Küszöbön áll és kopogtat a kvantumirodalom

Félelemmel vegyes boldogsággal olvasom, hogy a Google elérte a kvantumfölényt az informatikában. Azt, hogy ez pontosan mit jelent, ne éntőlem kérdezzék, de másoktól is csak óvatosan, mert ez a dolog a jelenlegi fázisában még eléggé hipotetikus. Teljesen bizonyos viszont, hogy a kvantumfölény beteljesülése soha nem látott revolúciót hozna el a számítástechnikában, mert olyan lehetőségeket nyitna meg, amelyek a mai, konvencionális számítógépek használói számára elképzelhetetlenek. Gyanítható, hogy ebben a konkrét esetben akkora teljesítményről van szó – és ez alatt műveleti és információátadási gyorsaságot kell érteni –, hogy új dimenzió nyílna tőle az értelmezésben. Ilyen lehet például az anyag molekuláris szerkezetének mozgását valós időben követő algoritmus vagy az idegrendszer összes neuronjának aktivitását figyelő számítógépes program, hogy csak kettőt említsünk a végtelen sok lehetőség közül.

Mindez már önmagában is hajmeresztő, de egy régebbi tudományos cikkben olyasmire bukkantam, amitől szó szerint rám tört a frász: a tudósok kiderítették, hogy ha az anyag szerkezetének legpirinyóbb szintjére lehatolva, a kvantumvilág jellemzőit vizsgálják, az ottani struktúra kísértetiesen hasonlítani kezd a digitális nyelv egyesekből és nullákból álló szerkezetére! Logikus tehát az a következtetés, hogy az univerzum csak egy modell, amit talán programként fut egy minden képzeletet felülmúló, gigantikus számítógépen!

Ha ez a kvantumfölény sejtés beigazolódik, és az informatika valóban kitárja előttünk a végtelent, akkor a kör bezárul, mert a hihetetlenül nagy, szuper-szuper számítógép által létrehozott világmindenséget belülről le fogja képezni egy másik, általunk modellezett, de ugyanilyen részletes és önmagát gerjesztő mindenség. Tudom, ezt nehéz megérteni, ezért maradjunk annyiban, hogy a kvantumfölény egyszerűen csak a végtelenségig tágíthatja a megismerhetőség határait, és vele együtt mindazt, ami körülvesz bennünket. Nem lesznek többé titkok és rejtélyek, sem olyan kombinációk, amelyek előtt értetlenkedve lecövekelhetnénk. Ezzel pedig elérkeztünk minden idők talán legnagyobb rejtélyéhez, az írás által megteremtett valóság misztériumához.

Köztudott, hogy az irodalom olyan agytevékenységet követel az olvasótól, amely kísértetiesen hasonlít egy informatikai program futtatásához: elolvassuk a szöveget, és ezzel, mint valami kóddal megismerjük a szavakba, mondatokba, vagy nagyobb, terjedelmesebb szövegszerkezetekbe olvasztott virtuális valóságot. Nyilván könnyebb út is létezik ehhez, például a filmek, a multimédiás videojátékok által, de a mélységbe hatoló feltárás, megismerés és létrehozás mindig az irodalom eszköztárával megy végbe.

Jelentős és izgalmas kérdés tehát, hogy ez a félelmetes kvantumfölény, amit a Google szuperszámítógépei immár a kezünk ügyébe hoztak, milyen módon világosodik meg majd az irodalomban, mert ahhoz, hogy meg kell világosodnia, nem férhet kétség. Jobb ötletek és merészebb elképzelések hiányában kapásból két metódus jut az eszembe. Az egyik az, hogy a kvantumfölény megragadja, átnyalábolja, és egy szuperszonikus irodalmi művé olvasztja az eddig létrejött művek kvintesszenciáját, olyas valamit hozva létre ezáltal, mint a természetben föllelhető fekete lyukak. Köztudott, hogy ezek valóságos szörnyetegek, mert gravitációjukkal még a fényt is foglyul ejtik, és ez a szupererős, szupertömör, szupermagvas irodalommal sem lehet majd másként: amelyik első kötetes novellista a művével oda betéved, egy pillanat alatt föloldódik az univerzális írásbeliség félelmetesen riasztó kavargásában.

A másik metódus az lehet, hogy a kvantumfölény által fogva tartott globális irodalom megszűnik önállónak és függetlennek lenni, mert amikor egy író vagy költő arra gondol, hogy nekiül és létrehoz valami újat, a mindentudó és mindent látó kvantumerő átveszi  a keze fölött az irányítást: a szavak, a rímek és a költői képek innentől pedig ráhangolódnak arra a biztos rezgésvonalra, ami nemcsak modellezhető és tanulmányozható, hanem ennek a két komponensnek a közös erőhatásaként csakis úgy és csakis ott értelmezhető, ahol és amikor a személytelen gépakarat azt megengedi.

A jövő tehát, akár innét, akár onnét nézzük, kifejezetten félelmetes, és ez még akkor is érvényes, ha hozadéka nem más, mint a sokak által hőn áhított mindentudás.  Éppen ezért rajadjunk klaviatúrát és írjunk meg mindent most, amikor ez még lehetséges. Holnap már lehet, hogy betűk saját öntörvényű táncukat járják a szemünk előtt.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.