/

Kőbánya blues

122 olvasó

Olyan tizenkét vagy tizenhárom éves voltam, amikor a kezembe került egy magnókazetta. Már nem tudom, hogy került hozzám, talán kölcsönkaptam valakitől, de az is lehet, hogy az unokabátyámtól nyúltam le stikában. A borítóján egy kéz volt, ami egy gödörből kinyúlva fityiszt mutatott, felette pedig egy felirat: Oly sokáig voltunk lenn. Valószínűleg emiatt lettem kíváncsi rá és még fogalmam sem volt arról, hogy egy életre meghatározza majd a zenei ízlésvilágomat. Ezen kívül – bár ezt akkor még nem tudtam volna így megfogalmazni – beleszerettem abba a kultúrába, amit munkásosztály kultúrának neveznek, valamint az emberekbe és a környezetükbe, ahonnan mindez kinőtt. Vagy ezerszer meghallgattam a kazettát, mígnem egy iskolaszünet napján elhatároztam, hogy megnézem magamnak közelebbről ezt a világot. Kiballagtam a vecsési vasútállomásra és bevonatoztam Kőbánya-alsó állomásig.

Kora délutántól estig bóklásztam Kőbánya utcáin. A busz és villamosmegállók tábláiból igyekeztem tájékozódni, hogy azért nagyon el ne tévedjek. Néha megálltam egy utcában, leültem egy téren, az embereket és a házakat néztem. Azt az érzést kerestem, amit a kazetta hallgatása közben éreztem. Elég lehangoló időjárás volt, az eső lába a levegőben lógott. A borús idő, a szürke, egyhangú utcák és terek, a sietve rohanó emberek látványa egyáltalán nem felelt meg a várakozásaimnak. Néhány óra bolyongás után Kőbánya-Kispest állomáson visszaszálltam a vonatra és hazamentem. Kissé csalódott voltam. Csak a zene maradt, amit Hobó, Bill, Póka Egon és Tátrai Tibor varázsolt elő valahonnan.

Pár évvel később Pestre költöztünk a XIX. kerületbe. Lassan felnőtté váltam és a világ tágulni kezdett. Olyan helyeken dolgoztam, ahol ezek az emberek vettek körül, akikről ez a csodálatos zene szólt és olyan külvárosi kocsmákba jártam, ahová ők tértek be a munkanap végén. Lassan-lassan megértettem, megéreztem belőlük valamit. Rájöttem, hogy annak idején az a pár órás séta Kőbányán nem lehetett ugyanaz, mint ha odaszülettem volna és ott is nőttem volna fel. Hogyan is ismerhettem volna fel azt a melóst, aki az üveg után nyúl, az anyát, aki nem kapott virágot, vagy a lányokat, akik nem tudtak rock and rollt táncolni. Mit tudhattam én 12-13 évesen minderről? A külvárosi szoba-konyhákról, amelyekben olyan életek, házasságok tengődtek, amik néha egy lépcsőház aljában megélt részeg mámorból fakadtak. Pedig biztos, hogy ott voltak körülöttem miközben Kőbánya utcáit róttam. Valószínű, hogy séta közben elmentem a tetovált lány, a hosszú lábú asszony és a felszarvazottak mellett is. De nem vettem őket észre.

Úgy harmincéves korom környékén gyakran átjártam Kőbányára. Ott volt az ország legnagyobb dartsterme. Oda jártunk dartsozni, kártyázni, szórakozni. Sokszor gyalog mentem. Ahogy átsétáltam a Sibrik felüljárón, a Gyömrői úton balra fordultam és találomra, cikk-cakkban haladva gyalogoltam a Maglódi útig. A fejemben ilyenkor mindig felcsendült a zene, amit majd húsz évvel azelőtt annyira megszerettem. A házak, az utcák, terek, a gyárak pedig jól érzékelhetően lehelték ki magukból Kőbánya romantikáját. A kemény, nehéz életét, a sörösüvegekbe zárt boldogságét, a véres bunyókét, melyek lassan a múlt ködébe vesznek. Egy helyét, ahol mindenért küszködni és kaparni kellett, ahova a jószerencse csak elvétve tévedt be. Mégis, ennek a helynek oly sok más külvárosi negyeddel együtt, vitathatatlanul van valami romantikája. A legjobb bizonyíték erre ez a zene, ami annyira megfogott gyerekkoromban.

Nyilván a kerület sokat változott azóta. Ma már én is ritkán járok arrafelé. De a mai napig reménykedem benne, hogy egyszer megpillantom azt a falat, vagy kőkerítést, amire a Kopaszkutya című filmben, egy torzonborz, féllábú, mankóval bicegő fazon felírta, hogy: „Bill a király”.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft