/

Kicsi a világ

209 olvasó
A „kispiros”-nak, meg „Piroská”-nak is becézett Bzmot bedöcögött a nagyvárosi vasútállomásra. Némi ácsorgás után áttolják majd egy másik vágányra, aztán irány a kedvelt Balaton-parti üdülőhely.

Az út átvezet több gyönyörű erdőn, a lankák közt megbúvó falvakon, virágokkal teleszórt mezőkön és a hol megáradt, hol kiszáradt patakok fölött.

A néhány utasból csak egy házaspár marad a vagonban kiskamasz fiukkal. Az asszony felállt, nyújtózott egy nagyot. Derekát egyengetve a férje is felemelkedett a kemény ülőkéről. A kényelmetlen padon töltött órák még az edzett fiút is megviselték – mégis csendesen, fegyelmezetten szenvedett a hőségben.

A nő elgondolkodva bámult ki a peron nyüzsgésébe. Jó pár tíz éve már annak, hogy utoljára ezen a vonalon utazott. Akkor még üzemeltek a kályhás, fapados kocsik. Telente a kalauz jól megpakolta a vaskályhákat, amitől szinte családias melegség uralkodott a kocsikban. Akkor még ő volt gyerek. Nővérével együtt egy kis faluban töltötték a nyári szüneteket, a szülői felügyelet rabláncát ledobva, majdnem három hónap szabadságban tobzódva. Két nagyváros közt félúton, a hosszú utcájú falucskában egészen fent, a domb utolsó házainak egyikében.

Gondolataiból a vasúti kocsiba felszállók hangos nevetése, a meleg miatt elégedetlenkedők morgása riasztotta fel. Visszaült a helyére, férje mellé telepedett, és a napsütéstől hunyorogva kissé hasznosabbá akarta tenni az ablak mellett csüggedten lógó, függönyi mivoltában megalázott rongyot.

– Kár bajlódni vele, kedves – szólt át egy munkásruhában izzadó bácsika a szomszédos ülésről – Azok a neveletlen huligánok ezt is tönkretették.

A nő – hallgatva a jó szóra – feladta a küzdelmet a jobb napokat is látott firhanggal. Elmosolyodott. Milyen régen hallotta már ezt a kifejezést: huligánok! Eszébe jutottak gyerekkorának hosszú hajú suhancai, akik már odáig jutottak a nagy tiltakozásban, hogy nyíltan bagóztak, káromkodtak, pofátlanul füttyögtek a lányok után, de azért egy-egy atyai pofont követően kissé elcsendesültek. Ők még – bármennyire „menők” voltak is – átadták az ülőhelyüket az időseknek a buszon. Rég volt…

A vonat apró rántással elindult.

– Hova utaznak?  Ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet.. – vette a bátorságot az öreg a beszélgetéshez, miután látta, hogy az asszony nem hagyta figyelmen kívül a függönyre tett megjegyzését.

– Siófok az úti célunk – válaszolt kedvesen az asszony.

Alaposan megnézte az öreget. Kortalannak látszott, de figyelmesebben szemügyre véve olyan nyolcvan körülinek tippelte – vagy kicsit azon innen, vagy kicsit azon túl. Ezeken a munkában edzett embereken valahogy nehezen látszik az eltelt idő.

– Akkor egy darabig még zötykölődnek – sajnálkozott az öreg – Én csak Felsőmocsoládig megyek. Nem is bírnám tovább az üldögélést.

A nő felfigyelt a falu nevére.

– Oda valósinak tetszik lenni? – kérdezte barátságosan, miközben úgy vizslatta a barázdás arcot, mintha ismerőst keresne benne.

– Igen – bólintott a kérdezett  – Oda születtem, szegény feleségem is falubéli volt, már a szüleink is ott éltek. Nem is tudnám elképzelni máshol az életemet – válaszolt az öreg, majd folytatta a kérdezősködést – Maguk honnan jöttek? Úgy látom, már elég hosszú út van a hátuk mögött.

– Tapolcáról indultunk, bizony, már kora reggel – igazolta az asszony a bácsika feltételezését.

Az öreg egyik kérdést tette fel a másik után, élvezve azon ritka alkalmak egyikét, amikor idegen városból érkezettekkel cserélhet szót. A vonaton utazókkal nap mint nap találkozik, újat ők nem mondhatnak neki.

– Néhány éve kocsival jártunk a faluban. Láttam, milyen szépen rendbe tették a kastélyt – mondta a nő, mire az öreg felkapta a fejét.

– Csak nem a kastélyból származott el Tapolcára? – nevetett a nőre.

– Nem, dehogy – kuncogott az asszony is, értve a tréfát– Nagyszüleinknél töltöttük ott a nyarakat.

