Kísértetek a lépcsőházban

2024-02-18
222 olvasó

Tele van a világ kísértetekkel, különös tekintettel a lépcsőházakra. A minap is, amint viszem le a szemetet a kukába, ott látok magam előtt egy lidércet. Fakó volt és vékony, épp hogy el nem tűnt a délelőtti ragyogásban, de szemdörzsölés nélkül is látszott, hogy nem evilági teremtmény. Mások talán elsős gimnazista lánynak nézték volna, pláne abban a körülményekhez képest elég tűrhető világításban, de hogy kísértet volt, az több mint biztos. Léteznek ugyanis csalhatatlan módszerek annak megállapítására, hogy amit látunk, az mennyire a valóság része és mennyire káprázat. Ha például odaköszönünk a kísértetnek és az visszaköszön, megnyugodhatunk, de ha a megszólított néma marad, jobb ha elmondunk egy Miatyánkot.

Ráköszöntem én is a kísértetszerű lánykára, de nem válaszolt. Mint az istennyila, úgy vágott belém az ideg, de úrrá lettem magamon, és a szemetes zacskót pajzsként magam elé tartva eloldalaztam mellette. Hatalmas szerencsém volt, mert a kísértet nem vetette rám magát, pedig Lenin elvtárs példáját követve megtehette volna. Amúgy ez a köszönéses trükk elég régi keletű. Az éjjel temetőben mászkáló sírrablók jöttek rá arra, hogy ha a szellemeknek adjistent mondanak, és azok nem vágják rá a fogadjistent, egyáltalán nem a temetőcsősz feleségét látják pendelyben, hanem a múlt században meghót grófnét. Ebből kiindulva, amikor az utamat keresztező jelenség hangtalanul tovalibbent, biztos lehettem benne, hogy a besorolását illetően helyesen tippeltem.

De egyetlen példa még nem elég az általánosításhoz, kivéve ha az a példa akkora, mint az Eiffel-torony. Engem a tapasztalás hosszú útja vitt rá arra a következtetésre, hogy urbánus környezetben fényes nappal is tobzódnak a kísértetek, mert ez a lépcsőházas kaland szinte naponta megismétlődik. A legfurcsább ebben az egészben az, hogy az utamat keresztező túlvilági lények mindig fiatal fiúk és lányok képében mutatkoznak. Nem is értem, miért van ez, mert ugyebár az lenne logikus, ha a szellemek idős hölgyek és urak lennének, ám ha egy ilyen évjáratú káprázattal akadok össze, a köszönésemet emberi módon viszonozza.

Hiába töröm a fejem, és hiába bújom a netet megfelelő szakirodalom után, nem találok erre magyarázatot. Már az is megfordult a fejemben, hogy tán egészen másról van szó. Mondjuk, arról, bár ez eléggé hihetetlennek tűnik, hogy a mai fiatalok egyszerűen csak nem tudnak köszönni.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL