, meg tán gúlába rakott nagy halom szénával, úgyhogy ez az erődítés fölére egy pofon kijózanító erejével.

Ha nekünk, Magyarországon létezne egy ilyen karavánszeráj romunk, a sziluettje biztosan bekerülne a legszűkebb nemzeti jelképeink közé, itt meg teljesen közönségesen, elfeledve létezik a maga mindentől és mindenkitől elzárt pompázatosságában. Az Obruk falucska melletti rom mögött ráadásul egy vulkanikus tó is megbúvik, tovább gyarapítva a vidék lélegzetelállító csodáinak számát. Később Szultanhaniban egy helyreállított karavánszerájt is megnézünk, és ezzel végképp eldől a kérdés: a Selyemút melletti karavánszerájok nem csak hevenyészett szálláshelyek voltak, hanem a szó valódi értelmében erődítmények. És innentől már bent is járunk Kappadókiában, ahol a forró, homokkavaró szél folyamatosan alakítja és porlasztja az évmilliók során felgyülemlett és kőzetté tapadt vulkáni hamut (tufát), létrehozva azokat a bizarr sziklaképződményeket, amelyek bemutatására, leírására kevés a szó, és még kevesebb a fényképezőgép.

Régi igazság, hogy a fotómasina legfeljebb annyira képes megmutatni a valóságot, amennyire egy megszárított és összepréselt levélből következtetni tudunk a nedvdús, élete virágában lévő növényre, és ez a megállapítás itt hatványozottan igaz. Ha túl közel merészkedünk például a Göremei Szabadtéri Múzeum sziklába vájt őskeresztény kápolnáihoz, nem tudjuk érzékeltetni a méreteket, ha pedig eltávolodunk, a képen minden látszani fog, de virágszerűen összepréselve. Mégis mindenki a videójával és az idióta pocketmasinájával kínlódik, ahelyett hogy átadná magát ennek a páratlan látványnak, és csodálná ezt az illékony valóságot, a most még létező, de száz, kétszáz év múlva már homokká porladó tündérkúpokat, a közöttük tátongó kanyonokat, és mindenekelőtt a beléjük vájt, ma is használt lakásokat. Kínlódik az ember ezzel a látnivalóval, mert érzi, hogy valami csodának jutott a birtokába, ami a maga elementáris erejével csak itt, ezen a helyen létezik, és ő, a több ezer kilométeres buszozás után képtelen ebbe belenyugodni. Mindent megtesz, hogy magával vihesse ezt a látványt, hogy az otthon maradottakkal is megértesse, milyen kivételezett hely ez, ahová ő volt olyan szerencsés és megérkezett, de hiába állítja a zoomot szélesebbre, hiába hátrál, ameddig csak lehet, nem és nem megy, a fene egye meg.

A szinte földöntúli sziklaformák között ráérősen, de kitartóan fújdogál a szél. Valóságos menekvés visszatérni előle a turistabusz légkondicionált belsejébe, annál is inkább, mert egy idő után a szem már nem képes befogadni az újdonságokat, és az ember immunissá válik a különlegességekkel szemben. Egy valódi török kávé talán még visszahozhatná belénk az életet, de itt, ezen a tájon nincsenek kávéházak, csak bóvliárusító bódék. A kávénak egyébként sincs akkora kultusza, mint amekkorát a „török kávénak” mifelénk tulajdonítanak. A törökök teát isznak, kis mennyiségben és szinte állandóan, kávét majdnem csak a hozzánk hasonló idióta európaiak rendelnek.

A busz közben visszavisz bennünket abba a különleges hotelbe, ahol mi magyarok vagyunk az egyedüli szállóvendégek. A híresztelések szerint vendéglátóink annak látják kárát, hogy beléptek egy frissen alakul szakszervezetbe, amelynek vezetősége azzal kezdte a tevékenységét, hogy árat emelt. A vendégek válasza erre az volt, hogy a jóval olcsóbb szakszervezeten kívüli hoteleket kezdték látogatni. Mivel a mi utunk előre ki volt fizetve, le kellett venniük a lakatot erről a bezárt szakszervezeti épületről, és ha csak egyetlen éjszakára is, de ismét csillogó hotellé kellett változtatniuk. Bevallom, nekem lelkiismeret-furdalásom volt emiatt, szerencsére csak egy éjszakát töltöttünk ezen a szellemtanyán. Másnap, az Ankara felé vivő úton jócskán megkönnyebbülve, és a visszatérés bizonytalansága miatt szomorkodva nézegettük a még sokáig föltünedező tündérkúpok hol társas, hol meg magányos, szélborzolta tornyait.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!