CipurkaKözépiskolai tanulmányait Szabadkán a MESC tanintézetben végezte, ahol az elektromosság és az írás között föllelhető erős kölcsönhatás tanulmányozása terén ért el kiemelkedő eredményeket – órákon a pad alatt rendszeresen olvasott. 1975-ben, ahelyett, hogy irodalomfizikusi állást vállalt volna, zsebében a friss és ropogós elektrotechnikusi oklevéllel visszament szülőfalujába, hogy 15 éven keresztül villanyt szerelhessen a helyi mezőgazdasági kombinátban. Saját bevallása szerint ez volt minden vágya, különösen a falvésést szerette nagyon, amikor a por inspirálóan megy bele az ember szemébe, tüdejébe. Munka közben számos, az irodalmi részecskekutatás terén jelentős fölfedezést tett. Rájött például arra, hogy légyvérrel is lehet rajzolni – az eköré írt novellájáért később Sinkó- és Szirmai-díjat kapott.
A nyolcvanas évek zaklatott politikai hátterét arra használta ki, hogy a szabadkai Üzenet című folyóiratba, a 7Napba, az újvidéki Magyar Szóba és az ugyancsak újvidéki Képes Ifjúságba novellákat, jegyzeteket és humoreszkeket csempésszen be, utóbbiakat szerencsére álnéven. Első novelláskötetéről, A Visszhangkísérletről (1989) a szülőfalujában többen azt nyilatkozták: „én ezt ugyan soha el nem olvasom, de mivel te írtad, megveszem”.
A kötetre kapott elismerések folyományaként az Újvidéki Televízió 1990-ben korszakalkotó portréfilmet készített róla olyan helyszíneken – bőgő tehenek és kotkodácsoló csirkék között –, amelyek részint megélhetéses munkájának díszleteként szolgáltak, részint kifejezték azt a vad és dacos lázadói szellemet, amelynek szikrái még mutatóban sem jelentkeztek műveiben és magatartásában. Mégis, vagy talán éppen ezért, ez a szerteágazó, abszolút politikamentes – a fázis mindenkit egyformán ráz – villanyszerelői magatartás végül odáig hatott, hogy Jugoszláviában kitört a polgárháború. A fegyveres konfliktus metaforikus légnyomása Majorost egészen Budapestig röpítette.
Habár a magyar fővárosba csavarhúzóval és kombinált fogóval érkezett, az ottani irodalmi élet azonnal magába kebelezte, lehetetlenné téve számára addigi tisztességes tevékenységének folytatását. Eleinte Pesthidegkúton egy sváb kocsmából átalakított művelődési házban dolgozott, de első magyarországi novelláskötetének sikere (Távolodás Bácskától, 1994) miatt ezt a nyugodt, csöndes foglalkozást más perspektívák kedvéért föladni kényszerült. A Távolodás Bácskától azokat a határon túlról hozott történeteit tartalmazta, amelyeket gyakorló villanyszerelőként szedegetett össze, és amelyek a meglepetés újszerűségével döntötték le lábról a vajdasági couleur locale-ban kéjesen tobzódó budapesti kritikát. Sajnos a kötet az olvasóközönséghez nem jutott el, de ezt csak a rend kedvéért jegyezzük meg.
A pesthidegkúti évek után valóságos földi űrodüsszeiát járt be különféle szerkesztőségekben, így például majd minden nevesebb budapesti folyóirathoz bekopogott a novelláival, de némelyikben – így a Kortárs Kiadóban és a Magyar Naplóban – dolgozott is egy ideig. Közben elképesztő gyorsasággal adta ki egyik könyvét a másik után. Így például alig négy évvel a Távolodás Bácskától után 1998-ban megjelent Kirándulás a Zöld-szigetre című válogatása, amely világrekorder azon tekintetben, hogy egyetlen példánya sem került kereskedelmi forgalomba. Mindez olyan hírnevet biztosított számára, hogy azt sokan megirigyelhetnék, de legfőképpen azok a villanyszerelők, akiknek nincs semmilyen irodalmi ambíciójuk.
1998-tól 2003-ig az újságírás oltárán kamatoztatta páratlan tehetségét, mígnem 2004-ben megosztva megnyerte az Édes Anyanyelvünk novelláskötet-pályázat első díját, és akkor azt hitte: írásból is meg tud majd élni. Súlyosan tévedett. Közel négy évig tartó munkakeresés után egy véletlen szerencsének köszönve kapott egy webes szerkesztői állást. Ma is ezzel a munkával keresi meg a hideg vízre valót.
Főbb kötetei: a Meghalni Vukovárnál (2003), ami a jugoszláv polgárháború szimbolikus és áttételes értelmezésével vívott ki magának szinte tökéletes érdektelenséget; az Akácfáink sokáig élnek (2004), amely az Édes Anyanyelvünk pályadíjas munkája, tehát gyakorlatilag eladhatatlan. Az Emberrel esik meg (2007) egyfajta best of Majoros válogatás; a Tranzitszálló (2009) két kisregényt magában foglaló tipográfiai tesztkiadvány, a Közelebb, mint amilyen távol (2010) Rahim Berisha álnéven írt kalandregény. Ez utóbbi Majoros kedvenc műve, de mert ponyvának túl igényes, míves irodalomnak pedig túl könnyed, sem a kritika, sem az olvasó nem tud vele mit kezdeni. A 7 mesterbölcsész (2012) Benjamin Babbler néven a népies-urbánus szembenállásról írt gyilkos humorú paródia. Az eperfa nyolcadik gyökere (2013), ami a szerző saját bevallása szerint a legjobb, legérdekesebb írása, egy egész évszázadot átívelő családregény, melynek tükrében az egész 20. századi magyarság kálváriája bontakozik ki. Csak ezt bizony már a korábban még lelkes kritika sem vehette észre, hiszen a kötet nem kapott semmilyen szakmai publicitást. Így Majoros méltán állíthatja magáról: ő az egyetlen magyar író, akinek több irodalmi díja van – többek között Déry-, Márai és József Attila-díj, mint komoly könyve.
Jelenleg megjelenés előtt áll Az ellenség földje című novelláskötete, amely a szarajevói merénylettől az első Drina-menti összecsapásig tartó háborús készülődést mutatja be. 2004 óta a Regénytár (https:www.regenytar.hu) irodalmi portál vezetője, ahol a könnyed és a komoly irodalom közötti északnyugati átjárót kutatja.
[Az írás elején látható fotót Majoros Sándor készítette]