Majoros SándorMég fiatal villanyszerelő voltam, amikor az a megtiszteltetés ért, hogy bevettek tartaléknak a szövetkezet focicsapatába. Csupa kiöregedett, de pocakosan is ügyes focista holdudvarába kerültem, akik mellett szó szerint labdába sem rúghattam. Aztán váratlanul megcsillant előttem a lehetőség: a falu hivatalos csapata, amely elég jól szerepelt a területi ligában, meghívott bennünket egy edzőmérkőzésre. Mivel az esemény egybe esett a tavaszi szántással, a mieink közül többen is hiányoztak. Bármennyire is zöldfülű voltam, engem jelöltek ki jobbszélsőnek. Már az első percben észrevettem, hogy az ellenfél bekkje az a velem egykorú fiú, aki után már komoly csapatok is érdeklődtek. Rögtön tudtam, hogy ezzel a díszkísérettel annyi esélyem sincs, mint a csirkének a vasárnapi levesben, de mert a meccset nem a hivatalos focipályán, hanem az edzésekre tartogatott réten játszottuk, Fortuna a segítségemre sietett. Egy előre bikázott labda gellert kapott valami buckán, kikerülte az őrzőmet, és már ott is volt a lábam előtt. Lecsaptam rá, és meglódultam vele kapu felé. Nem lehetett kétséges, hogy a bekk pillanatokon belül utolér, ezért úgy döntöttem, rápörkölöm onnét, ahol vagyok. Ahogy kell, meg is lendítettem a lábam, de a labda megint talált egy buckát, én meg akkora lyukat rúgtam, hogy pénzért lehetett volna mutogatni. Egy darabig rajtam röhögött mindenki, de aztán potyogni kezdtek a gólok. Nyolc nullra kaptunk ki.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.