A szilveszteri tűzijátékot az ablakból nézte. A negyedik emeletnek is megvan az előnye. Persze lift nincs, a lakás is pocsék. Vagy inkább fura. A kis belépővel szemben a fürdőszoba, balra meg idomtalan hosszú háló-nappali, és rejtélyes módon egy kis konyhaféle a legvégén jobbra.
A nagy ablak mellékutcára meg a szemközt terpeszkedő, málló vakolatú házra néz. Ezt tudta megvenni a válása után, de mindenképpen a környéken akart maradni. Közel volt a munkahelye, ahol már évtizedek óta dolgozott. Szerette az irodát. Azért már nem olyan, mint régen. Amikor kezdett, még tanácsháza volt, érettségi után amolyan lótifuti lett, kávét főzött, iktatott, ment a postára. Majd gépíróiskolába küldték, szerette, máig emlékszik az első órára. Húsz lány ült a teremben, a metronóm beállítva, egyszerre írták az alapbillentyű első négy betűjét, ritmusra: asdf – ez volt a kezdet. Jól gépelt, szépen, évekig ő írta le a legfontosabb jelentéseket, ünnepi beszédeket, a minisztériumokba küldött bizalmas leveleket. A hivatalnokok jöttek, mentek, ő maradt. Pontos volt, megbízható, szívesen túlórázott. Ráért. A fia olyan hamar felnőtt! Mindig is komoly, szófukar gyerek volt, távolságtartó, mint az apja. Vidéki gimnáziumba ment, kollégiumba, alig látta. Egyetemre meg az ország másik felébe. Aztán pár év külföldi munka után hazaállított egy lánnyal, ő volt a menye. Egy szavát se értette. Náluk karácsonyozott, az unokája tündéri pici lány, most kezd gagyogni.
Hogy elrohantak az évek! Amikor bejött a számítógép, a szövegszerkesztő, pánikba esett. Nem szerette a modern technikát, de persze megtanulta. A továbbképzésen előnynek számított, hogy ragyogóan gépelt, a klaviatúra majdnem olyan volt, mint a kedvenc Optimáján annak idején. Nem tudott angolul se, az oktató lezser fiatalember, kinyúlt pulóverben, dobálózott a szakszavakkal, a többiek bólogattak. Égett az arca, tudta, a háta mögött kinevetik. A tanácsházából már rég polgármesteri hivatal lett, átépítették, a sok kis irodából csináltak egy nagyot. Kis kutricákban kellett üldögélni, át lehetett látni egymáshoz. Az ő asztalán katonás rendben álltak az iratok, ha kész lett valamivel, dossziéba rakta, gyöngybetűkkel írta rá, mit tartalmaz. A fiatalok nyomkodták a kütyüket, átkiabáltak egymáshoz: lájkolj már, tageljetek! Úgy érezte, elrohant mellette a világ.
Ledolgozott 40 évet. Most nyugdíjba ment. Ez az egy munkahelye volt, a hivatalos ügyekkel nem volt semmi probléma. Tavaly letették a földszintre, ő irányította el az embereket, hova forduljanak a bejelentéseikkel. Ezt is lelkiismeretesen csinálta, így szokta meg. Olyan kis pedáns – mondta rá az a magas, fekete hajú fiatal lány, s hangosan kuncogott. Mindig hamarabb ment el, mint a munkaidő vége, de neki úgy látszik, ezt is elnézték. Ő persze sose sietett.
Egy magas, jól öltözött férfi, olyan hatvanas, az utóbbi hetekben gyakran jött. A műszaki osztályra járt. Udvarias volt, néha váltottak egy-két szót. Az utolsó munkanapon ott állt a kapuban, kezében egy szál sárga rózsa. Őt várta. Hazáig kísérte, majd megkérte, találkozzanak. Ő elpirult.
Lehet, hogy még vár rá valami jó?
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Lájk! 🙂
Nem csak a 20 éveseké a világ ! 🙂 🙂
Ezek az irások annyira lelket melengetők szeretem olvasni őket.KÖSZÖNÖM ANIKÓ.