– Akkor hát maga ismerős a faluban! – derült fel a bácsi arca.

– Igen, ismertem néhány felnőttet a nagyszüleim környezetében, meg néhány korombéli gyereket és az ő családjukat. Úgy jártunk át egymáshoz, mint aki haza megy – mosolyodott el a nő  – A falu sem olyan nagy, hogy eltévedtünk volna benne. Csak enni mentünk haza, estig a környéken csavarogtunk.

– Hol laktak a nagyszülei?

– Fent, az Újvárban.

Az idős ember bólintott. Nem kellett ehhez kommentár – mindenki tudta, hogy a falu melyik részéről van szó. A kocsiban ülők időközben elhallgattak, és ki úgy tett, mintha az untig ismert tájat figyelné, ki maga elé bámult, más a lehunyt szeme mögé igyekezett rejteni a kíváncsiságát. Mégis, észrevehető volt, hogy valamennyien az öregember és a nő beszélgetését hallgatják.

– Ott lakott a Tera néni és a Pali bácsi – mélázott el az öreg – Meg emlékszem a Juliskáékra…, és azt hiszem, a Jóska, a vadász is az ő Mariskájával – Kicsit gondolkodott még a bácsi, aztán felcsillant a szeme  – Meg az Újvárban lakott az erdész Hajdu bácsi a feleségével. Hajdu bácsit még az erdőről ismertem, de miután kiköltöztek az erdészházból, csak hallomásból tudtam róluk.

A nő elmosolyodott.

– Igen, így volt. Náluk vakációztunk minden nyáron. Ők voltak a nagyszüleim.

– Nahát, de kicsi a világ! – csapott a térdére az öreg. Olyan örömmel nézett a nőre, mintha egy rég látott rokont üdvözölhetne személyében – Nahát, nahát… – mondogatta –, de régen is volt…!

A vonaton ülők közül néhányan örömmel mosolyogtak a  két, térben és időben egymástól oly távoli embert összekapcsoló véletlenen.  A „kispiros” már csak egy rövidke megállóra volt az öregember falujától. A kamasz kiegyenesedett a kényelmetlen padon. Mintha érezte volna, hogy ez a beszélgetés még nem ért véget. A bácsika szedelőzködni kezdett. Nem azért, mert az időközben levett munkászubbony és a zörgő nejlonszatyor összevadászása különösebb előkészületet igényelt – csupán megszokásból.

– Tapolca, Tapolca… – motyogta szinte maga elé az öreg. – Ott nem katonák állomásoztak?

– De igen, két laktanyája is volt. Édesapánk is ott szolgált hivatásosként.

– Azokon kívül, akiket sorkatonai szolgálatom alatt ismertem, egyetlen katonatiszttel találkoztam civilben is – emlékezett az öreg – Vőlegény volt. Lacinak hívták… a menyasszonyát Katónak, ha jól emlékszem. Én vittem őket lovas hintóval az esküvőjükre.

Az asszony megdöbbenve nézett az öregre.

– …és a hintóban ült egy gyerkőc is, aki a barátaik kisfia volt. Gyuszikának hívták – a történetet immár a nő folytatta álmélkodó arccal.

– Igen! – lepődött meg a bácsi – de maga ezt honnan tudja? A világon se volt még akkor.

– Az a katona az apukám volt, a menyasszony pedig az anyukám – mosolygott a nő – Maga pedig az a bácsi a bakon. Még megvan a fotó róla.

A vonat nagy döccenéssel állt meg a falu kicsinyke állomásán, mintegy kitéve a pontot a beszélgetés végére. A bácsi kissé párás szemmel, kézfogással búcsúzott a nőtől és családjától. Az utasok megilletődve, csendben figyelték a jelenetet.

A kiskamasz segített a bácsinak a leszállásban, aki egyfolytában azt motyogta: „Kicsi a világ! Milyen nagyon kicsi ez a világ…!” Még akkor is a sínek mellett állt, amikor a vonat az integető, újdonsült ismerősökkel eltűnt az erdőbe vezető kanyarban.

Furján Rita

Szakmaszerető pedagógusból 40 év tanítás után boldog nyugger lettem. Immár nem csak kötelesség van: jut idő festésre, tűzzománcozásra, olvasásra, írásra, semmittevésre. A Regénytáron a kezdetek óta – kisebb-nagyobb szünetekkel – jelen vagyok. A Föld egyik legjobb helye! Az érzések teljes repertoárját megélheti ott az olvasó (és író) ember. Aktív pedagógusként írtam egy rajz tankönyvet alsósoknak. Ezzel együtt is több kézműves munkát tudok felmutatni, mint írásos produktumot. Dolgozom az arány javításán.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft