A hírügynökségek beszámoltak róla, hogy idén májusban útjára bocsátották a NASA Mars-fúróját, amely az élet nyomait fogja keresgélni a vörös planéta talajában. Ez a küldetés hivatalos célja, ami nem más, mint elterelő hadművelet. A tájékozottabbak tudják, hogy a Marsra indított szonda egy adathordozót is visz magával, amelyen azoknak a földlakóknak a nevei szerepelnek, akik jelentkeztek az űrkutatási hivatal kedves gesztusnak tűnő játékára. Egy online felületen ki kellett tölteni egy adatlapot ahhoz, hogy kapjunk egy saját nevükre szóló,virtuális Mars-jegyet. A NASA garantálta, hogy a jegy birtokosának neve eljut a Marsra.
A játék már ebben a fázisában is egy kicsit túlnőtt önmagán, mert a jelentkezők nemcsak ezt a fiktív utazást kapták meg, hanem az örökkévalóságot. A tudomány ugyanis már korábban levezette, hogy az öregedő Nap egy bizonyos életszakaszában annyira ki fog tágulni, hogy eléri és bekebelezi a Földet, de a Marsot sértetlenül hagyja. Mivel a vörös bolygón nincs se folyó víz, se oxigén az odaküldött szondák az idők végezetéig egészben maradnak, belsejükben a sokmillió földlakó nevét tartalmazó adathordozókkal.
A közvélemény nagyjából ennyit tud erről a misszióról, amelynek hátborzongató valóságával először a Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegének kutatói szembesülhettek. Irodalomfizikusok egy csoportja ugyanis már régóta dolgozik az ún. Granger–Wheeler problémán. A nevezett írópáros már a 20. században rájött arra, hogy a személynevek sokkal több információt hordoznak az általuk megjelölt lény azonosítójánál. A tudomány ezt megelőzően bebizonyította, hogy a világ alapját kvantumszinten nem az anyagi részecskék, hanem az információ képezi: minél többet tudunk valamiről, annál valóságosabbnak tűnik és fordítva. A Granger–Wheeler névparadoxon ezt a tézist helyezi át a nyelv, a szövegalapú értelem és a jelelmélet együttesébe. Ha a név egy jelzés – vagyis jel – akkor az általa jelzett tartalom kvantumszinten szervesen kapcsolódik hozzá. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy ha valakit Kis Pistának hívnak, akkor ha ismerjük az illetőt, a neve hallatán pontos képet tudunk alkotni róla. Minél több a vele kapcsolatos ismeretanyagunk, annál részletesebb lesz ez a kép.
A Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegében a hi-tech adta lehetőségeket kihasználva tudóscsoportunk a személynevek mikrojelenségeit vizsgálva rájöttek, hogy a név egy rejtett kvantumdimenzióban maga körül tartja az általa jelölt személy fizikai-biológiai és emocionális-intellektuális létének minden információját. A feladat az volt, hogy ezekből a rejtett információkból rekonstruáljuk az adott személyt. Korábban inkább csak elméleti próbálkozások történtek ezen a területen, de a Grangler–Wheeler elmélet mindent megváltoztatott. A szükséges algoritmusok kidolgozása és tesztelése után idén tavasszal végre áttörést értünk el azzal, hogy személyneveket kezdtünk bombázni olyan természetese sugárnyalábokkal, mint amilyen a Napról érkező nagy töltésű atomi részecskék. Ezek a tényezők együttesen azt eredményezték, hogy a nevekről leváló látens információ az addigi kvantumdimenziójából átkerült a mi világunkba és ott materializálódott.
Miután a fölfedezésünk híréről a NASA tudomást szerzett, azonnali hatállyal módosították a tervet, és megvárva, hogy kisebb finomításokat, tökéletesítéseket végezzünk az algoritmusainkon a márciusra tervezett űrjármű indítást két hónappal elhalasztották.
A szonda jelenleg a Mars felé robog, fedélzetén a fent emlegetett adathordozóval, amelyen több millió földlakó neve – közöttük honlapunk főszerkesztőjének neve is (lásd fentebb) – megtalálható. Az anyag olyan módon helyezkedik el a szondában, hogy leszállás után mérsékelten, de konstans formában ki lesz majd téve a Napról érkező sugárzásnak, ami emberi léptékkel mérve hosszú idő múlva, de kétségtelen biztonsággal elvégzi majd azokat a műveleteket, amelyeket mi, a Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegében laborkörülmények közt modelleztünk. Évszázadok, vagy évezredek múlva, amikor az emberiség már kipusztul, és a Föld vagy élhetetlen, tűzforró hellyé, vagy emberi kéz nyoma nélküli buja rengeteggé változik, a Marsra küldött nevek lassan éterikus szilfidlényekké alakulnak, és beleolvadnak a bolygót körülvevő sugárzások felharmonikusaiba. Ezek újabb évezredek múlva tovább finomulnak és módosulnak, kezdetben csak a Mars környezetét idomítva hozzá az emberi létezés követelményeihez, majd amikor ez megvalósul, a részecskekavargás formájában meglévő információt használva a konglomerátum konkrét szelekción esik át, és úgy tömörül, hogy kialakulhasson belőle az adott név eredeti gazdája.
Az érintett személyek mindezt úgy élik meg, mintha itt, a Földön elaludtak volna és a Marson ébredtek volna fel. Személyiségük, érzés- és gondolatviláguk változatlan marad. Bánhatja hát, aki nem csatlakozott a NASA játékosnak tűnő kezdeményezéséhez.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kétségtelen, hogy nem lesz sikere, de ez mellékes. Számomra az is siker, hogy megíródott. 🙂
Könnyed fejtegetésnek tűnik, de nem is annyira az. Nem lesz sikere, nem fogják megérteni, kibontani.